Szabó Ágnes Réka: Pötyögök…

…és közben szüntelenül jártatom az agytekervényeimet. Rám ragadt ez a netfüggőség, mint egy pókháló, minden életteremen ott tanyázik. Folyamatos a megosztási, publikálási vágyam… avagy kényszerem!? Bulikból, társadalmi eseményekről hazatérve első dolgom a közös fotókat feltölteni a fészbukra/iwiwre – (bár az egy kicsit régimódivá vált), lájkolni, megosztani, szmájlizni, azaz sajátos, ránk jellemző grafikai nyelvezetet alkalmazni, amelyet mindennap továbbfejlesztünk. Múltkorában töprengtem – persze szkájpon – a barátnőmmel, hogy egyik ismerősünk remek és gyakran alkalmazott arckifejezését, a flegma, nemtörődöm arcot vajon hogyan ültessük át erre a lecsupaszított, karakterekből álló nyelvezetre. De persze nem találtunk megoldást az égető problémánkra, így tovább ecseteltük, hogy mennyire lehetetlen az, hogy a neten sem lehet normális pasikat kihorgászni, laza, jó fej srácok tapadós, nyálas figurákká avanzsáltak élőben, és természetesen még a randizós kávét/sört sem fizették ki. Hát minő csoda ez a nagy egyenlőség, a hagyományos randizásos formák is eltűnnek? És egyébként is mikor tör már rám a nagy szerelem? Érzem, hogy meg fog találni a csoda, ahogy a vámpírfilmes depressziós lányt is megtalálta, aki nem tudta, hogy egy halhatatlan sovány vámpír mellett döntsön-e, vagy a farkasemberbe legyen szerelmes. Utóbbinak erőssége viszont, hogy szét van gyúrva, így pedig a vizuális világ legplasztikabb netovábbja. Vagy a simalábú, gyantázott, köszcsi, szivcsi  puszcsi szavakat ismételgető metroszexuális pasiutánzatokra gerjedjek – gondolkodom, miközben barátnőm a szabad, olykor csupán szexualitásra épülő kapcsolatok előnyeiről szövegel. Édesanyám, a baby boomos örök hippi, aki – csodák csodája – még mindig hisz a monogámiában, azt fűzné hozzá, hogy milyen dolog az, hogy házibarátot tart az ember?! Csodálatos – kommentelem enyhe kuncogással, és ami a legmeglepőbb, hogy a minap játszott ektiviti kártyán is visszaköszönt ez a fogalom. Lehetne ez a házibarát a mi Y generációnk alapszótárának oszlopos szava, ahogyan pl. Coupland X generáció regényében alkalmazott „pszichoblabla”, azaz „az élet minden összetevőjének gyakran aprólékos részletekbe menő csócsálása a félig megemésztett populáris pszichológia eszközével” szó az X-ek valóság- és világértelmezési repertoárjának volt része. Hű, ez az, ami kell nekem, és persze az ezoterikus, találj vissza belső önmagadhoz, fejleszd a testtudatodat, harmonizálj, válj álmaid felnőttjévé – éljen, végre megtaláltam a saját utamat ideológia! Ez ilyen könnyű lenne!? Teljesen fejvesztve beszabadulok az újságoshoz, ahol minden olyan sterilnek, pofásan csillogónak tetszik, és bezsebelem az aktuális magazinokat, és lám, minden felmerülő kérdésemre van valamilyen instant válaszuk! Izgatottan megpörgetem a belső, lelki szerencsekerekemet a tesztek alapján, és máris birtokában vagyok a tudásnak, hogy milyen hajszín és fehérnemű illik az esti partis felvonulásra! Máris elkezdek gondolatban csapongani, hogy milyen lesz az esti „kikészített” testfelülete a pasikért versengő lányoknak, lazán lötyögnek majd a menőbbnél menőbb kínai ruhaipar villogó darabjaiban. Lássuk csak, milyen is a közelgő buli röntgenképe – tűsarkokon billegő lányok arról ábrándoznak a fiúkra vetett merevrészeg vagy agyonszívott tekintetek mögött, hogy bárcsak olyan vadregényes lenne az életük, mint a kivetítőn vonagló Lady Gagának (vagy bármelyik veterán vagy friss popdívának)! Figyelem, lányok, a másnapi társadalmi nyilvánosság előtt publikálásra kerülő bulifotókon meggyőzően ártatlanul pózoljatok, hiszen ti vagytok a partikvínek :). Hadd legyen min csámcsogniuk a netes kukkolóknak – akik a normál felhasználókról, belevaló, de megfelelően érzelmes pasikról/csajokról után ábrándoznak. Mi, Y-sok imádunk mások magánéletében turkálni, annyi megfelelően torzított anyag található fenn a neten mindenféle valósnak vélt, jelenlegi vagy leendő barátról, hogy