Az iskolai közösségi szolgálatról
Karlowits-Juhász Orchidea: Kutatási naplóm margójáról II.
Az érettségi bizonyítvány kiadásához a közösségi szolgálat végzésének igazolását először a 2016. január 1-je után megkezdett érettségi vizsga esetében kell megkövetelni.1
Ez a mondat szerepelt „A jezsuiták szeretetszolgálata a kötelező iskolai közösségi szolgálat kontextusában” című konferencia-előadásom bevezető diáján, az előadásom pedig így kezdődött: „Anélkül, hogy értékelném a törvényi rendelkezést…”
A szekcióban jelen lévő XY egyetemi docens hozzászólásában azt kérte, hogy bár sokatmondó volt számára az indító mondatom, de azért megtenném-e, hogy mégis megosztom a véleményemet, mert ő elképesztő dolgokat hall az iskolai közösségi szolgálat alakulásáról városában. Példát is mondott. Én meg valahogy ügyesen kitértem a válasz elől.
Nem azért tértem ki (és térek ki most is) az egyértelmű válasz elől, mert valamiféle tárgyilagos, értéksemleges kutatói szerephez próbálom tartani magam. Kvalitatív kutatóként (meg úgy általában is) deklaráltan felvállalom a szubjektív megközelítést, sőt az értékelkötelezettséget is. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban azonban az a helyzet, hogy az utóbbi 1-2 évben olyan sok és sokféle tapasztalathoz jutottam, hogy még nem voltam képes ezeket szintetizálni az értékeimmel és az elveimmel (mondjuk, ez utóbbiak léte kétséges is).
Ha el akarnám bagatellizálni a választ, akkor azt mondanám, hogy kutatóként nagyon hálás lehetek a közösségi szolgálat törvénybe iktatásáért, mivel ez tette abszolút aktuálissá a témámat. Sőt, különösen szerencsésnek mondhatom magam, hiszen a modellintézményként számon tartott Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium városomban található, így még a kutatói roham előtt elérhettem az ott működő szeretetszolgálat kulcsszereplőit.
Persze ennél azért sokkal összetettebb a dolog.
Korábbi elképzeléseim és újonnan szerzett tapasztalataim fényében folyamatosan újragondolom a kérdést. Mindeközben önmagamat is monitorozom. Önmagamat mint kutatót, önmagamat mint tanárképzésben oktatót, önmagamat mint iskolákat a közösségi szolgálat megvalósításában segítő szakembert, önmagamat mint önkéntest, önmagamat mint szülőt…
Ami biztos: nem fogok érdemi statisztikákat gyártani az iskolai közösségi szolgálat beválásáról (vagy ha mégis, akkor csak azért, hogy disszertációm „tudományosabbnak” tűnjön). Nem törekszem általánosításra sem, sokkal jobban érdekel az egyedi, a bonyolult, a „dolgok möge”. A közeljövőben többen is fognak statisztikákat gyártani helyettem. Lesznek olyan kutatások, amelyek kimutatják majd, hogy milyen pozitív hatással van korunk ifjúságára a közösségi szolgálat, és lesznek olyan vizsgálatok is, amelyek a közösségi szolgálat diszfunkcióiról számolnak majd be. Az én alapfeltevésem azonban ezektől függetlenül ugyanaz marad: ha ismerek (és ismerek) öt olyan iskolát, ahol kifejezetten rosszul és kontraproduktívan működik a kötelező közösségi szolgálat, akkor ez bárhol máshol is előfordulhat. Nekem ez mindig elég lesz ahhoz, hogy ne nyugtassanak meg a pozitív statisztikák, és rendszerszinten gondolkodjam a lehetőségekről, megoldásokról.
(Megjegyzem, nem gondolom azt, hogy kizárólag a reprezentatív mintán végzett, kvantitatív vizsgálatok alapján juthatunk általánosítható következtetésekre. Például ha alaposan megvizsgáljuk az egyedi eseteket, egyedi okokat, akkor releváns általánosítható megállapításokat tehetünk arra vonatkozóan, hogy mik lehetnek a közösségi szolgálat siker- vagy sikertelenségi kritériumai.)
Az alábbiakban – a teljesség igénye nélkül és továbbra is anélkül, hogy az érintett törvényi rendelkezésről véleményt alkotnék – néhány gondolatomat, dilemmámat osztom meg (XY egyetemi docenssel is) az iskolai közösségi szolgálat törvénybe iktatásával és megvalósításával kapcsolatban.
Önkéntes. Ja, nem önkéntes, hanem kötelező
Valószínűleg még a mai napig érzékelteti a hatását az a törvénytervezet, amely „önkéntességként” szerepeltette az érettségi bizonyítvány feltételeként teljesítendő 50 órás közösségi szolgálatot. Akkor a sajtó és a szakma egyaránt ráugrott az átgondolatlan megfogalmazásra, amit a törvényhozók korrigáltak is, mégis a mai napig tanároktól, diákoktól, szülőktől egyaránt hallom, sőt néha-néha a sajtóban is olvasom: „kötelező önkéntesség”. Nagy valószínűséggel nem a törvénytervezet hibás szóhasználatának a hatása ilyen maradandó, hanem sokkal inkább az egész történetben van valami, ami vonzza a „kötelező önkéntesség” kifejezést. Több oka is lehet ennek, én most csak a személyes tapasztalataimat próbálom összekapcsolni a jelenséggel.
A szakma (a pedagógus és a civil szféra egyaránt) a kötelező iskolai közösségi szolgálat egyik fontos céljaként jelöli meg az önkénes motivációk kialakítását, erősítését, azaz az önkéntességre nevelést, így a közösségi szolgálattal kapcsolatos cikkekben, tájékoztatásokban az „önkéntesség” kifejezés rendszeresen elhangzik. Ez természetesen teljesen rendben van, de ez lehet az egyik oka a fogalmak összemosásának.
Közvetlenebb hatású, amikor az érintett pedagógusok vagy a befogadó intézmények koordinátorai nem megfelelő kontextusban beszélnek a diákoknak az önkéntességről. Például amikor a felkészítés során – a fogalmak és a szerepek tisztázása nélkül – arra fókuszálnak, milyen fantasztikus dolog az önkéntesség, és hogy rengeteg helyen milyen jól jön az önkéntes segítség; vagy például amikor a folyamat során úgy tájékoztatják a diákokat, hogy az adott intézmény ebben és ebben az időben várja az „önkénteseket”. Tapasztalatom szerint, ha a diákokat körülvevő felnőttek rendszeresen használják az önkéntesség szót a közösségi szolgálat megjelölésére, akkor a diákok is szívesebben nevezik tevékenységüket így, a hosszabb, és számukra még furcsán hangzó közösségi szolgálat helyett. És persze ebből egyből „kötelező önkéntesség” lesz, ha negatív élmények (is) társulnak hozzá.
Ez a szóhasználat az idősödő pedagógusok körében tapasztalható „átkos” iránti nosztalgiával is összefügghet. Az érintett törvényi szabályozáshoz kapcsolódó végrehajtási rendelet bevezetésekor Miskolc összes érettségit adó középiskolájában (28 intézményben) összesen 28 intézményvezetői és 13 további kulcsadatközlői interjút vettem fel. Az interjúk jelentős részében deklaráltan megjelenik az iskolai közösségi szolgálat és „az úttörő, ahol tud, segít” élménykör közötti párhuzam. Többen is felidézték a hajdani „kommunista szombatokon” végzett „önkéntes” társadalmi munkát, de főként úttörőmozgalmi és KISZ-es élményeket hívott elő a kötelező iskolai közösségi szolgálat. Néhány adatközlő a sorkatonaságról is nosztalgiázott. Az alábbiakban néhány interjúrészlet olvasható (mindegyik idézet más-más miskolci iskolavezetőtől származik).
