Mihály Ildikó: Rossz gyerekek a mai iskolában - ahogyan ők egymást látják

Mostanában sok szó esik az iskolákban tapasztalható, növekvő agresszivitásból következő gondokról. A társadalom, a laikus közvélemény főként az ebből következő veszélyek miatt aggódik; ezek a jelenségek ugyanis elsősorban a tanulók, de gyakran a tanárok testi épségét is fenyegetik; a pedagógusok pedig azt panaszolják, hogy a fegyelmezetlen tanulók miatt néhol szinte lehetetlen az osztálytermi munka. A rendetlenkedő tanulók pedig nemcsak a tanárt, hanem társaikat is zavarják, így sok helyütt az iskola nem vagy alig képes ellátni feladatait. De mi ennek a – korántsem teljesen új jelenségnek – az oka?

Köztudott, hogy a fegyelem – így természetesen az iskolai fegyelem is – mindig egy adott társadalmi rendszer, egy adott szűkebb és tágabb közösség kultúrájának része. Olyan érték- és normarendszert jelenít meg tehát, amelynek befolyása van nemcsak az egész oktatási rendszerre, hanem az egyes tanulók-tanulócsoportok magatartására is. Mivel egyfajta kapcsolatra is rámutat a társadalom és az iskola között a fegyelem hiánya ily módon akár az egyén és környezete közötti helytelen tranzakciók következményeként, veleszületetten vagy szándékosan rossz társadalmi adaptációként is értékelhető. Az is szembetűnő, ahogy újabban a fegyelmezetlenség, az agresszivitás életkori dinamikája is változik; pontosabban a súlyosabb fegyelemsértések életkori határai egyre lejjebb tolódnak, és a korábban kizárólag a fiúk magatartásához köthető torzulások a lányok viselkedésében is megjelennek. Éppen ezért Celestin Freinet1 egy szakmai kongresszuson már a 60-as években arra hívta fel a gyakorló pedagógusok figyelmét: változtatni kellene végre azon a felfogáson, hogy a fegyelem kizárólag egy-egy adott személy (tanuló, csoport) egyedi jellegzetessége lenne. Észre kellene már venni azt is – magyarázta –, hogy az iskolában tanúsított viselkedés elemei – akár megfelelnek azok az előírásoknak, akár nem – sokféleképpen kapcsolódnak az iskolán kívüli környezethez. Tehát a fegyelem problémáinak megoldására sem lehet a társadalom problémáinak áttekintése nélkül vállalkozni.

Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy elolvastam több tucat tanulói beszámolót arról, kit tekintenek ma a kamaszkorúak fegyelmezetlennek, de ezekben a történetekben még érdekesebbnek láttam azt, hogy ők milyen magyarázatot fűznek hozzá az általuk leírtakhoz. Erre egyébként az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet egyik, tavaly év végén meghirdetett pályázata adta meg a lehetőséget; a pályázatot „Gyermeknyelven az erőszakmentességről − Az iskolai erőszakot visszaszorító (tanulói) intézményi tevékenységek” címmel írták ki, és anyagi támogatást kínált olyan ígéretes, a tanulói aktivitásra építő rendezvényekhez, amelyek valamilyen formában az erőszaknak az iskolából való kiiktatását célozzák meg. A pályázati regisztrációhoz pedig szükség volt arra, hogy a pályázó tanulócsoport írjon egy beszámolót arról, hogy – szerintük – mi jellemzi/jellemezheti egy bizonyos Bitang Tibi személyét, viselkedését. Bitang Tibi ugyanis – mint a neve is mutatja – nem éppen a tanárok álma; igazi mai csibész srác, akivel mindig történik valami, persze, általában nem valami jó, s aki szűkebb-tágabb környezetében így vagy úgy, de viselkedése, cselekedete, nézetei miatt többnyire a figyelem középpontjába kerül. Ő tehát az, aki személyével, cselekedeteivel állandóan foglalkoztat másokat, s akivel – valakinek legalábbis – mindig foglalkoznia kell, akinek figurája amúgy jól ismert minden életkorban és minden közösségben, sőt az irodalomban is; egyik elődjét éppen Szepes Mária teremtette meg a mára már klasszikussá vált Pöttyös Panni alakjának mintegy az ellenpontjaként.