napokra/hetekre ad célt a tétlen vándorolgatás. Olykor habozás nélkül csekkolom a másokról megjelenő fotókat, annak örülök leginkább, ha a dokumentálási kényszer hatására még a rendkívül intim pillatanokat is látom, hiszen a gyermekük születésekor a sápadozó apuka által elvágott köldökzsinórt is kellő alapossággal megörökítik a vizuálrajongók. Identitásokat teremtünk, kreálunk magunknak, a vicces tesztek, lájkolós szájtok pedig megfelelő felületet biztosítanak a poénkodós kommentektől a mély baráti virtuális összeölelkezésig. Hiszen mindig ott van valaki karnyújtásnyi kattintásra, aki az aktuális bánatot feloldja, felszárítja a könnycseppeket, kellően terhelhető, mert könnyen ki- és bejárnak rajta az információk. Olyan ez, mintha lenne egy második (vagy sokadik) életem is, amely szép, csillog, kellően formázható, az apró pontatlanságok, hibák pedig egykönnyen retusálhatóak. Nem kell konfrontálódni a barátokkal személyesen, árnyaltan fogalmazni arckifejezésekkel, mimikával dúsítva; hanem az aktuális haragot, nemtetszést vagy örömöt valakit nyugodtan elárasztva  „lehet megosztani”, és nem kell figyelni a hangsúlyokra, a másik lelkiállapotára egy cseppet sem, hiszen egyoldalú, kellően kényelmesre lebutított ez a netes kommunikáció. És mégis hol lapul az a sokszor áhított boldogság – teszem fel magamnak a kérdést? Vajon ha életünk nagyon fontos pillanatában épp az a fő aggodalmunk, hogy mindenképpen kinn legyen a fészen „ez életem legboldogabb napja” komment, mennyire éljük meg az adott pillanatot? Szórakoztató persze az is, ha sokat pötyögök, akkor az esti gondolataim néha olyan absztrakciós formákban jelennek meg, mintha szakadatlanul gépelnék, szinte látom, ahogyan a gondolataimat karakterenként leütöm. No, de milyenek is vagyunk mi ipszilonosok az interfészen túli „kinti világban”? Ha kilépek a nagyközönség, azaz a helyiek elé, akkor ugyanolyan elégedettnek tűnök majd, mint a gondosan kiválogatott, megkonstruált fészbukos/iwiwes képeken? Már azok a régi, jóízű pletykák is átalakultak, nem a kispadon, a ház előtt, vagy a kocsmák bűzében vitatjuk meg, hogy kivel mi történt, hanem a vizuális felületeken barangolva kommentelgetünk, olykor név és arc nélkül. Rutinosan nyomogatom kocsonyás szemmel a fészen a „home” gombot, ez lett a napjaim fő izgalmi tényezője, hátha történt valami jó kis alibi dolog az ismerőseimmel! Vizualitás és textualizáció lett a fő rendezőelv, a verbalitás már-már megszűnt. Személyiségünk és jövőképünk is némileg plasztikus, olyan álommunkák jutnak csak eszünkbe vészhelyzetben, mint a rúdtáncos, kitartott feleség, diplomás htb – de akkor hol is marad a híres-neves önmegvalósítás? Miért tűnk olyan veszélyesnek, kiszámíthatatlannak és magányosnak a képernyőn túli világ? Virtuális gyerekszobákban nőttünk fel, ez az a terep, ahol otthonosan mozgunk, mi más marad nekünk ezen kívül? Sebaj, ne búsulj haver, elmegyünk együtt pörögni az esti partiba…! Az éjszakai belvárosba tartó buszon olyan életlen, és érzelemmentes tekintetekkel találkozom, amilyent csak komoly „szerterheléssel” lehetett elérni. Leszállva a következő csendélet fogad este 11-kor: tömegben vizelik körbe a buszmegállóhoz legközelebb eső fát a Z-sek, azaz a következő generáció képviselői. De mi se maradunk le, szerintem a diákoknak szóló bankkártyacsomagok eladását növelni lehetne, ha mellékelnék a marihuána termesztés, terjesztés és fogyasztás ingyenes kézikönyvét. De hiszen minden elérhető, fogyassz csak bátran! – súgja a füledbe az Internet kapitalista modellje, ezért olyan korlátlan minden, tiéd lehet a világ úgy, hogy ki sem lépsz a szobád ajtaján. De mindeközben olyan, mintha ebben a nagy szabadságban egyvalaki tartaná a halászhálót a kezében, és mi csak evickélő kis halacskák lennénk. Ha keletkezik egy csomó, mint pl. legutóbb az amerikai bankok esetében, akkor egy rántással szorosabbra fonódik a hurok a nyakunk körül. Függünk kiszolgáltatottan, lóbálnak minket a hálóra fűzve.
 

A szerzőről: