Kortárs irodalom a határon túl

Csobánka Zsuzsa előadása a Magyartanárok Egyesülete által szervezett Kortárs magyar irodalom – otthon és az iskolában című konferencián

Ha a magyartanári szerepről gondolkodom, mindenképp határhelyzetről beszélek. A saját tapasztalataimat vizsgálva, határhelyzetként élem meg tanári pályám hetedik évét, a fél éves külföldön töltött időt, határhelyzet a saját iskolám és a diákjaim „elhagyása”, a más városokban és külföldön tartott órák, határhelyzetről beszélek az aktuális oktatáspolitikában bekövetkezett változások miatt, illetve a doktori tanulmányaim befejezése miatt is.

A határ másik oldala az olvasó, a kolléga, a szigorlati bizottság, de közös pont, hogy mindannyian hiszünk a pedagógiában, a magyartanításban, az irodalomban – a művészetekben és elsősorban a gyerekben, annak jóságában. 

A fő konfliktus abból ered, hogy miközben a disszertáció sorait írom, magam nem hiszek a pedagógia tudományosságában, hiszen a pedagógia gyakorlatban megvalósuló entitás, ami tanuló és pedagógiai szituáció nélkül, könyvszagúan nem következhetne be. Ahogy fentebb írtam, nem hiszek a nevelés mindenhatóságában sem, vagyis magyartanárként azt kell elfogadnom, hogy a hozzám érkező gyerek már kialakult személyiség, akit csak formálni tudok, akire csak behatással, befolyással lehetek, de alapjaiban nem tudom megváltoztatni. És ehhez kapcsolódhat minden probléma: felsorakozik a gyorsuló világ, a szülői nevelés hiánya, az internet előtt töltött idő megnövekedett mennyisége, a betűkre redukált gyerek, az X-, Y-, Z-generáció. 

Néhány évvel ezelőtt még egészen mást gondoltam arról, mit kell tennie egy magyartanárnak, de az évek során a tárgy diákok szerinti értelmetlensége, az érettségi nevetségessé válása, a mindezek iránti érdektelenség folyamatos fájdalmat okozott. A korábbi „Semmi”- és „Csikk”-projektek kudarcaként, illetve saját kudarcomként éltem meg például, hogy az egyik osztályban a Pierre Anton szerepét játszó fiúra (szinte a könyv szerint tételesen) nemet mondott az osztály. 

Szembe kell tehát néznem azzal, hogy hibáztam, de önmarcangolás helyett nézőpontváltásra és újabb határátlépésre van szükség. Folytathatatlanná vált a korábbi attitűd. A rogersi elvek szívet melengetőek, de a mai oktatási rendszer keretein belül én képtelen vagyok maximálisan alkalmazni őket. Törekszem rá, de mindig lesz min javítani. Ahhoz is ragaszkodom, hogy az iskola nem működhet abban a szigorban, amerre éppen tartani akar, hogy a felülről jövő megfélemlítést átvinni diákjainkba, azzal beoltani őket a legnagyobb bűn, amit pedagógus diákja ellen elkövethet. Hogy félni tanít. 

Az alapvetések tehát: 1. annak belátása, hogy nem tudok a diákon egy ponton túl segíteni, 2. akaratán kívül semmit nem tehetek érte, mert akkor az ellene lesz, 3. a szülő feladatát, a nevelést nem vehetem át. A diák egy úton van, mely út egy adott szakaszán éppen velem találkozik, én kísérem, és mutatok meg neki dolgokat a tárgyamtól, személyiségemtől függően. Csak annyit tehetek, hogy vigyázok rá, ne zuhanjon szakadékba, de el kell engednem, ha nem akar velem jönni tovább. Csak befolyásolni tudok, csak kínálni tudok, mindezt akkor, ha hagyja – és csak hihetek és bízhatok abban, hogy az elvetett mag valamikor kinő.

Mindehhez tehát merőben más pedagógusi attitűd kell, más viszony tanár és diák között, más eszközök, módszerek, más tananyag. A pedagógusi attitűd a fentebb tárgyalt Rogershez, a laissez-faire-hez, Klein Sándorhoz kapcsolódó elvekre épül, a viszonyt alapvetően az elfogadás és a bátorító pedagógia alapozza meg, s az így kialakult bizalmi légkörben nagyjából mindegy, milyen eszközökkel állunk hozzá a közös gondolkodáshoz, tanuláshoz. Az eszközök sokszínűsége sokkal hangsúlyosabb kell legyen, minthogy IKT-eszközök kerülnek-e be vagy sem a terembe. A viszonyból adódó tanári kíváncsiság lehetővé teszi, hogy a diák maga tegyen ajánlatokat arra vonatkozólag, milyen eszközökkel szeretne tanulni. A tananyag kötöttsége vitathatatlan, de ez is csak bizonyos pontig, hiszen mindig be lehet csempészni a populárisnak mondott vagy kortársnak mondott irodalmi szövegeket, ha azzal jobban rá tudunk mutatni bizonyos problémákra, őket érintő kérdésekre. A legfontosabb elv tehát az, hogy a diák kérdéseiből induljunk ki, és az általa felvetett kérdéseket igyekezzünk minél kreatívabban összeegyeztetni a tananyaggal vagy éppen a minket aktuálisan érdeklődő problémákkal. Az érem másik oldala, a tanórákon kívül tartott programom, a Csobi Sound annak lehetőségét teremti meg, hogy diák és szerző között meginduljon a párbeszéd. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy csupán a szoros közös (!) szövegolvasás milyen csodákra képes, hát még, amikor a szerző maga is részt vesz a különböző, saját szövegét feldolgozó játékokban. Számára is egészen más tapasztalás, az alkotás újabb kapui nyílnak meg, ahol saját magára is másként csodálkozhat rá, de felülről tekinthet a szövegére, és egyszerre válik befogadóvá és alkotóvá. Nélkülözhetetlen tapasztalat, ha az írói oldalt nézem. A diákok pedig megélhetik az irodalom szabadságát, élő-ségét, és az iskola nyitott tér lesz, élettel telibb, megszűnik tankönyszagúvá és értelmetlenné lenni az irodalom, mert egy élő, mindenféle problémával küzdő, kortárs alkotóval találkozhatnak. Aki ugyanarra a négyes metróra csodálkozik rá, ugyanúgy felszáll a HÉV-re, és kávé mellé szintén a wifijelszót kéri, amint mód van rá.

Ha valamihez ragaszkodunk, unalmassá válik, ugyanez a probléma a kötelezővé tétellel is. A kortárs irodalom tanításának hangsúlyozása helyett a kortárs módon való tanítást hangsúlyozom. Mert a kortárs irodalom sem varázspor, nem is működik minden esetben, minden tanulónál, minden pedagógusnál. A lényeg az irodalom révén való befolyásolás a tudásátadáson túl. Ez utóbbinál ki kell emelnem, hogy képtelen vagyok lemondani a klasszikusokról, hiszek abban, hogy minél szélesebb műveltségi szint elérésére kell törekedni, mert a kulturált, tájékozott ember a gondolkodó emberrel kéz a kézben jár, a megismerés egyben elfogadást is jelent, vagyis a klasszikusok példái igenis önmagunkra is mutatnak rá. A kortárs irodalomra való nyitottságot hét éve tapasztalom, annak nyelve, témái, élő szerzője iránt fogékonyak a diákok. Montessori gyermekekhez igazított eszközeihez hasonlítanám a kortárs szövegeket. Olyan lehetőségek, melyek felkeltik a kíváncsiságukat, rájuk szabottak. És egy nagyon fontos dolgot tesznek lehetővé.

A kánon hiánya miatt a kortárs irodalom olyan szabad teret biztosít, ahol tanár és diák is örömére olvashat, kutakodhat, gondolkodhat, nincsenek azok a kötöttségek, mint a klasszikusoknál. Vagyis a recepciótörténettől el lehet szakadni, nem kell azon rágódni, gondolta-e Arany János vagy sem. Ebben a megváltozott, együttrezgő viszonyban teret kap a bizalom, az elfogadás, az őszinteség, az empátia és a megértés. Megszületik a gondolkodás tere, a bizalom tere, az elfogadás tere, az őszinteség és a megértés tere, mely tiszta viszonyokat teremthet, tiszta pedagógiai szituációt.