Az én életemben ez nem új dolog, mert régen, az úttörőmozgalomban ez teljesen természetes volt. Őrsi és úttörő foglalkozásokon segítettük a környezetünkben élő időseket, elhagyottakat, takarítani jártunk, ebédet hordtunk ki, és az osztályban egymást segítettük tanulni. Ez számunkra természetes volt, mi ezt nem kényszerként éltük meg.
Ha visszagondolok az úttörőmozgalomra, ott is volt egy csomó olyan dolog, amit szervezetten csináltunk, és akkor is azt mondták, hogy kötelező, bár, azt gondolom, hogy nem éreztük annyira kötelezőnek. Az, hogy őrsi munkaként mentünk segíteni öreg néniknek havat seperni vagy bevásárolni, az egészen természetes volt.
…az úttörőmozgalom nagyon jó volt. Ha levesszük azt az egy százalék pártprogrami részt, akkor az igazából ugyanerről szólt: a közösségi életről és nagyon-nagyon sok önkéntességről. (…) Úttörőként nagyon sokszor volt lehetőségünk arra, hogy válogassunk a feladatok közül. Mi például az utcában lévő időseknek vásároltunk be, és nyugdíjas otthonokba, óvodákba mentünk műsor adni.
Én úgy gondolom, kicsit késő ezt középiskolás korban elkezdeni. Sokkal korábban kellene. Az úttörőmozgalom helyére semmi nem lépett. Akkor bizony fát gyűjtögettek, meg fát vágtak az úttörők az idős néniknek.
Elmentünk almát, répát, szőlőt szedni. A mai napig ezek maradandó emlékek mind a pedagógusoknak, mind a gyerekeknek. Én is örömmel emlékszem vissza azokra a közösségi munkákra. Az osztálytalálkozókon sem a 10 hónap tanulásra emlékszünk vissza, hanem a pár hét mezőgazdasági munkára, amit néha hidegben, sárban kellett végezni. (…) Visszaemlékszem, hogy a katonaság alatt is ugyanígy kivittek minket mezőgazdasági munkára almáskertekbe. Az embernek a szíve szakadt meg, hogy voltak olyan városi gyerekek, akik taposták az almát, hajigálták, nem becsülték meg. Nekik nem jelentett semmit, hogy az egy fáról leszedett gyümölcs, azt nem taposom össze, abba nem rúgok bele. Ezt bele kell nevelni a gyerekekbe, mert magától honnan tudná, hogy mi az érték.
Én azt gondolom, hogy ez nem rossz kezdeményezés, ilyen régen is volt. Az úttörőmozgalomban és a KISZ-mozgalomban is akadt példa az egymás segítésére. Ennek akkor szervezett formái voltak. Ha most is szervezetté lehet tenni, és erre találunk embereket, jelentkezőket, akkor biztos, hogy hatékony lesz.
Régen még működtek ezek a dolgok, az úgynevezett átkosban (…) a gimnáziumi éveimben, a KISZ keretein belül, vagy a hadseregben. Manapság ez ritkábban tapasztalható. (…) A seregben, mikor kimentünk egy nyugdíjas otthonba, még örültünk is, hogy a laktanyából egy kicsit kiszabadulunk. Az öregek kedvesek voltak, örültek nekünk. Segítettünk a parkot rendbe tenni, volt közös szemétszedés, lakókörnyezet tisztántartása...
…úttörőkorom után ifivezető voltam, utána folyamatosan táboroztattam, diákmozgalmi vezető voltam. Ha ez nem a közösség szolgálata, akkor semmi sem az. (…) A rendszerváltás legnagyobb hibájának tartom, hogy szétverték az úttörőmozgalmat, és nem hoztak létre mást helyette. Mert ha létrehoztak volna mást, akkor semmi gond nem lenne. De azzal, hogy szétvertek egy gyerekmozgalmat, ami közösségi szellemre nevelte a gyerekeket, óriási hibát követtek el.
Beletanultunk, vagy megtaláltuk a kiskapukat?
„A közösségi szolgálat bevezetése körüli nagy viták elcsöndesedtek” – olvasható a Demokratikus Ifjúságért Alapítvány (DIA) honlapján 2013 októberében megjelent cikkben. Ehhez mindenekelőtt valószínűleg az kellett, hogy minden iskola vezetősége elfogadja a megváltoztathatatlan tényt, hogy a közösségi szolgálat megszervezése várhatóan hosszú távon a közoktatás kötelező feladata lesz. Nem volt ez mindig így. A végrehajtási rendelet2 már hónapok óta az igazgatók asztalán feküdt, amikor Miskolc 28 érettségit adó iskolájából 14-nek a vezetősége még egyáltalán nem tűzte napirendre a kérdést, annak ellenére sem, hogy már megkezdte tanulmányait az első érintett évfolyam. Az elzárkózó vagy kiváró magatartás több iskolában egy teljes év eltelte után is érződött. Volt, aki a kormányváltásban (és ezáltal a köznevelési törvény újragondolásában) bízott, volt olyan iskola, ahol a vezetőség úgy gondolta, hogy ezernyi más fontosabb és komolyabb dolog is van ennél, és olyan is volt, ahol valamilyen külső segítséget vártak, mert egyszerűen nem tudták, hogyan kezdjenek hozzá a megvalósításhoz. Mindenestre, gondolom, csak kevés iskolában volt olyan drámai a helyzet, mint ahogy arról az egyik gimnázium igazgatóhelyettese mesél:
Amikor a tantestületnek felvezettem a témát, úgy éreztem magam, mint a színházban, amikor rossz az előadás, és meg lehet dobálni a főszereplőt. Rajtam csapódott minden, kaptam hideget, meleget. Jöttek a beszólások: van már nekünk elég, csináld te! A rossz hírt nem szereti senki.
2013 őszére azonban már valóban elcsöndesedett a vihar, és a legtöbb iskola vélhetően elkezdte érdemben megszervezni a közösségi szolgálattal kapcsolatos teendőit. Ebben eddig elsősorban a hivatalos tájékoztató rendezvények, civil szervezetek programjai, képzései, illetve célirányos uniós pályázatok segítették a középiskolákat. Ezek pozitív hatását semmiképpen nem lehet elvitatni, az utóbbi 1-2 évben erről több esetben személyesen is meggyőződhettem. Mindenesetre a mai napig elgondolkodtat az az adat, miszerint a 28-ból 13 iskolavezető a kezdetekkor úgy gondolta, hogy az iskolák többsége (természetesen nem a saját intézménye) egyszerűen csak „le fogja papírozni” a közösségi szolgálatot a diákjainak, és nem lesz mögötte valós tevékenység.
Ő nem papírozta le
Más világ
Kötelező jellege miatt kikerülhetetlen, hogy a közösségi szolgálat egyeseket kiskapuk felé tereljen. Ezt a tényt nagy valószínűséggel erősíti, hogy mindez egy demokratikusnak korántsem nevezhető, és még mindig poroszos jellegű iskolarendszerben valósul meg.
Mint tudjuk, a közösségi szolgálat egy olyan tevékenység (kellene, hogy legyen),
- ahol a diákok és a tanárok egymás partnerei,
- ahol a feladatoknak több jó megoldása is lehet,
- ahol a diákok a „megoldásokat” legalább olyan jól tudhatják, mint a tanáraik,
- ahol azoknak a diákoknak is lehetnek sikerélményei, akik az iskolában gyengén teljesítenek,
- ahol praktikus tudásra (kompetenciákra) van szükség,
- ahol a diákok a mindennapi élet realitásával találkoznak,
- ahol van választási lehetőség,
- ahol önállóan kell döntéseket hozni,
- ahol alapfeltétel az aktivitás, az interaktivitás, a kooperáció,
- és ahol a fejlődést/fejlesztést nem kíséri folyamatos minősítés (osztályozás).
Azonban mindezt egy olyan iskolarendszerbe kellene beépíteni,
- ahol állandósult frontvonal húzódik a tanárok és a diákság között, ami nem teszi túl kellemes hellyé az iskolát (nem véletlenül írnak/mondanak a diákok rendre olyan hasonlatokat/metaforákat az iskolára, mint pl. börtön, zárka, zárda, laktanya, elmegyógyintézet, koncentrációs tábor),
- ahol még mindig a tanárok (és a tankönyvek) minden tudás forrásai, a diákok pedig – a szüneteket és a számonkéréseket leszámítva – nagyrészt passzívan múlatják idejüket,
- ahol a feladatoknak jellemzően egyféle megoldása van/lehet, amelyhez egyetlen vágányon lehet eljutni,
- ahol a diákok nem igazán értik (sőt, sok esetben a tanárok sem tudják megmondani), mire is jó a tananyag, azon kívül, hogy az érettségin kérdezhetik, illetve mert az „alapműveltség” része (bármit jelentsen is az, hogy „alapműveltség”),
- ahol nem jellemző, hogy a diákok érdemi választási vagy döntési helyzetbe kerülnek,
- és ahol a fejlesztő értékelés (és ezzel együtt a valódi fejlesztés) súlytalanná válik a folyamatos minősítés (osztályozás) árnyékában.
„Tartok tőle”
Arra vonatkozólag, hogy az iskolán belül kinek a feladata a közösségi szolgálat megszervezése, a végrehajtási rendelet a következő instrukciót adja:
„Középiskolában meg kell szervezni a tanuló közösségi szolgálatának teljesítésével, dokumentálásával összefüggő feladatok ellátását. A tanuló osztályfőnöke vagy az ezzel a feladattal megbízott pedagógus a tanuló előmenetelét rögzítő dokumentumokban az iratkezelési szabályok megtartásával nyilvántartja és folyamatosan vezeti a közösségi szolgálattal összefüggő egyéni vagy csoportos tevékenységet…” Illetve ez még kiegészül azzal, hogy „a közösségi szolgálatot az adott tanuló esetében koordináló pedagógus az ötven órán belül – szükség szerint a mentorral közösen – legfeljebb öt órás felkészítő, majd legfeljebb öt órás záró foglalkozást tart.”
Eddigi tapasztalataim szerint akkor van esély rá, hogy – a lehetőségekhez képest – hatékonyan és gördülékenyen működjön a közösségi szolgálat, ha van egy olyan személy (mondjuk egy igazgatóhelyettes), aki belsőleg és/vagy külsőleg kellően motivált az adott iskola közösségi szolgálatának koordinálására, illetve ha (főleg nagyobb iskolák esetén) a diákok munkájának közvetlen támogatását, szervezését az osztályfőnökök végzik (vagy legalább érdemben segítenek ebben az iskolai koordinátornak). Bár mindez eléggé evidensnek tűnik, és az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet (OFI) ajánlásaiban is átgondoltan körvonalazódik (Módszertani ajánlás az Iskolai Közösségi Szolgálat megszervezéséhez, 2013), sok helyen mégsem állt fel még ilyen vagy hasonló rendszer.
Ki van ez találva
Bár vészesen közeledik az elsőkörös közösségi szolgálatos diákok érettségije, több iskolában még mindig azt tapasztalom, hogy esetlegesen szerveződnek az ezzel kapcsolatos feladatok. Van olyan iskola, ahol csupán az a 2-3 pedagógus szervezi a közösségi szolgálatot (kizárólag a saját osztályában), akik ezt a feladatot egy TÁMOP-pályázat keretében vállalták el, és van olyan intézmény is, ahol azok az óraadó oktatók „nyerték meg” ezt a munkát, akiknek máskülönben nem jönne ki az óraszámuk (ebben az esetben különösen nehezíti a hatékony megvalósítást, hogy az érintett tanárok nem tanítják, nem ismerik a hozzájuk beosztott diákokat).
Sokszor eszembe jut egyik interjúalanyom, akit a végrehajtási rendelet kiadásakor azért választottam kulcsadatközlőnek, mivel már korábban is rendszeresen szervezett önkéntes tevékenységeket iskolája diákjai körében. Részletesen és lelkesen mesélt az éveken át szervezett önkéntes akcióiról, a diákok pozitív hozzáállásáról, az önkéntes munkák személyes hozadékairól… egészen addig, amíg meg nem kérdeztem, hogy az igazgatója jelölt-e már ki valakit a közösségi szolgálat koordinálására. Még mindig előttem van az arca, ahogy ezt válaszolja: „Tartok tőle, hogy én leszek az.”
Nekik is új a helyzet
A közösségi szolgálat terén az utóbbi 2 évben nemcsak iskolák gyakorlatába nyertem betekintést, hanem közel 30, különböző profilú befogadó intézményt/helyszínt is személyesen megismerhettem (kutatóként, szakemberként, önkéntesként). Az iskolai közösségi szolgálattal kapcsolatban a legtöbb helyen pozitív hozzáállást tapasztaltam, a mentorok/koordinátorok értették a feladatukat és komolyan vették a közösségi szolgálatban rejlő lehetőségeket. Természetesen ebben a körben is találkoztam félelmekkel és problémákkal, ezek közül emelek ki most néhányat.
Vannak olyan „népszerű” befogadó intézmények, melyekbe rendre több diákot szeretnének irányítani az iskolák, mint amennyi értelmes feladatot tudnak ott számukra szervezni az iskolaidőn kívüli intervallumokban. Beszélgettem olyan mentorral, akinek komoly dilemmát jelent meghúzni a határt, melyik iskolával működjön együtt, és melyikkel ne, illetve, hogy az együttműködő iskolák melyik diákjának mondja azt, hogy bocsánat, de neki már nem tud feladatot adni. És ez a jobbik eset. Sokszor láttam tébláboló, unatkozó középiskolásokat, akiket csoportosan beosztottak egy feladatra, azonban jócskán túlméretezték a létszámot. Persze a közösségi szolgálat 50 órája akkor is telik, ha a diákok a lapátot támasztják, maguknak fűzik a nyakláncot, a mobiljukon fészbukoznak, vagy az udvaron ácsorognak és egymással beszélgetnek.
Találkoztam olyan helyzettel is, amikor egy önkormányzati befogadó intézmény nem belső indíttatásból, hanem kizárólag fenntartója „kérésére” kötött együttműködési megállapodást egy iskolával. Mivel azonban – néhány órányi elszámolt „felkészülésen” kívül – az érdemi munka hónapok múltán sem kezdődött meg, ezért az iskola kénytelen volt búcsút mondani demotivált fogadó intézményének.
Az önkéntesek foglalkoztatása terén nagy gyakorlattal rendelkező szervezeteknek is új helyzetet és kihívást jelent a közösségi szolgálatukat teljesítő diákok fogadása. Fel kell készülniük arra, hogy a kevésbé motivált és kevésbé lelkes segítőkkel való együttműködés a megszokottnál több feladattal és problémával jár(hat) együtt.
Láttam olyan esetet, amikor egy sportrendezvényen az ajándékcsomagok tartalmát összeállító közösségi szolgálatos diákok igénytelenül (összegyűrve, ferdén) ragasztották fel a címkéket a díszdobozokra, vagy amikor egy kiállítás előkészítésénél a fotókartonok nagy részét tönkretették a „segítők”, pedig csupán azt kérték tőlük, hogy vonalzó, olló és ceruza segítségével vágják ketté azokat.
