Vágásiné Laczik Ágnes: Tudósítás egy felvételi vizsgáról
Az X település Y Szakiskolájában három napon át zajló felvételi vizsga egyik napján voltam jelen az iskolában. Feladatom az volt, hogy megfigyeljem a felvételiző diákokat. Tapasztalataimról az alábbi összefoglalóban szeretnék beszámolni.
A felvételi vizsga harmadik napja volt az utolsó vizsganap, délutánra már csak hat tanuló maradt, illetve ennyien jöttek el a felvételi beszélgetésre.. Összességében úgy láttam, hogy a felvételiző diákok mindannyian kicsit megilletődöttek voltak, valószínűleg a számukra szokatlan helyzet miatt: soktagú vizsgabizottság (három tanár és még mi, egyetemi hallgatók) előtt kell keresztkérdésekre felelni, idegen helyen, nem mindennapi öltözékben, ráadásul tétje is van a dolognak.
Nehezen szabadulok attól az előfeltevéstől, hogy szakiskolába azok a diákok fognak jelentkezni, akik nehezebben tanulnak, kevésbé kitartóak, nincsenek is komolyabb szakmai ambíciójuk, tehát sokuknak csak az a célja, hogy találjon egy olyan iskolát, ahol úgymond átvészeli a tanköteles kor végéig hátralévő éveket. Nem volt célom a vizsgáztató tanárokat megfigyelni, még kevésbé az ő megnyilvánulásaikat elemezni-értékelni, ám most mégis szeretnék egy kitérőt tenni.
Az az érzésem, hogy a fenti előfeltevés a bizottság tanáraiban is élénken munkált, mivel nagyon sokszor véltem felfedezni a kérdéseikben, megjegyzéseikben előítéletet, becsmérlő hangszínt, itt-ott gúnyt. Természetesen ezt nem kritikai szándékkal írom le, mivel értem a tanárok szempontjait is, ha már lehetőség van valamiféle válogatásra (s a felvételi beszélgetésnek talán egyebek mellett ez is az értelme), akkor miért ne a kevésbé problémás és lehetőleg minél igyekvőbb, kötelességtudóbb gyerekeket "halásszák ki" maguknak?
Azonban ha nekem feltűnt, akkor nincs okom kizárni, hogy a diákok is észrevették vagy legalábbis érzékelték a távolságtartást. Ez pedig valószínűleg az ő teljesítményükre is hatással van, hiszen nehezebb eleve hátrányból feldolgozni magát az embernek, s minél „jobb színben" feltűnni. Voltak például olyan kérdések, amelyekre nem várt választ a kérdező tanár, csak amolyan szkeptikus költői kérdésnek szánta, a felvételizőn mégis az látszott, hogy nagy igyekezettel kutat valamiféle válasz után, s ezzel csak tovább rontott a róla kialakult képen.
Ami a külső megjelentést illeti, látszott, hogy a diákok készültek, maguktól vagy tanáraik, szüleik intelmeinek köszönhetően tudják, hogy mi illik. A felvételin megjelent 6 diák mindegyike az alkalomnak megfelelő öltözékben jött el, vagyis látszott, hogy a megszokottnál ünnepélyesebb ingükkel, blúzukkal a nem mindennapos esemény előtt "tisztelegnek". Erre egyébként a vizsgabizottság is felfigyelt, s ez a tény jól esett a diákoknak, s akár tervezték a tanárok, akár nem is számítottak rá, de egy kicsit feszültségoldó hatású volt.
Talán érdemes elgondolkodni, mennyiben befolyásolja pozitívan a külső megjelenés a személyészlelés folyamatát, s ebben a vizsgahelyzetben mennyit nyomott a latban. Itt, a felvételin úgy tűnt nekem, hogy nem sokat. Ha a diák eleget tesz az ebbéli elvárásoknak, az magától értetődő, különben "megvan róla a véleményünk". Ha még föl se tud öltözni rendesen, akkor mit várhat tőle az ember a tanulás terén? Viszont ha ki is állta a diák ezt a próbát, az nem az ő érdeme, biztos mondták neki, hogy öltözzön föl rendesen, s attól még ugyanúgy harmatgyenge eredményei vannak, és biztos hadilábon áll a tanulással is, különben mit keresne egy szakiskolában?