A tiszta alatt azt értem, hogy a diák mint egyetlen és csodálatos lény kivirágoztatása érdekében tesz tanár és diák is. Itt kell még a pedagógusi szeretetről beszélni, amit én magam is félreértettem sokáig. Azt hittem, szeretni azt jelenti, mindenemmel azon vagyok, hogy az általam hitt jó felé tereljem a diákot. Első állításom: ahhoz, hogy én bárkit szeretni tudjak pedagógusként, a saját pedagógusi és magánemberként való lényem elfogadása kell. Addig, amíg ez nincs meg, amíg szerepet játszom, minden megszólalásomban hiteltelenné válok a diák és magam előtt is. A diák elteszi oda, ahova ez való, a nagyobb baj a saját tükrökkel van, hogy aztán én hogy nézek azzal szembe, hogy a magánéleti problémáimat, kérdéseimet rárakom a diákra, rajta kérem számon. A dühödt feleltetések, egyesosztások, a rossz órák mögött általában ez van. Csak akkor tudok pedagógusként jelen lenni, figyelni, ha mindezeket nem elnyomom, hanem vagy kint hagyom, vagy amennyiben lehetséges, megosztom a diákokkal. A nem megfelelő reakciók mindig egy nem kint hagyott probléma vagy egy projektált probléma miatt születtek meg. 

Nem könnyű mindez. A serdülők ellenkezése életkori sajátosság, azzal tudunk számolni. De a világ ilyen ritmusú változásait, az oktatáspolitika alakulását követni, a társadalmi, egzisztenciális kihívásokhoz egyenes gerinccel idomulni – nehéz. A tanárok frusztráltsága tehát érthető, de nem mentség. Ugyanis amíg a személyes sérelmeimnek teret engedek, addig nincs tanítás, addig a gyerekbe vetett hitnek hűlt helye sincs, a szabad terekről nem is beszélve. Amíg személyesen vonódom be egy pedagógiai szituációba, addig az indulataim rólam és értem szólnak, és nincs benne az az alázat, a mások szolgálata, mely mostanában ugyan elcsépelt szó, de mégis hiszem, hogy van egy rétege, ami alatt ugyanazt értjük.

Ez pedig a gyerek alapvető jóságába, illetve a jövőbe vetett hit, és az ezekért való tevékeny hétköznapok önmagunk feladása révén.

Kortárs módon tanítani az irodalmat tehát értelmezésemben azt jelenti, hogy távolságtartással fordulok a diákhoz, figyelek rá, kíváncsi vagyok rá, hogy rájöhessek, legjobb tudásom és érzéseim szerint hol tudom segíteni az ő kiteljesedését. Saját magából mire mutatok rá, minek tartok tükröt? Tehát soha nem lehet kizárólagos semmi. Sem az eszköz, sem a kortárs irodalom, sem a módszer. A kortársiasság az „itt és most” pillanata. Ahol a pedagógus először is jól érzi magát, saját határait meglépve egy számára biztonságos és kellemes teret hoz létre, melyben képes figyelni a tanulóra és önmagára. Úgy tűnhet, a tanulókról beszélek folyton. És az alázat fogalma indulatokat válthat ki: hol van itt a tanár öröme, boldogsága? 

Hiszek abban, hogy a tanár öröme és a tanuló öröme egy tőről fakad. Az „itt és most”-ban megélt időn kívüliség öröméből, melyben mindkettő (egymáson keresztül és önmagukon keresztül) megtapasztal valami önmagukon túlmutatót. Mindehhez merészség, bátorság, elhivatottság, lelkesedés és bizalom kell. Az a vágy, hogy meglepjem és meglépjem magam, a példamutatás, amivel befolyásolom a tanulót. Ez a példa nem egy elképzelt eszmény, hanem az őszinteség példája. Bízom abban, hogy talán jobb irányba terelem, talán felkeltem az érdeklődését, mindezt a humánumért, a humánum nevében. Biztosítva azt a szabadságot, amiben dönthet, meddig kíváncsi, mit fogad be, mit nem. Vagyis azt a sok mindent, amit megtanultunk pedagógiából, irodalomtörténetből, mind el kell engedni, és csupán alkalmazni kell a pillanat kihívása szerint. A pillanat jelenvaló – kortárs – kérdéseire válaszolva.