Németh Tibor írása

Amikor a gyarmatosítás a világban szinte mindenütt megvalósult már, a kanadai eszkimók számára még el sem kezdődött.

A mai eszkimók ősei mintegy négyezer évvel ezelőtt a Bering-szoroson keresztül érkeztek a mai Kanada sarkkörön túli vidékeire. Az időszámításunk utáni 15. században a földterületeik partjaira érkező európai felfedezők errefelé főleg aranyat és az Ázsiába vezető észak-nyugati átjárót keresték. Egy protestáns kisegyház, a Cseh Testvérek hittérítői (a Herrnhuti testvérgyülekezet tagjai) az eszkimók között 1765-ben alapítottak missziós házat, a kereskedelmi halászat kialakítását is ők kezdeményezték. Az 1860-as évek végéig amerikaiak és európaiak főleg bálnavadászatok során, majd leginkább fóka-, rozmár- és rókavadászatra használták az inuitok földjein és vizeiben lévő erőforrásokat, miközben az őslakosok életformája egyre nagyobb mértékben vált függővé a külföldről érkező árucikkektől.

A Kanadai Arktisz-expedíció (1913–1918) a kormány egyik első erőfeszítése volt az északi területek feltérképezésére és az eszkimók életkörülményeinek tanulmányozására. Az 1922-től az inuitok élőhelyét vizsgáló, évenként kivezényelt járőrcsapat fő feladata nem az ott élő népek szükségleteinek felmérése volt, hanem a kanadai szuverenitás biztosítása a messzi északon (a 60. szélességi körtől északra eső területek mintegy harmadát teszik ki Kanada egész földterületének, kiterjedésük negyven Magyarországnyi).

Az 1950-es évekig a kanadai eszkimók jogi státuszát sokan sokféleképp értelmezték. 1924-ben az Indiánügyi törvény kiegészítésében az indiánokra érvényes jogokat kiterjesztették az eszkimókra is, majd a törvényt 1930-ban visszavonták; 1939-ben a Kanadai Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy az alkotmány szerint az inuitoknak ugyanazok a jogaik, mint az indiánoknak (ez pedig azt is jelenti, hogy a mindenkori kormány felelősséget vállal az országban élő eszkimók iránt), de 1951-ben egy törvénymódosítás leszögezte: „e törvényben bármely «indián» személyre való utalás kizár minden olyan egyént, aki az őslakosok közül azokhoz tartozik, akiket általában eszkimóknak szoktak nevezni”.

A kanadai kormány érdeklődése az arktiszi területek iránti a második világháború idején kezdődött (1939-ben tizennégyezer ember élt a hatvanadik szélességi körtől északra, a háború alatt negyvenezren jöttek, jórészt katonák), de a hidegháború idején növekedett meg igazán. 1952-ben 87 eszkimó személyt „hús-vér zászló” gyanánt telepítettek a legészakabbra lévő lakott településtől még 1200 kilométernyire északra, hogy így tegyék egyértelművé Kanada területi igényét a sarkvidéki területekre – leszármazottaiktól a kormány 2010-ban kért bocsánatot.

Az eszkimókra a kanadai állam és az országban élő őslakosok között 1871 és 1922 között köttetett tizenkét szerződés közül mindössze kettő vonatkozott, a 8-as számúban (1898) és a 11-es számúban (1921) a kormány felelősséget vállalt arra, hogy „fedezi a tanárok fizetését, akiknek feladata azonképp oktatni fent nevezett indiánok gyermekeit, ahogyan Őfelsége kormánya tanácsosnak ítéli”. Noha célja északon is az őslakosok asszimilációja volt, mivel itt nem volt égető szükség földterületeikre, a kormány egyre halogatta a szerződésekben vállalt kötelezettségeinek teljesítését – az 1940-es évek végéig az eszkimók számára létesített iskolák üzemeltetése a hittérítők vállalkozása volt: katolikusok és anglikánok (egymással is) harcoltak a lelkek megmentéséért.

A háború után az első oktatásügyi szempontból jelentős kormányzati döntés tanügyi ellenőr kinevezése volt az északi területekre (1946), majd a bányaügyi minisztérium fejlesztési főosztályán belül létrehozták az oktatásügyi osztályt (1947), melynek megbízásából három fontos jelentés is készült az eszkimó gyermekek taníttatását illetően.

Az első jelentés készítője (A. Moore) az oktatók számára követelményként legalább tanítói végzettséget és két év szakmai gyakorlatot javasolt. A második jelentés (J. G. Wright) megfogalmazásában „súlyos hiba lenne az őslakos gyermekeket bárhova is eltávolítani otthonaikból oktatásuk érdekében, hiszen azzal esélyeiktől fosztanánk meg őket arra, hogy felkészüljenek arra az életmódra, mely otthon várja őket”. A harmadik jelentés szerzője (J. Bailey) szerint: „oktatáspolitikánk nem irányulhat arra, hogy az eszkimó gyermekeket fehér emberekhez tegye hasonlatossá”. Bailey terepszemléje során gyűjtött tapasztalatait elemezve beszámol arról, hogy „újra és megint csak szóba hozták azoknak a gyermekeknek a példáját, akik az Aklavik [bentlakásos – NT] iskolából hazaérkezve, immár képtelenek voltak az eszkimó nyelvet használni, elképzelésük sem volt mindarról, amire szükségük lesz ahhoz, hogy a hókunyhóban képesek legyenek megélni”. Hozzátette még: „egy eszkimó gyermek számára az a legfontosabb, hogy szüleitől tanulva elsajátítsa azokat a fogásokat, melyek az önálló életvezetésre képessé teszik”. Az inuit gyermekek oktatása ugyanis hagyományosan családi gyakorlat volt, és azoknak a készségeknek az elsajátíttatását célozta, melyek lehetővé teszik majd a gyermek számára, hogy megéljen a tundrán: anyák leányaikat, apák fiaikat okították. A tudás nem megértést jelentett, hanem a kivitelezésre való képességet.

1952-ben a szövetségi kormány létrehozta az Eszkimó Oktatási Albizottságot, melyben őslakos nem kapott helyet, egyházi személy viszont kettő is. Egy a bizottság által meghallgatott gyakorló tanár javaslatára, aki szerint „ha valóban szándékunkban áll segíteni az eszkimókat, tiszteletben kell tartanunk azt a jogukat, hogy megtartsák saját nyelvüket és kulturális örökségüket”, a katolikus püspök úgy érvelt, hogy a hosszú nyári hónapok alatt nehéz lenne a gyerekeket felvigyázni, és igen költséges minden évben hazaszállítani. E helyett a kormánytisztviselő tanárokat apácákkal javasolta helyettesíteni, mert ez, mint fogalmazott, „könnyen kivitelezhető és viszonylag olcsó kiskapu lenne”. Noha az oktatásügyi osztály felkérésére készült jelentések szerzői mindnyájan úgy érveltek, hogy bentlakásos iskolák megtelepítése nem megfelelő megoldás a helyi gyermekek számára, az eszkimó bizottság a katolikusok megoldását fogadta el.

Az északon végbement változtatások igényét az 1953 és 1955 között megjelenő Beaver (Hód) című folyóiratban antropológusok, prémkereskedők és hittérítők által írott cikkek nagyszerűen mintázták, híven tükrözve a nyugati ember dilemmáit azzal kapcsolatban, hogy hogyan kéne viszonyulnia az őslakosokhoz. Jean Lasange északügyi miniszter a cikksorozatot lezáró írásában három fő témakör kifejtésére vállalkozott. Egyrészt igyekezett bizonyítani, hogy az eszkimók integrálásával az őslakosok is jól járnak, hiszen „a kormány tervei között szerepel, hogy megadja az eszkimóknak mindazokat a jogokat, kiváltságokat és lehetőségeket, és felruházza őket mindazzal a felelősséggel, mellyel a többi kanadai is bír”, mivel a kormány feladata, hogy segítse az eszkimót „felhágni a civilizáció felé vezető lépcsőn”. Másrészt hangsúlyozta: az eszkimókkal meg kell értetni: „az, hogy gyermekeiket iskolába küldik, nem vezet számukra kulturális identitásvesztéshez”, hiszen „az inuitok modernizációja nem jelenthet kulturális gyarmatosítást”. Harmadrészt, érvelt, a fejlesztés előmozdítása érdekében a kormány három eszközzel él majd: erős lábakon álló helyi gazdaságot teremt, az ország déli részén már bevált típusú kórházak építésével magas szintű egészségügyi ellátórendszert hoz létre, és iskolákat telepít. Az őslakosok állandó lakhelyeinek közelében létesítendő iskolák nem lehetnek bentlakásos intézmények, mert „azok a tanulókat szüleiktől és hagyományos életmódjuktól való hosszú kényszerű távollétre ítélik, mely azt eredményezi, hogy a gyerekek, mikor hazatérnek, azzal szembesülnek, hogy nincsenek megfelelően felkészítve arra az életmódra, melyet majd élniük kell”.

1953-ban Kanada kormánya létrehozta az Északi Ügyek és Nemzeti Erőforrások Minisztériumát, melynek kiemelt feladata egységes politika kidolgozása volt annak elősegítésére, hogy az északi területeket és azok lakóit „modernizálják”. A minisztérium 1955. évi jelentése Lasange fent idézett cikkében foglaltakhoz hasonló megjegyzéseket tett és érveket sorakoztatott föl. Hangsúlyozta, hogy szükség van az eszkimó gazdaság újjászervezésére, és leszögezte, hogy bármely változtatást csak úgy szabad meghozni, ha az lehetővé teszi az őslakosok számára, hogy kulturális identitásukat megőrizzék. A jelentés készítői egy helyütt megállapítják: „a bentlakásos iskolák a gyermekeket hosszú időre elszakítják szüleiktől és hagyományos életmódjuktól, így azt okozhatják, hogy a gyermek, mikor hazatér, azzal szembesül, hogy nem lett felkészítve arra az életmódra, mely otthon várja”; a közvetlenül ez után következő (!) bekezdésben azonban már ezt olvashatjuk: a kormány már döntött kollégiumi elhelyezést biztosító nappali és szakmunkásképző iskolák létrehozásáról a messzi északon; az iskolákat a kormány építi és az egyházak üzemeltetik majd.

A nappali iskolák általános képzést nyújtottak, a mesterségek elsajátítását szakképző iskolákban végezték. Mindkét intézménytípus pedagógiai programjának alapvetően fontos eleme lett az angol nyelvű oktatás és az ország déli részében működő iskolákra jellemző értékek, kompetenciák és oktatási tartalmak használata. A tanárok, akiknek gyakran semmiféle pedagógiai végzettségük vagy oktatásban eltöltött gyakorlati idejük nem volt, és képzésben sem részesültek azzal kapcsolatban, hogy hogyan tanítsanak eszkimó gyerekeket, a tanulók anyanyelvhasználatát a legtöbb helyen szigorúan büntették; az oktatás hatékonysága igen alacsony volt, a szexuális abúzus mindennaposnak számított több intézményben.

Az eszkimók politikai csatározásokban való részvételét az 1960-as években a vadászterületeik alatt található olaj, gáz és ásványi kincsek kitermelésére vonatkozó kormányzati koncepciók és fejlesztési tervek mozdították elő (szavazati jogot 1950-ben kaptak, az első közülük megválasztott személy 1966-ban tölthette be hivatalát), hiszen egyéni és közösségi erejüket nemzedékek óta nagy részben annak a felismerésnek tulajdonítják, hogy ők Észak gazdasági kincseinek őrzői és földjeinek gondnokai.

A déli országrészben működő bentlakásos iskolákban képzett eszkimó vezetők a hatvanas évek végére egyre élesebb kritikával illették azt az iskolarendszert, melyben annak idején maguk is tanultak. A különböző inuit területekről érkező küldöttek 1971-ben megalapították az Eszkimó Testvéri Szövetséget (Inuit Tapirit Kanatami) és az alapító nagygyűlésükön megfogalmazták közös álláspontjukat, mely szerint: „a jelenlegi iskolarendszer nem biztosít környezeti adottságokat is figyelembe vevő, megfelelő oktatást gyermekeink számára, nem védelmezi őshonos kultúránkat, és nem segíti gyermekeinket abban, hogy hasznos tagjai legyenek a kanadai társadalomnak”. Követeléseik között szerepelt, hogy:

• minden közösségi tanács kapjon lehetőséget arra, hogy részt vegyen a helyi iskolákban oktatott tananyag meghatározásában, és így lehetőség nyíljon arra, hogy az őslakosok történelméről, kultúrájáról és tudásáról is tantárgyi keretbe illesztve tanuljanak gyermekeik,
• építsen számukra újabb iskolákat a kormány, mert a meglévők a hatalmas távolságok miatt a gyerekeket évente legalább tíz hónapra elszakították szüleiktől,
• az alsóbb iskolai osztályokban az oktatás nyelveként haladéktalanul vezessék be az eszkimó helyi nyelvjárását.

Québec szövetségi állam kormánya ugyanebben az évben (1971) nagyszabású vízierőmű-építési projekt megvalósítását határozta el, melyet eszkimó területen kívántak felállítani. Az őslakosok tiltakozására a kormány kénytelen volt engedni, és a következő években több ízben is meghajolni az eszkimó vezetők akarata előtt. 1975-ben aláírták a James Bay Észak-Québec-i Egyezményt, 1984-ben az Arktisz nyugati területeire vonatkozó Inuvialuit Egyezményt, 1993-ban az Arktisz keleti részein fekvő területek tulajdonjogát szabályozó Nunavut Egyezményt, 2003-ban pedig egy Labrador megyére vonatkozó egyezményt. Ezek a megállapodások kijelölték azokat a jogi a kereteket, melyek a helyi őslakosok és nem őslakosok következő nemzedékei valamint a helyi önkormányzatok, megyei és szövetségi kormányok közötti kapcsolatokban irányadóak lettek. Amellett, hogy vadászati és halászati tevékenységre vonatkozó egyedi jogokat biztosítottak az őslakosoknak, és az erőforrások felhasználásának módját szabályozó előírásokat fogalmaztak meg, ezek a szerződések megyei kormányok kialakítását tették lehetővé, az alkotmányhoz 1982-ben csatolt 35. cikkely pedig elismerte az országban élő őslakos népek, így az eszkimók helyi önkormányzat-állításának jogát. A földjeik tulajdonjogát visszakövetelő politikai csatározásokkal párhuzamosan az inuitok a területeiken lévő iskolákban folytatott képzés oktatási tartalmának kijelöléséért és az iskolák felügyeletéért is síkra szálltak.

Egy 1982-ben tartott népszavazás eredményeképp az egyik északi megyéből új közigazgatási egység vált ki: Nunavut (inuktitut: a mi földünk) – azóta, hogy 1959-ben Hawaii csatlakozott az Egyesült Államokhoz, az amerikai földrész térképét először kellett átrajzolni. Az eszkimók irányítása alatt álló terület nagysága hazánk területének huszonháromszorosa, népessége alig több mint harminchéterezer, az inuinnaktun és inuktitut nyelven kívül hivatalos az angol és a francia.

1999 óta Nunavut kormánya a közigazgatásban egységes és átfogó változtatásokat foganatosított; minden egyes településen (azaz huszonnyolc helységben) érettségi megszerzését lehetővé tevő középiskolát építettek, saját alaptantervet és kulturális értékeik oktatásban való megjelenését rendszeresen mérő teszteket vezettek be. Ma már a közigazgatás egészét és az oktatásügyet (a tanárok iskolai felvételétől az iskolaszékek működéséig) egységes filozófia igazgatja, az Inuit Quujimajatuquauqit (IQ), melynek alapelemei a következők:

• Inuuqatigiitsiarniq: tiszteljük a másik személyt és az emberi kapcsolatokat, törődjünk egymással,
• Tunnganarniq: éljünk örömteli életet, nyitottan és a befogadásra mindig hajlandóan,
• Pijitsirniq: segítsük-fejlesszük-építsük a családot és a közösséget,
• Aajiiqatigiinniq: döntést egyeztetés és megegyezés alapján hozzunk,
• Pilimmaksarniq/Pijariuqsarniq: figyeljünk magunkra és tartsunk ki egymás fejlesztő értékelésében,
• Piliriqatigiinniq/Ikajuqtigiinniq: a közös cél megvalósításáért működjünk együtt,
• Qanuqtuurniq: törekedjünk a leleményesség és az újítás képességének fejlesztésére,
• Avatittinnik/Kamatsiarniq: tiszteljük a földet, a rajta élő állatokat, a természeti környezetet és gondoskodva védjük a világot.

Messziről nézve úgy látszik: az eszkimóknak egyértelmű elképzeléseik vannak arról, hogy mire kell használni az iskolát, és mire nem szabad.

Ajánlott olvasmányok listája

• Ayres, M. (2012): The Impact of Inuit Qaujimajatuqangit on Formal Education in Nunavut.
• Campbell, A.–Fenge, T.–Hanson, U. (2011): Implementing the 1993 Nunavut Land Claims Agreement, Arctic Review on Law and Politics, vol. 2, 1/2011 pp. 25–51.
• Chai, C. (2010): Government Apologizes to 22 Inuit Families, Montreal Gazette.
• Dussault, R.–Erasmus, G. (1994): The High Arctic Relocation: A Report on the 1953-55 Relocation, Ottawa: Canadian Government Publishing, Royal Commission on Aboriginal Peoples.
• Canadian Encyclopedia (é.n.): Inuit.
• Government of Canada (2006): Canada's Relationship with Inuit – A History of Policy and Program Development.
• Government of Nunavut (2013): Incorporating Inuit Societal Values, elérhető online: http://www.ch.gov.nu.ca/en/Incorporating%20Inuit%20Societal%20Values%20R...
• Indigenous and Northern Affairs Canada (2014): Nunavut – Final Agreements and Related Implementation Matters.
• James, M. (2008): Wrestling with the Past: Apologies, Quasi-Apologies and Non-Apologies in Canada, In: Gibney, M. et al. (szerk.), The Age of Apology: Facing up to the Past, Philadelphia: University of Pennsylvania Press.
• McGrath, M. (2007): The Long Exile: A Tale of Inuit Betrayal and Survival in the High Arctic, New York, Alfred A. Knopf.
• Nunavut Department of Education (2007): Inuit Qaujimajatuqangit.
• Office of the Auditor General of Canada (2013): 2013 November Report of the Auditor General of Canada, elérhető online: http://www.oag-bvg.gc.ca/internet/English/nun_201311_e_38772.html
• Truth and Reconciliation Commission (2015): Canada's Residential Schools: The Inuit and Northern Experience, The Final Report of the Truth and Reconciliation Commission of Canada, Volume 2, McGill-Queen’s University Press.