Nos, a – jobbára középiskolás – tanulók által megrajzolt mai „rossz gyerek” portrék egyik érdekessége az, hogy bennük – természetesen! – a rosszaság mindig más személyében ölt testet, soha nem a szerzőében; róla tehát csak egyes szám harmadik személyben lehet beszélni. Ez a rossz gyerek – ha összemossuk a különböző leírások leggyakoribb jellegzetességeit – többnyire fiú, de két alkalommal kiderült róla, hogy lány is lehet. Rossz tanuló, bár gyakori eset, hogy nem volt mindig ilyen, tanulmányi eredménye azonban bizonyos okok miatt hirtelen leromlott. Többnyire nem szeret iskolába járni, viszont imád a számítógép előtt ülni, ahol azonban csak játszik. Rengetegszer elkésik az órakezdésről, csavarog, emiatt sok az igazolatlan hiányzása is; emiatt pedig vagy már ki is tették a szűrét az iskolából, vagy éppen a legjobb úton van afelé…; ha viszont ott van éppen az órán, akkor rendszeresen bohóckodik, fegyelmezetlenkedik; piszkálja a társait, bosszantja a tanárt, és rongálja a tárgyi környezetét. Ronda szája van, folyton trágárkodik, válogatás nélkül „beszól”, ha valaki vagy valami nem tetszik neki. Sokat hazudik, képes meghamisítani az osztálynaplóba beírt jegyeket, vagy üzenő füzetében a szülői aláírást, és erre szívesen rábeszél(ne) másokat is. Nem egyszer meglopja,  zsarolja kisebb, gyengébb társait. Bulikon rengeteg alkoholt fogyaszt, sokszor még drogozik is. (Két dolgot azonban nem csinál: nem köpköd, és az iskolaépületen belül nem kártyázik. Ez főként azért érdekes, mert a XIX. században az amerikai San Diego iskoláiban például még ezek voltak a kiemelt, azaz leggyakoribb fegyelmi vétségek.2) Az ilyen tanulót – közlik megfellebbezhetetlen tényként a beszámolók – társai nem kedvelik, és sokan félnek tőle, persze gyakori az is, hogy magatartása, merészsége imponál a környezet bizonyos szereplőinek.

De vajon mitől vált/válhatott ilyenné ez a tanuló? A történetek erre is igyekeztek magyarázatokat találni. Először okozóként – nyilvánvalóan – szóba kerültek a családok, ahol a szülők többsége már elváltan él, vagy amelyekben éppen zajlanak az előzetes csetepaték; s a válás után a gyerekeket az anyáknál helyezték el. Ahol a szülők együtt vannak, ott se sokkal jobb a helyzet; a szülők ugyanis rengeteget dolgoznak, se idejük, se energiájuk nincs a gyerekeikkel törődni. Az iskola pedig egyáltalán nem érdekli a szülőket (maguk amúgy igencsak aluliskolázottak); nem is tartanak kapcsolatot sem a tanárokkal, sem az intézményvezetéssel; sőt néha kifejezetten ellenük hergelik a gyereküket. Többen arról is írtak, hogy Tibi apja valahol külföldön dolgozik, hogy a családjának több jusson, és ezért itthon az anyának egyedül kell helytállania, ami egy-két kamaszgyerekkel egyáltalán nem könnyű feladat. Emiatt az anya akár súlyos depresszióba is eshet, nem beszélve azokról a helyzetekről, ahol valamilyen súlyos betegsége is nehezíti a csonka család életét. Előfordult, hogy szegény Bitang Tibi állami gondozásban nőtt föl, s a problémák az e miatt rásütött bélyeg (?!) következményei. Sok esetben tehát – értelmezik a helyzetet a beszámolók írói – az ilyen családi problémák okozták a hirtelen teljesítményromlást, a váratlanul jelentkező magatartási zavarokat, amik netán még pszichiátriai kezelést igénylő helyzeteket is előidéznek. (Aki erről írt, az meglepően jól ismerte a gyermekpszichiátriai közeget; minden bizonnyal személyes tapasztalata is volt e téren. Sajnos.)