Az első felvételiző fiú nagyon csendes és visszafogott volt, úgy gondoltam, kicsit szégyenlős kamasz, de a megfélemlített jelző sem állhat messze az igazságtól. Ahogy a vizsgáztató tanárok lapozgatták az ellenőrzőjét, kiderült, hogy egyik szaktanára azért részesítette figyelmeztetésben, mert hozzányúlt a tanári asztalon lévő eszközökhöz. A részletek nem derültek ki, mindenesetre érdekes lehet az az iskola, ahol ilyesmiért figyelmeztetés jár. Vajon az ehhez hasonló esetek a legnagyobb kihágások a házirenddel szemben? Ezek után nem csodálkoztam, hogy a fiú bizonytalan és megszeppent, de kíváncsi voltam, hogyan próbálják a tanárok a felvételin oldani a feszültségét és megismerni, milyen ember is ő valójában.
Persze azok után, hogy meglátták a salátához hasonló nyelvtanfüzetét, ami tényleg nem volt valami bizalomgerjesztő, már nem sok jóra lehetett számítani. S nem javított a megítélésen az sem, amikor elmondta, hogy a nyelvtanfüzetet a tanára tépte szét, nem tudni miért, vagy az sem, amikor bevallotta, hogy irodalomból senkiről nem tanultak. Pedig eredetileg azt mondta, hogy szereti az irodalmat és a verseket, de amikor a tanárok e kedvenc területről érdeklődtek, akkor eléggé szűkszavú lett. Nem tudott idézni a Szózat és a Himnusz első versszakából, nem tudta, ki írta ezeket, és a kötelező olvasmányokra sem emlékezett. Ezek alapján nem csodálkozom rajta, hogy a tanárok kicsit elkomorultak, főleg, mikor kiderült, a fiú földrajzból sem jeleskedik (nem tudta, melyek Magyarország szomszédai).
A továbbiakban érdeklődési köréről beszélgettek, a fiú szeret tévézni, említette a főzős műsorokat és a sorozatokat, de úgy tűnt, nem ez volt az, amit hallani szerettek volna a tanárok.
A felvételi néhány perce alapján úgy láttam, hogy ez a fiú most tényleg nem nyújtotta tudása legjavát, de talán mégsem teljesen reménytelen eset. Ha szereti a verseket, esetleg megkérdeztem volna, hogy ő szokott-e írni, vagy milyen témájú verseket szeret, s nem ragaszkodtam volna a tananyaghoz, mert az izgulás miatt még talán azt is elfelejtette, amit tud. Mivel pedig biztos ő is érezte, hogy most nagyon rosszul szerepel, még kevésbé tudott koncentrálni.
A második felvételiző egy lány volt, aki magántanulói státuszban van, mivel rengeteg mulasztása (többnyire igazolatlan) miatt – utolsó lehetőségként - az iskolával közösen ezt a formáját választották a tanulásnak. Ismét az volt a benyomásom, hogy a tanárok további hozzáállását nagyban meghatározta, hogy tudomást szereztek erről a tényről. Olyan volt, mintha a felvételi csak a formalitás kedvéért zajlana tovább, valójában már lemondtak erről a lányról. Az egyik tanár közben ki is sétált, amiből én a felvételiző lány helyében biztosan arra következtettem volna, hogy nagyon nem érdeklem sem én, sem a mondanivalóm.
Persze el kell ismernem, hogy én úgy vettem észre, a lánynak sincs szándékában tanúbizonyságot tenni arról, mennyire szeretné ebben az iskolában folytatni a tanulmányait. Szinte semelyik kérdésre nem válaszolt, függetlenül attól, kapcsolódott-e a tananyaghoz vagy sem, s nem passzivitásból, hanem azért, mert nem tudott válaszolni.
