Hogyan lehetne?

L. Ritók Nóra írása

Dolgozni egy olyan iskolarendszer mellett, amivel nem egy nyelvet beszélünk, nem egy az elvárásunk, a viszonyulásunk, sőt, a motivációnk sem. Egyszerűen nem egyet gondolunk ezekről a gyerekekről.

Biztos elemként épült be az elmúlt egy évben az életünkbe az iskolán kívüli tevékenységek közé a gyerekekkel való speciális foglalkozás. Tanoda jellegű tevékenységnek hívjuk, hiszen hivatalosan nem tanoda, nem nyert támogatást a pályázaton, de tartalmában ahhoz áll a legközelebb.

A szervezettség stabilizálásában sokat segített, hogy a Vodafone-angyal pályázaton nyertünk, és egy évig a mi angyalunk főállásban koordinálhatta ezt a munkát. Ő szervezte be, készítette fel a jelentkező önkénteseket, és együtt fejlesztették a pedagógiai munka rendszerét. Hetente három napot, no meg a szüneteket töltötték a gyerekekkel.

A munka nem volt egyszerű. Leginkább az elvárások rendszere miatt. Az iskola ugyanis egyszerűen mér: megvan-e a házi feladat, helyes-e, sikerült-e a dolgozat, vagy sem? De mit tegyen az az önkéntes, aki a hetedikes gyerekkel a házi feladatot készítve döbben rá, hogy kis tanítványa a feladat megoldásához szükséges alapvető számfogalmakkal nincs tisztában? Mihez fogjon? Menjen vissza a másodikos anyaghoz, és kezdje ott, vagy próbálja belesulykolni a feladatmegoldás mechanikus menetét, remélve, hogy az iskolában is fel tudja majd mondani kettesre?

Az iskola nyilván ezt várja el. A szülő is. Ha jár a gyerek hozzánk, akkor ne bukjon. De képtelenség ekkora űrt pótolni. A továbbgörgetett ismerethiány ekkorra már túl nagy.

Menjen tehát a pótlás? Aztán egyszer majd összeérnek a dolgok? Vagy legyen képességfejlesztés: a figyelemkoncentráció, a logika és más gondolkodási képességeké? Hogy lehet itt megtalálni a jó utat? A mérhető fejlődést?

Nem egyszerű. Dolgozni egy olyan iskolarendszer mellett, amivel nem egy nyelvet beszélünk, nem egy az elvárásunk, a viszonyulásunk, sőt, a motivációnk sem. Egyszerűen nem egyet gondolunk ezekről a gyerekekről.

Az iskola nem képes a problémát kezelni. Túl sok ez, nincs felszerelés, nincs motiváció, nincs figyelemkoncentráció, gyenge minden a finommotorikától a beszédkészségig, az alapok hiányoznak már a kezdéskor, de haladni kell, menni tovább, a tananyagot az előírt időre be kell fejezni, a dolgozatokat megírni, nincs idő várni, alapozni, újra és újra átismételni, kínlódni velük, mikor ott van pár gyerek még az osztályban, aki haladna, de a többitől nem lehet vele rendesen foglalkozni.

A végén még majd az lesz, hogy a tanár nem tesz meg mindent….pedig „ezek” nem értik, nem tanulnak, nem írnak házi feladatot, és így nem lehet. Mit szól majd az igazgató? És a KLIK? Teljesíteni kell. Ha másképp nem megy, hát papíron. Had menjenek. Úgysem lesz belőlük Einstein. „Ezekből” biztosan nem. Idegen nyelvet tanítani nekik… ugyan már!

Az iskola túléli őket. Másra képtelen. A szülőkre nem számíthat, „azok” sem értik, mit kellene csinálni, nem is érdekli őket, a szülői értekezletre el sem mennek, ha meg a pedagógus nem bírja már idegekkel, és nyakon vágja valamelyiket, akkor meg jönnek veszekedni. És egymásra sem számíthatnak a pedagógusok. Egymás munkáját nem segítik. Nehogy úgy nézzen már ki, hogy ő nem bír el velük.

Az eszköztelenség lassan elutasításba fordul, majd utálatba, kirekesztésbe, amit megérez persze a gyerek is, aztán a szülő is, és megindul a dolog a visszafordíthatatlan, kölcsönös gyűlölet felé, ami mindent lehetővé tesz, csak a tanulást, a haladást nem. Ide jutott mára az oktatásunk, ezt látom, hallom, tapasztalom mindenfele, ahol a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek aránya eléri az 50%-ot. Nyilván vannak benne személyes felelősségek is, mint mindenben, de nem tételezhetjük fel, hogy mindig ilyenek voltak ezek a tantestületek. Az pedig, hogy ilyenné váltak, az mindenképp egy rossz fókuszú oktatási rendszer következménye, ami a nem megfelelő szabályokkal, működési mechanizmusokkal, elvárásokkal egyre kilátástalanabbá teszi a helyzetet. A gyerekét és a pedagógusét is.

Az iskolában problémás gyerekek boldogan játszottak háromszor egy hetet a nyáron az önkéntesekkel. Képességfejlesztő játékokkal, társasjáték-pedagógiával, drámajátékkal foglalkoztak, és persze játékosan tanultak is. Rengeteget.

Azok, akik sosem képesek végigdolgozni 45 percet, két órát játszottak elmélyülten a logikai játékokkal. Akik nem tudtak megjegyezni verseket, dalokat, szövegeket, órákon át kántálták játék közben a mesedramatizálásban megtanultakat. Akik nem bírtak szabályokat követni, azok a társaikat tanították új játékszabályokra, és mutattak példát, hogy kell azokat betartani. Akik nem bírtak versenyhelyzetben működni, mert nem bírták elviselni, ha alulmaradtak, most egy hétig tartó versenyben vettek részt.

És tanultak is. Matematikát, meg olvastak meséket, rajzoltak és futkároztak, labdáztak és szerepjátékokat játszottak. Fejlődtek. Mindenben, szociális kompetenciáikban is.

Próbáltam nézni őket. Vajon miben mások ezek a fiatalok, nekik miért megy? Miért tudják magukkal ragadni a gyerekeket itt a szegregátumban szinte eszköz nélkül, sokszor pótolva azt is dögönyözésben, csiklandozásban, ölelgetésben, amit otthon sem kapnak meg a családban a kicsik?

Azt hiszem, először is azért, mert szeretik őket, és azt, amit csinálnak. Nekik is vannak konfliktusaik, de nem mondanak le egyikükről sem. És készülnek a velük való foglalkozásra. Esténként órákig beszélnek egy-egy feladat fejlesztő erejéről, és gyúrják addig, amíg az adott gyereknek, gyerekcsoportnak a legmegfelelőbb nem lesz. Támogatják egymást, figyelik, ha a másiknak segítségre van szüksége. Egységes, összehangolt és következetes elvárásokat támasztanak. Nem nyomasztja őket a haladás kényszere, hiszen a fejlesztést ők maguk határozzák meg, és nem „írja elő” nekik tankönyv, központi utasítás. Mert a gyerekre figyelnek, és nem a tananyagra.

Mert értik, hogy a játékkal el tudják érni őket. Tudják, hogy a játék fejleszt. Érzik, hogy az érzelmekre is építeni kell. Látják, hogy melyik gyereknél mi van otthon. Személyre szabott célokat tűznek ki, nem irreális elvárásokat.

Most, ezután a nyár után folyton azon töröm a fejem, hogy lehetne ezt kihangosítani. Megértetni, módszerré tenni. Láttatni, hogy így megy. Így lehetne elmozdítani a holtpontról a halmozottan hátrányos helyzetűek oktatását. Bevinni ezt a szakemberképzésbe. Elérni, hogy az önkénteseket legalább megkérdezzék a tapasztalataikról a tanáraik az egyetemeken. Hogy elolvassák a blogjukat erről.

Szeretném, ha az iskolák, ahová a gyerekek járnak, építene erre a munkára. De félek, ez nem fog megtörténni. Mert az iskola más szabályok szerint működik, más elvárásokkal, központilag meghatározva. Ott a játék nem része az oktatásnak. Legfeljebb ajándéktevékenység délutánra, ha abban az őrületben, amit ma tanításnak hívunk, részt vesznek. Vagy legalább rendesen viselkednek, és nem zavarnak sokat.

Mit tehetnénk, hogy változzon a helyzet? Miért maradnak az ehhez hasonló próbálkozások mindig kívül a rendszeren?

Jó lenne erre egyszer válasz kapni valahonnan. Meg persze gondolkodom azon is, vajon hogy tudnám megóvni és megtartani őket, átadni nekik azt a hitet, hogy vinni kell tovább, amiben hiszünk, még ha széllel szemben is megyünk. Még ha a helyzet kilátástalan is.