Egyik egészen friss élményem, amikor egy (zárt térben megrendezett) gyermekvárosi programra 3 közösségi szolgálatos és 3 önkéntes segítő jelentkezett, de az esőre hivatkozva mindhárom közösségi szolgálatos diák lemondta a vállalt feladatot (az önkéntesek számára nem jelentett problémát az eső).
Szintén szokatlan lehet egy önkéntesekhez szokott szervezetnek a következő történet. Ebben a tanévben szerveztem egy többalkalmas (alkalmanként 1 órás) táblajátékos foglalkozást általános iskolás gyerekek számára, gimnazista segítőkkel. A folyamat közben azonban az érintett diákok az iskolájuk által szervezett más programokon is teljesítettek közösségi szolgálatot, és mivel időközben meglett az 50 órájuk, az utolsó foglalkozást lemondták. Hiába mondtam nekik, hogy a gyerekek várják őket, az utolsó 1 órát (önkéntesként) már nem vállalták. (Megjegyzésként írom: olyan gimnazistákról van szó, akikkel 20 órát töltöttem együtt közösségi szolgálatukon, és akik mindig rendesen, sőt lelkesen végezték az elvállalt feladatukat.)
Ezek természetesen mind egyedi esetek, melyeket csak példaként hoztam fel arra, hogy az eddig önkéntes segítőket foglalkoztató szervezetek számára milyen új helyzeteket teremthet a kötelező közösségi szolgálatos diákok megjelenése.
Nem fejezték be
Csakis az igazat?
Zárásként a következő rendeletrésszel kapcsolatos gondolataimat szeretném megosztani. „A közösségi szolgálat helyszínén a szolgálattal érintett személy segítése alkalmanként legkevesebb egy, legfeljebb háromórás időkeretben végezhető.”3 Bár a közösségi szolgálat időkorlátozását abszolút értem (és alapjában véve egyet is értek vele), tapasztalataim szerint ez az egyik legkevésbé komolyan vett pontja a rendelkezésnek.
Fél- vagy egész napos sportrendezvény, gyermekprogram, kertrendezés, avargyűjtés… Csak néhány olyan eset, amikor 3 órát meghaladó közösségi szolgálati tevékenységgel találkoztam. Az egyik sportegyesület koordinátora például azt mondja, nem tudja megakasztani egész napos rendezvényeit azzal, hogy 3 óránként lecseréli a segítő személyzetet. Ez akkor is így volt, amikor a még önkormányzati iskolák iskolaidőben biztosították az „önkéntes” diákokat egy-egy városi sportrendezvényre.
Talán foglakozási ártalom, de bármerre járok az országban, valahogy kiszúrom a csoportosan közösségi szolgálatot végző diákokat, és amikor módom van rá, szóba is elegyedem velük. Így történt nemrég egy sportversenyen is. A lányok elmesélték, hogy egész nap kint vannak, de már délelőtt letudták a munkájukat. Azóta nem kaptak feladatot, csak üldögélnek és beszélgetnek. Viszont 15(!) óra közösségi szolgálatot elszámolnak nekik, ha az egész napot ott töltik.
Persze azt mindenki tudja (mentorok, tanárok és diákok egyaránt), hogy a közösségi szolgálati naplóba egy napra maximum 3 órát lehet bevezetni. Ezért ilyen esetekben vagy több napra osztják el papíron a tevékenységet, vagy más (nem valós) tevékenységeket számolnak el más-más napokon (mindezt általában a koordináló pedagógus tudtával). Mivel az utóbbi 2 évben elég sok helyen tapasztaltam ilyet, ezért feltételezem, hogy ez máshol is bevett gyakorlat. Mindenközben tisztában vagyok vele, hogy ha a rendelet engedné az egyedi esetek mérlegelését, akkor az meg másfajta visszaélésekhez vezetne.
Terjedelmi korlátok miatt (egyelőre) felsorolásom végéhez értem. Nem mintha elfogytak volna a dilemmáim…
A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.
A cikkben szereplő képeket Nagy Krisztián készítette.