Közben megvolt a néhány csipkelődő megjegyzés is. (- Mit csinálsz szabadidődben? Elég sok szabadidőd van, hisz magántanuló vagy... - Plázákban sétálunk a barátaimmal. - Ahá, az szép...)
Egyébként az egész beszélgetés alatt az volt a benyomásom, hogy ez a lány nem akar idejönni tanulni, s egyáltalán nem is akar tanulni. Biztos megpróbáltam volna kideríteni, hogy mi lelkesíti, hogy valami számára örömteli dologról beszélhessen, mert az talán kibillentette volna a közönyéből. Feltételezem, hogy az elmúlt időszakban annyit hallotta már a "tanulj, mert nem viszed semmire" és az ehhez hasonló szlogeneket, hogy elege lett az intelmekből. Összegörnyedve gubbasztott, várta, hogy megkapja a "kegyelemdöfést", ami rövidesen meg is történt: "Nekünk ez kevés, amit nyújtottál..."
Gyanítom, hogy ha eddig nem szívesen tanult, akkor ez a felvételi beszélgetés sem terelte őt a kívánt irányba. Az ő iskolához és tanuláshoz fűződő attitűdjét szerintem most egyfajta dac jellemzi: járok a magánórákra, mert muszáj, majd valahogy átmegyek. Amúgy nem volt elutasító vagy ellenséges, csak az egész megjelenése azt sugallta, hogy nem érdekli a tanulás, nem számít, hogy holnap majd bánni fogja, ha ma nem tanult.
Harmadikként ismét egy fiú következett, aki szemmel láthatólag nagyon izgult. Motyogott, mintha nem mert volna érthetően artikulálni, nehogy olyan szavak is elhagyják a száját, amilyeneknek nem kellene. Ettől eltekintve azonban szelíd-szolid, rendes fiúnak tűnt, akinek tervei vannak a jövőre nézve. Viszont azt láttam, hogy a bizonytalansága, gátlásossága nem jelentett túl jó belépőt a felvételi bizottság előtt.
Bevallása szerint azért jönne ebbe az iskolába, mert szakács szeretne lenni. Azt mondta, hogy már nem egyszer sütött-főzött otthon. Persze ennek utána kellett járni, faggatták is a felvételiztetők a részletekről, egy kicsit olyan volt, mintha sarokba szeretnék szorítani. Szerintem ettől a fiú még inkább zavarba jött. Ráadásul szóba került, hogy honnan hallott az iskoláról, mire elmondta, hogy egy barátja ajánlotta, aki már idejár. Ez a barát viszont nem éppen az iskola mintadiákja lehet, a tanárok nem is leplezték rosszallásukat. "Jobbnál jobb ajánlóleveleket adtok itt át nekünk...", "a lókötő barátod...", "Ajjaj, majd visz maga után téged is a rosszba." Persze nem kizárt, hogy mindezt csak viccnek szánták, de a fiú nem tudott önfeledten szórakozni, zavartan pislogott. A gúnyolódás a továbbiakban is megmaradt, nekem néhol sértőnek is tűnt, mintha minimális tudást sem feltételeztek volna a diákról. (- Mit mutatnál meg a Hősök terén, mik vannak ott? - Királyok. - Milyen királyok, Jimmy meghalt már, nem?) Beszélgetés közben pedig a füzeteit, ellenőrzőjét lapozgatták a tanárok, szinte oda se figyeltek arra, amit mond. Erről a fiúról azt gondolom, ígéretes, hogy nem ad hoc tervekkel érkezett (én elhittem neki, hogy tényleg szokott főzni, és tényleg komolyan gondolja, hogy szakács szeretne lenni). Talán mutatott is némi hajlandóságot a tanulás iránt, vagy legalábbis a cél érdekében (szakácsként dolgozni) biztosan hozna ennyi áldozatot.
A következő tanuló is egy fiú volt - a vagányabb fajtából. Bár most úgy látszott, hogy kicsit mérsékeltebb, mint amilyen általában lehet. Az összes felvételiző közül ő volt az, aki legjobban tudott alkalmazkodni a felvételi bizottsághoz. Az ő estében is volt egy döntő első élmény: rengeteg egyes volt az ellenőrzőjében, neki is szegezték a kérdést: "Mi ez a sok egyes itt?" Azt gondolom, a kioktató hangnemnek meg is lett az eredménye, a fiú a továbbiakban feltette a "bűnbánó maszkot", azt mondta, amit - talán eddigi tapasztalatai szerint – a felnőttek hallani akarnak. (Pl. - Miért van ez a sok beírás az ellenőrződben? - Mert sokszor bekiabálok az órákon. - S ez rendjén van így? - Nem, hát nem kellett volna.) A humoros megjegyzésekkel az ő esetében sem fukarkodtak a felvételiztetők. A nyelvtanfüzete tele volt kis rajzocskákkal, órai firkákkal - unalmában készíthette - az egyik tanár ebből rögtön következtetéseket vont le: "Falakra is szeretsz rajzolni?". Ezután matek következett, kérték, hogy mondja meg, milyen sorozatokat ismer. Azt mondta, hogy van számtani, de a választ mégse dicsérettel jutalmazták, hanem egy megjegyzéssel: "Azt hittem, hogy azt mondod, a Mónika-show is egy sorozat." Kérdezték, hogy voltak-e kötelező olvasmányok, mire az Ábelt említette, a reakció az volt: "Olvastad is, netalántán?"
Tőle is megtudakolták, kitől hallott az iskoláról, de ismét egy olyan tanuló neve hangzott el, aki valószínűleg nem a kiváló tanulmányi eredményével és jó magaviseletével hívja fel magára a figyelmet. "Hát, ezt inkább nem kellett volna mondani, hogy ki a te ismerősöd. . . "
A felvételi beszélgetés elején a gyerekeknek írásban ki kellett tölteniük egy kérdőívet a jövőbeli elképzeléseikkel, családjukkal, hobbijukkal kapcsolatban. Ez a diák azt írta, hogy szabadidejében aludni szeret, amin igen elcsodálkoztak a vizsgáztató tanárok, valószínűleg valami tartalmasabb elfoglaltságra számítottak. "Mi vagy te, mormota? Vagy medve?" A továbbiakban aztán vissza-visszautaltak erre az információra, amikor a fiú nem nagyon tudott válaszolni a tananyaghoz kapcsolódó kérdéseikre. "Hát igen, aki ennyit alszik, annak nincs ideje tanulni..." Pedig még az érettségi is szóba került, persze ekkor azonnal felvilágosították, hogy ebben az iskolában ő olyat nem fog kapni.
A tanárok nem csináltak titkot abból, hogy egyáltalán nincsenek meggyőződve arról, hogy neki itt a helye. "A középiskola más, mint az általános, itt két évig csak földrajz, meg biosz, menne ez neked?" "Szélsőséges emberke vagy te..." "Nem lesz könnyű döntés, hogy fölvegyünk-e". A felvételiző mindeközben mosolygott, az volt az érzésem, nem először találkozik cinikus megjegyzésekkel, ám azt nem láttam rajta, hogy megsértődött volna emiatt. Mindezzel együtt ez a fiú szerintem nagyon céltudatos volt, tudta, hogy pincér szeretne lenni, s azt mondta, azért választaná ezt a szakmát, mert ebből majd meg tud élni. Az nem derült ki, önálló döntés volt-e ez részéről vagy más beszélte rá, mindenesetre én úgy érzem, hogy 14 éves korához képest ez már meglehetősen érett gondolkodásra vall. Másrészt eddigre már rájött, hogy néha jobb, ha eljátssza azt a szerepet, amit neki kiosztottak Jelen esetben azt, hogy tudja ő, hogy mit kellene csinálni: tanulni, s majd ez így is lesz. Rajta azt láttam, hogy tanulni nem szeret, de tervei vannak, amiből következően nem lehet kikerülni a tanulást. Tehát az iskolára mint szükséges rosszra tekint. Egyébként a közösségi munkájáért dicséretet kapott, így azt gondolom, nem teljesen motiválatlan, főleg, ha látja, hogy amin dolgozik, az szűkebb környezete és saját maga számára is hasznos.
A délutánra beosztott felvételizők közül utolsóként egy lány következett, akivel - ¬elsőként - nem volt különösebb problémája a bizottságnak. Szerény és halk szavú lánynak tűnt, talán egy kicsit izgult is, bár mosolygott, és kereste a tanárok tekintetét. Azt gondolom, hogy az iskolát és a tanulást - ha nem is kitűnő tanuló - nem hanyagolja el, például járt itt a nyílt napon korábban, hogy információkat szerezzen, és a többiekhez képest tájékozott volt, sok kérdésre tudott válaszolni.
A bizottság - profiljához hűen - vele is próbált viccelődni. "Na, nyugodtan megmondhatod, kitől hallottál a suliról, már edzettek vagyunk..." A füzetét lapozgatva két üres oldalt vett észre az egyik tanár, rögtön azt feltételezte, hogy onnan valami hiányzik, aminek pedig ott lenne a helye. "Ilyenkor be kellene pótolni valamit, nem igaz?" Pedig a magyarázat az volt, hogy véletlenül kettőt lapozott a lány a füzetben, ezért maradt az a két oldal üresen. Az a véleményem, hogy ebben a helyzetben rosszhiszemű volt a tanár, bár azt nem tudtam ellenőrizni, kinek van igaza.
Úgy láttam, hogy ezt a lányt szívesen látnák itt az iskolában, mivel kevésbé "problémás esetnek" tűnt. Pincér szeretne lenni, amennyit kell, annyit biztosan fog tanulni, garanciát jelenthet erre a kedves, szolid személye és a rendezett, szépen vezetett füzetei is.
Az utolsó felvételiző a délelőtti csoportba volt eredetileg beosztva, de onnan elkésett, így került a délutániak közé. Nem tudtam eldönteni, hogy ez kedvezőtlenül hatott-e a megítélésére, mindenesetre a beszélgetés alatt szinte végig éreztem, hogy nincsenek túl jó véleménnyel róla. Nem javított a helyzetén az sem, hogy 34 igazolatlan órát gyűjtött össze, bár a magatartása 4-es volt, amit furcsállottak a tanárok, mellesleg a tanulmányi eredménye is gyenge volt (bukás előfordult). "Szóval messze van a suli, nehezen találsz oda, igaz?"
Már a beszélgetés közben egyértelmű volt, hogy ezt a fiút nem szeretnék itt látni az iskolában, s ebből nem is csináltak titkot. "Bukás és igazolatlan hiányzás - nálunk ez kizáró ok." "Kapd össze magad, mert így nem tudunk felvenni."
Úgy látszott, hogy a dörgedelmek és intelmek azért megtették a hatásukat, mert a fiú eléggé megszeppent, talán tudatosult benne, hogy milyen nehéz helyzetben van. Azt gondolom, hogy erre már az általános iskolás tanárai is figyelmeztethették, mert most kollégista. Utalt arra, hogy kicsit bonyolultak a lakásviszonyok, de több nem derült ki, lehet, hogy veszélyeztetett tanuló, ezért is kerestek neki kollégiumi helyet? Esetleg így jobban szem előtt van, ami tanulás szempontjából sem lényegtelen? A felvételiztető tanárok még mondták is, hogy "ha fülön csípnek, akkor jó vagy, igaz?", vagyis ennek a fiúnak elképzelhető, hogy valamivel több kontrollra lenne szüksége, s akkor talán javulnának a kilátásai.
*
Bár a feladatom az volt, hogy a tanulók reakcióit figyeljem meg, sebből következtessek a tanulás iránti attitűdjükre, nehéz volt ezt minden esetben szem előtt tartani. A tanárok felől érkező bíráló és sokszor gúnyolódó megjegyzések, fricskák nagyon zavartak. Az a véleményem, hogy gyerek legyen a talpán, aki ebben a helyzetben állja a sarat, és képes jó benyomást tenni a vizsgáztatókra. Természetesen egyetlen nap alatt nem lehet következtetéseket levonni, pláne nem kritikát megfogalmazni, s talán teljesen másként vélekednék, ha nem egy kívülálló megfigyelő lettem volna.
Közhely, de egy szakiskolába az jelentkezik, aki - általános iskolai kudarcai, a támogató családi háttér hiánya vagy a sok tananyag miatt - nem érez magában elég erőt, tehetséget és kitartást vagy kedvet ahhoz, hogy további éveket szenteljen az életéből a tanulásnak, inkább a másik lehetőséget választaná: mielőbb kilépni a munkaerőpiacra. Nem kevésbé hasznos ez sem, ráadásul ennek köszönhetően korán tapasztalatokat szerezhet a diák a felelősségvállalással, autonómiával, kitartással kapcsolatban. Mégis az az általános szemlélet, hogy az megy szakiskolába, aki semmi másra nem jó, csak ide. Nem célom, hogy az okokat boncolgassam, s nem csak az általános iskola vagy a közvélemény felelősségét látom ebben, de ez már egyfajta előítélet.
S ezzel az is tisztában van, aki mégis ezt az utat választja (vagy kell választania, mert tényleg nem bírna lépést tartani a gimnáziumi, szakközépiskolai követelményekkel). Az összes felvételiző viselkedése azt sugallta nekem, hogy "tudják", ők nem érnek valami sokat. Lehet, hogy egy családi közegben vagy baráti társaságban szó sincs ilyesmiről, de itt, a tanárok előtt, vizsgaszituációban így tűnt nekem: lemondóak, beletörődőek, elfogadják ezeket a sztereotípiákat, nincs is vágyuk kitörni vagy bizonyítani.
A felvételi beszélgetésnek valószínűleg az a célja, hogy "kiválasztódjanak" a legjobb diákok, akikkel a körülményekhez képest könnyen lehet együtt dolgozni. Ezt értem és megértem. Ám egy szakiskolában (is) tanító tanárnak nem kellene megrökönyödnie azon, hogy a tanulók ismeretei itt-ott hiányosak, természetes, hogy ők nem a jeles bizonyítványukkal fognak kitűnni. Nyilván tesztelni kell, mennyire tud a diák alkalmazkodni, követelményeket teljesíteni itt is kell, hisz van tanterv, s egy pincérnek, szakácsnak is rendelkeznie kell némi általános műveltséggel, tudni kell kommunikálni, véleményt alkotni. Ám mindezt nem lehet azzal tesztelni, hogy tudja-e, miről szól az Ábel a rengetegben vagy mi az a mértani sorozat. Gondolom, hogy másfajta céljai vannak az iskolának is, s aki itt tanít, az tisztában van azzal, hogy tanári munkája és erőfeszítései eredménye nem egy OKTV¬-helyezés lesz, hanem valami más. Ennek tükrében kevesebb és főleg másfajta elvárással többre lehetne menni.
Az iskola honlapján olvasható: "Aki hozzánk szeretne jönni, annak nem kell felvételi vizsgát tennie, csak egy ismerkedő beszélgetésre várjuk az ellenőrzőjével, a magyar- és matematikafüzetével együtt." A felvételi tapasztalatai alapján azt gondolom, hogy a felvételi vizsga sem lehet sokkal nagyobb megpróbáltatás, mivel így is folyton szóba került a tananyag, ami eléggé készületlenül érte a gyerekeket. A kérdések sok esetben nagyon nehezek voltak, s szerintem az általános műveltségen jóval felül voltak, legalábbis ami egy 14 éves gyerek műveltségét illeti. Nem hiszem el, hogy a politikai tájékozottság, a kulturális műsorok a Magyar Televízióban vagy egy városnézés Budapesten egy átlagos gyerek érdeklődésének középpontja lenne. Így én sokszor nem éreztem jogosnak a gyerekek tájékozatlansága nyomán fellépő ítéletet a tanárok részéről.
Jól tudom, hogy a füzet és az ellenőrző rengeteget elárul a gazdájáról, de mégsem lehet ezek alapján messzemenő következtetéseket levonni a diákokról. Könnyű belátni, hogy a tanulmányi teljesítmény, a füzetek külalakja és a tanuló magatartása, szorgalma mennyire összefüggnek. Aki nem szeret, nem akar tanulni, az a füzetvezetéssel sem fog "bajlódni", ezért azt gondolom, kár őt ostorozni a felvételi beszélgetésen amiatt, hogy rendetlen a füzete.
Ha precíz munkára számítanak, az irreális elvárás. Szerintem már az is szép sok esetben, hogy van füzete, s inkább annak lehetne örülni, ha rendben van. S talán tévedek, de nem biztos, hogy a gyereken számon lehet kémi, ha nem ír a füzetébe. Nem tudom persze, hogy általános iskolában mi a szokás.
A tanuláshoz fűződő viszonnyal kapcsolatban azt hiszem, a megfigyelés során nem sikerült nagy felfedezést tennem, csak eddig is köztudott dolgok erősödtek meg bennem.
A rosszabb tanulmányi eredményeket sokszor a lógások okozzák, ha a gyerek nem jár iskolába (s ez a szülőt sem zavarja), akkor még csak a tanárokkal sem kerülhet közelebbi kapcsolatba, mert ritkán látja őket. Ha valami pozitív változás el is indul, akkor hamar semlegesítik azt a nem megfelelő kortárs kapcsolatok vagy a médiából és a külvilágból érkező ellenőrizetlen hatások.
Másrészt - ismét visszatérek ide - az önértékelési hibák, kevés pozitív megerősítés is eredményezhetik azt, hogy a gyerekek hiábavalónak érzik a tanulást. Ha esélytelennek látják magukat, akkor nem valószínű, hogy örömmel ülnek le a könyv mellé, ha pedig nem örömteli e tevékenység, akkor inkább felcserélik valamivel, ami szórakoztatóbb, kellemesebb.
A szakiskolába jelentkezők iskola iránti attitűdjének az is fontos eleme, hogy sokuk tisztában van vele, számára az az egyetlen esély a boldogulásra. Tudják, hogy muszáj valamit csinálni, különben "semmi nem lesz belőlük". Ha keservesen is, de teszik a dolgukat, muszájból és kínlódva, de ráveszik magukat a tanulásra a távlati célok elérése érdekében.
Valószínűleg nagyban befolyásolja a folyamatot az is, hogy milyenek a kortárs kapcsolatok. Ha egy baráti körben ciki dolog tanulni, az máris kevésbé vonzó elfoglaltság lesz, távlati célok ide vagy oda. Sok olyan hatás is éri a tanulókat, amelyek alapján arra következtethetnek, hogy tanulás nélkül is el lehet érni a célokat, ráadásul még nem is garancia arra, hogy a későbbiekben gond nélkül éljenek.
Ha cél az, hogy a szakiskolások tanulás iránti attitűdje pozitívabb legyen, javuljon az iskolához való viszonyuk, akkor elsősorban a szakiskolába járó diákok megítélésén kellene változtatni. Ezt mindenki tudatosíthatja magában: attól, hogy valaki "rossz tanuló", még nem rossz ember. Az a véleményem, hogy a gyerekeket is be lehetne vonni a saját tanulási folyamatukba. Tudom, hogy nem korszakalkotó az ötlet, de ha bizalmat szavazunk a gyereknek, s feltételezzük, hogy ezzel nem mindenki él vissza, akkor remélhetünk változást. Ha nagyobb szerepet kaphatnának a célkitűzésben, témaválasztásban, ellenőrzési formákban, akkor talán több sikerélmény érhetné őket, ami motiváló hatású. Lehetne beszélgetéseket, tapasztalatcseréket is kezdeményezni tanárok, diákok és végzett diákok között, a személyesség is sokat segíthet.
Azt hiszem, véleményt mondani és javaslatokat tenni - kívülállóként - nagyon könnyű dolog. A felvételi vizsgán szerzett élményeim abban erősítettek meg, hogy bármiféle változást elérni csak akkor lehet, ha lemondunk a másik fél egyoldalú hibáztatásáról, és közös munkával, egyetértésben keressük a megoldásokat.