De az iskola is nem keveset tett azért – vélik a történetek kitalálói –, hogy Tibi ilyen kezelhetetlenné vált. Olyan dolgokat akarnak megtanítani neki, ami nem kelti fel igazán az érdeklődést, bezzeg a számítógép…! A tanárok nem nagyon figyelnek arra, kinek mihez van/volna tehetsége, kedve; s maga az érintett sincs ezzel igazán tisztában. Az átlagos iskolai környezetben egyébként is „ciki” lenne a nagy igyekezet. A kollégiumban pedig merev, szigorú rend van; ki az a normális kamasz, aki képes ezeknek az elvárásoknak eleget tenni? Tehát nincs megoldás?

Szerencsére van, s a történetek szerzői igencsak optimisták e téren. Mert Tibi életében egyszer csak adódik egy tanár, aki – minden korábbi kedvezőtlen tapasztalata ellenére – megbízik benne, s láss csodát! Tibi lassan megváltozik, és ennek megfelelően környezete is egyre jobban kezdi elfogadni őt. Vagy megjelenik egy felnőtt, például az anyát kezelő családorvos, aki apja helyett apja lesz a fiúnak; esetleg egy lány, akiért érdemes „megjavulni”. Az is előfordul, persze, hogy erre a javulásra csak jókora kitérőkkel kerülhet sor; Tibit ugyanis időközben másik iskolába helyezték – vagy éppen kimaradt –, és a megváltozott körülmények ébresztik rá, hogy hol és miben hibázott. Milyen jó, hogy ilyenkor is van még valami újabb esély… Így a történetek többnyire happy enddel végződnek, Tibi – vagy női mása – rendesen leérettségizik, vagy szakmai vizsgát tesz, munkába lép, és ő lesz a támogatója – akár apja ellenében is – a családnak.

*

Hogy is mondta kongresszusi beszédében Freinet? „A fegyelem problémáinak megoldására nem lehet a társadalom problémáinak áttekintése nélkül vállalkozni…” A pályázatra beküldött történetek valahogy éppen ezt teszik; vagyis a maguk szubjektív módján megjelenítik a társadalom azon égető problémáit, amelyek valóban felelőssé tehetők a fegyelmezetlenség szinte megállíthatatlannak tűnő terjedéséért: a családok anyagi és érzelmi nehézségeit, a drog- és alkoholfogyasztás terjedésében rejlő veszélyeket, az iskola oktató-nevelő munkájának neuralgikus pontjait, a tanári hivatás nagy kihívásait, az előítéletek pusztító hatásait, a kortársi kapcsolatok működ(tet)ésének megannyi kérdőjelét. S mintha a beszámolók szerzői azt is éreznék, hogy az általuk megtalált optimista megoldások csak egyedi szerencsének, átmeneti sikernek tekinthetők; s nem merik kimondani azt, hogy általában ez lenne siker kulcsa. Maguk is megtapasztalták ugyanis, hogy a felemlített, sikert hozó beavatkozások, a rosszat jóra fordító szerencsés történések gyakorlattá válásához mai világunkból még sok minden hiányzik.

Azt azonban még nem tudták pontosan megfogalmazni, hogy ezek a hiányok miként pótolhatók. Ebben a felnőtt társadalomtól várnak segítséget. Vagyis tőlünk.

Megkapják-e időben?
 

  • 1. Encyclopedia of Modern Techniques of School Education. H. D. Camat, Delhi, 2004.
  • 2. Ld. Neveléstörténet. Szöveggyűjtemény. Szerkesztette: Mészáros István – Németh András – Pukánszky Béla. Osiris tankönyvek, 2003
A szerzőről: