Kapeller Zsófia: 20 perc

Ósdi, sárgászöld, kihúzható rekamié volt. De nem volt kihúzva. A lány utálta kihúzni, mert a háttámlája tele volt pakolva mindenféle plüssállattal. Lusta volt leszedegetni őket. Volt egy szivárványcsíkos és egy citromsárga maci. Utóbbit még az apukájától kapta egészen kicsi korában. Volt egy lehetetlenül hosszú fülű nyúl, egy ütött-kopott, lógó nyelvű kutya, egy piros képű majom, egy kis koala (ezt szerette a legjobban) és két, teljesen egyforma csengős bárány. 

– Ugye maradsz még egy kicsit? – kérdezte halkan, mint aki attól fél, hogy éppen kérdésével sietteti a távozást. Ahogy kimondta, abban a pillanatban meg is bánta, hogy megszólalt. Tudta előre, hogy bármilyen válasz is érkezik, az belehasít a mutatóujjába. Minden bántást megérzett az ujjában. Néha olyan fájdalommal hasított bele a fiú egy-egy durvasága, hogy utána hosszan masszíroznia kellett utolsó ujjpercét. Erről soha senkinek sem beszélt. Biztos volt benne, hogy kinevetnék.

– Minek maradjak? Már mindent megbeszéltünk, nem? – mondta flegmán. Nem is flegmán, inkább kissé idegesen. Már percek óta azon ügyeskedett, hogy valahogy rálásson az órájára anélkül, hogy a lány észrevenné. Biztosan megsértődne. Mindenért megsértődik – gondolta. Ötre ígérte a srácoknak, hogy odaér a garázshoz, ahol próbálnak. Gyalog legalább negyed óra az út odáig. És nála van a garázskulcs. – Miért van nálam az a kurva kulcs? Tudhattam volna, hogy ez lesz. Mindig ez van! Bassza meg, mennyi lehet az a kurva idő?!  – már nem is idegesség volt, amit érzett, hanem határtalan tehetetlenség. Szerencsétlen hülyének érezte magát. – Mi a faszért nem tudok felállni!? Miért nem tudom megmondani, hogy dolgom van? Nem, ez baromság! Azt mi a faszért nem tudom megmondani, hogy vége?! Vége! Érted? Vége! Már nem szeretlek! Nem kellesz! Különben is kibaszottul elegem van belőled és az ilyen hülye helyzetekből! – annyira felhergelte a tehetetlenség, hogy hirtelen egy halk, mozdulatlan sóhajtásféle hagyta el a száját.

– Igen, mindent megbeszéltünk – mondta a lány, hangjában határtalan szomorúsággal. Majd nagy levegőt véve (ami szintén sóhajtásnak hangzott) gyorsan hozzátette: csak pár percet maradj még, aztán soha többé nem kell visszajönnöd. – Kimondta. Mégis kimondta. Nem hitte, hogy valaha is ki fogja tudni mondani...

Hogy még utoljára érezze a fiú közelségét, ölébe hajtotta a fejét. A fiú nem ellenkezett. A lány próbálta teljes mélységében megélni a pillanatot. Minden erejével arra koncentrált, hogy ez az utolsó érintés. Nem sírt. Úgy döntött, nem adja át a könnyeinek ezeket az egyre gyorsuló perceket. Minden érzékével azon mesterkedett, hogy rögzítse a pillanatot a holnap, a holnapután számára. Arcát a fiú combjához szorította. A farmeren keresztül érezte a meleg testet. Próbálta megtalálni az ismerős szagokat is, de akárhogy koncentrált, a tegnap kibontott almás-fahéjas illatosító minden értelmes illatot elnyomott körülötte. A szobát is próbálta fényképpé merevíteni. Pedig a saját szobája volt. Holnap és holnapután is ugyanaz a szoba. De ő így, pontosan így akart emlékezni a pillanatra.

Különben meg tényleg szerette ezt a fiút. Végigfutott benne, hogy talán mégis létezik olyan, hogy valaki annyira szeret valakit, hogy el is tudja engedni, ha az menni akar. De gyorsan elhessegette a gondolatot. Mi a fenének hazudjon magának? Profán egyszerűséggel arról van szó, hogy feladta a küzdelmet. Itt, ebben a pár pillanatban. Ezen az ósdi, sárgászöld, kihúzható rekamién…

Ekkor hirtelen valami egészen elképesztő dolog történt. A derekán érezte a fiú kezét. Lehetetlen lenne megfogalmazni, hogy pontosan mit érzett ekkor a lány. Érzésében keveredett a zavartság a reménnyel, a meglepődöttség az örömmel, az érthetetlenség a kíváncsisággal. – Mire gondolhat most? Megbánta, hogy durva volt velem? Mégis szeret? Megsajnált? Vagy csak egyszerűen így akar elbúcsúzni tőlem? – Egészen lassan melegség töltötte el… Mégis szeret. Igen, biztosan szeret. Csak egy kicsit összekaptunk. Nem vagyunk egyformák, mindkettőnknek megvannak a hibái. De a szerelem sokat kibír. Rendbe tudunk hozni mindent. Jobban oda kell figyelnem rá. Minden rezdülésére oda fogok figyelni mostantól. Boldoggá akarom tenni. Boldoggá fogom tenni! Most elmegy a haverjaival zenélni, aztán holnapra már el is felejtjük ezt a hülye helyzetet – gondolta megkönnyebbülten, és egy hosszú, egész testét megmozdító sóhajtás hagyta el a száját.

Közvetlenül a sóhajtás után a fiú kissé megemelte a lány fejét, kihúzta alóla a combját, felállt, és ugyanazzal a mozdulattal megindult az ajtó felé. – Megyek – mondta kurtán, érzések nélkül.

Ebben a pillanatban elsötétült a világ a lány körül. Vagyis nem elsötétült (csak így szokták mondani), hanem konkrétan vibrálni kezdett. Émelygés fogta el, és bár nem számolta, de legalább két levegővételt is elmulasztott egymás után. Nem, nem amiatt történt mindez, mert a fiú elindult, és nem is amiatt, mert már megint kibaszottul érzéketlen volt a hangja. Hanem azért, mert a keze ott maradt a lány derekán. Mozdulatlanul.

A fiú eltűnt a szobaajtó mögött. A cipőjét húzta. Miközben keze még mindig a lány derekán pihent. A lány zavarodottan felült az ósdi, sárgászöld, kihúzható rekamién. És derekáról a földre zuhant egy lehetetlenül hosszú fülű nyúl.

– Kijössz azért elköszönni? – kérdezte türelmetlenül a fiú. Már csak tíz perce maradt a próbáig, és semmiképpen nem akarta megvárakoztatni a többieket. Nem mintha a pontosság fontos lett volna neki, de magyarázkodni és hazudozni mindig is utált. Különben meg nem is igazán tudott hazudni. Egyből meglátszott a nyakán és az arcbőrén minden hazugság. Amikor a barátai a lányról faggatták (ami szerencsére csak ritkán fordult elő), mindig igyekezett gyorsan lerázni magáról a témát. Csak a zenéről szeretett beszélgetni.

– Baszd meg! – tátogta hangtalanul, maga elé meredve a lány. – Hogy lehetek EKKORA baromállat?! – futott végig rajta, a gerince vonalán, felfelé a tarkójáig. Egy kicsit meg is görnyedt tőle, két vállát előre húzta, összeszorította szemeit, fogaival ajkára harapott. Az egész csak egy rövidke pillanatig tartott. Két hosszú levegővétel (sóhaj?) után már halk nevetés rázta.

– Na jó, akkor elmentem, szia – zárta be maga mögött a bejárati ajtót a fiú. A lift foglaltat jelzett. Idegesen nyomkodta az ezüst színű gombot, mintha az bármit is változtatna a dolgon. – Rohadj meg! – mondta a liftnek, majd megindult gyalog a negyedikről. Kettesével vette a lépcsőfokokat. Még csak 15 éves volt. A lány 14.