Önnevelés mint tanítók nevelési értéke

Dixit

Szarka-Bögös Réka írása

A mélyinterjúk tapasztalatai alapján a tanítók abban hisznek, hogy a nevelés fontosabb a tanításnál, a gyerek fontosabb a tananyagnál.

A neveléstudományi szakirodalom több kontextusban foglalkozott a nevelés céljának, az általa közvetített értékeknek vizsgálatával (például Herbart,1806; Bábosik,1994), mely tevékenység nem választható el a tanító személyétől. A nevelés értelmezésemben olyan konstruktív viszony, tudatos tevékenység, mely mindenképpen valamilyen céllal rendelkezik, és e cél megfogalmazása során szükségszerűen értékeket állítunk fel. Az értékek forrása lehet filozófiai vagy pragmatikus, ám a leginkább meghatározó a gyermekek között dolgozó pedagógus kompetenciája (Herbart,1806; Knausz, 2013).

A nevelési érték fogalmával a gyermekek optimális fejlődéséhez szükséges nevelői hatásokat jelöljük, amelyek a pedagógiai gyakorlat során bizonyulnak jónak, hasznosnak, működőképesnek (Bábosik,1999). A nevelési értékek elemzésére, az értékteremtésben szerepet játszó folyamatok és törvényszerűségek leírására kevés kutatás irányul (Bábosik és Mezei,1994). Ezen kvalitatív kutatás célja tanítók nevelési értékeinek feltárása, működésük megértése az elmélet és az aktuális iskolai valóság színterein. 

A kvalitatív szemléletű kutatás mélyinterjúk tartalomelemzésével sok éve munkálkodó tanítók tapasztalatait gyűjti össze és elemzi szisztematikusan. Az interjúk szövegét saját kontextusukban értelmeztem: a nevelési értékek kiemelése, rendszerezése után az eredményes nevelési folyamatokat elemzem. A kutatási módszer hatékonynak bizonyult. Az eredmények szerint a tanítók képesek nevelési értékeiket megfogalmazni, egyben megosztják az elveken túl azok gyakorlati működésének részleteit, a sikerességet szolgáló eszközöket, személyiségük ezzel összefüggő tényezőit, valamint azt, ahogyan ezeket az értékeket értelmezik.

Az interjúk alanyainak kiválasztása, vagyis a mintavétel (n=7 fő), nem véletlenszerűen, hanem tervszerűen történt. A választott tanítók pedagógusi pályájukat több évtizede kezdték, átlagosan 28 éve tanítanak, legkevesebb 12 éve, egyikük 40 évet tanított. A szülők által keresett, szeretett, ajánlott tanítókat választottam. Figyelembe vettem továbbá, hogy legyen állami, egyházi, illetve alapítványi fenntartású iskolából is egy-egy tanító, valamint azt, hogy kerüljön pesti, budai és vidéki iskolában tanító interjúalany egyaránt a mintámba. 

Az interjúk olvasása és elemzése folyamán feltűnő volt, mintegy a minta jellemzője, hogy a tanítók elmondása szerint, számukra a tanítás jelent „mindent”, életük legmeghatározóbb eleme.

Már mindent jelent. Tudatosan beépült a személyiségembe, szerves része az életemnek.

Nagybetűkkel: mindent. A szó igazi értelmében. Ez több, mint hivatás, elhívatottság. Én együtt lélegzem a gyerekekkel. A gondolataim legtöbbször körülöttük járnak. Az egész életem erről szól, hogy tanítok.

Nekem mindent! Ez az egyik legzseniálisabb dolog, amit az életemben kaptam, számomra a tanítás egy adomány. Nekem ehhez van tehetségem, ez most már egyre nyilvánvalóbb, és kedvem is van ebben fejlődni, önmagamat fejleszteni, úgyhogy ez egy zseniális rátalálás a hivatásra.

 

Az értékátadási folyamat lényege

Az interjúk fókuszában – többek között – az a kérdés állt, hogyan valósul meg a tanítók által megnevezett nevelési értékek átadása. A tanítók mindegyike válaszában saját példamutatását, személyes mintáját emelte ki, mint leghatékonyabb értékformáló hatást. A kisiskoláskorú gyerekek folyamatosan, különös jelentőségű figyelemmel kísérik tanítóikat, hiszen ebben a korban fontossá válik számukra a tekintély. Nem az formálja őket legerőteljesebben, amit mondanak a tanítók, hanem az, amit a tanítók személyiségükből fakadóan megélnek. 

Tanítani meg lehet tanulni. Ám, hogy valaki milyen ember, az rányomja a nevelésre a bélyegét.(…) Észrevettem, kezd olyan lenni az osztály, mint én magam.

A kisiskoláskorú gyermekek nevelése során tehát a tanító személyisége, értékrendje, elvei kerülnek középpontba; ezek azok, amelyeket tapasztalataik szerint a nevelés során leginkább átadnak a gyermekeknek saját viselkedési mintájukon keresztül. A tanítók azonban sokfélék, személyiségük, értékrendjük is egyedi, egyéni: elsősorban családjukból, környezetükből, személyes adottságaikból fakad. A nevelésben pedig meghatározóvá válnak a számukra fontos nevelési értékek, egyéni értékrendjük. Az interjúkból kiderül, pontosan ezért kulcsfontosságú elem a tanítók professzionális nevelő munkájában saját személyiségükkel, értékrendjükkel kapcsolatos tudatosságuk, valamint az erre való reflexió képessége. Szükséges, hogy ismerjék személyiségjegyeiket, erősségeiket, gyengeségeiket egyaránt. Nem elég azonban, ha a tanító tisztában van saját személyiségjegyeivel és értékrendjével, azt is fontos tudatosan meghatároznia, milyen fejlődés, önfejlesztés szükséges az adott gyermekcsoport hatékony neveléséhez.

Igen, amit én mondok és csinálok, az egy példa. Amikor ez tudatosult, akkor felmerült bennem, hogy ez akkora felelősség, hogy én erre érett vagyok vajon? Így indul egy pálya.

Az interjúk elemzése alapján elmondható, az értékátadási folyamat első lépéseként a tanítónak fel kell ismernie a felelősséget, amit egy gyermekközösség vezetése jelent, illetve ebben az ő személyes szerepét, a példaadás fontosságát. A tudatos személyiségformálás lépései a felelősség felismerését követően, az önismeret, az önnevelés, a tudatos önfejlesztés. Nézzük ezeket a fontos lépéseket mélyebb összefüggéseikben.

Az önismeretre való törekvés szükségességének felismerése folytonos önvizsgálat során valósul meg, reflektálva a tanító saját szocializációs folyamataira, környezetére, megnevezve, tudatosítva a viselkedését befolyásoló, máig ható tényezőket. 

A leghangsúlyosabb lépése a folyamatnak az önnevelés. A tanító – túl azon, hogy felismeri feladatának felelősségét, egyben igyekszik minél mélyrehatóbban megismerni önmagát – nem hagyja magát az adott állapotban, hanem egyéni értékeit és személyiségét formálja, fejleszti a pedagógia nevelési értékeinek, illetve az adott gyerekcsoport igényeinek, kihívásainak megfelelően. 

A leges-legeslegfontosabb, hogy csak úgy lehet nevelni, ha önmagadat neveled. Ez a „gandhis elv”: ha meg akarod változtatni a világot, akkor önmagadat kell! Addig úgysem lehet semmit elérni egy gyereknél, amíg önmagamban nem értem el valamit. Ahhoz, amit szeretnék, hogy ő erőfeszítést tegyen a tanulásban, ahhoz nekem nagyon sokat kell magamon csiszolni, nevelni azért, hogy hiteles legyek. A nevelés legfontosabbjának az önnevelést tartom.

Ahogyan azt részletesen tárgyaltuk, kisiskoláskorban a tanító nevelési értékeket személyiségén, személyes mintáján keresztül közvetít. Ezért kulcsfontosságú a hitelesség. Ahhoz, hogy az átadni kívánt nevelési értékek valóban hitelesek, őszinték lehessenek, szükségszerű, hogy a tanító személyiségének valóban részét képezzék. Már az értékek megszerzésének, a tanulásnak a folyamata is értékközvetítő hatású. „A pedagógiai viszonyban az ember azt mutatja meg, ő hogyan küzd meg a problémáival, hogyan jut közelebb önmaga megértéséhez.” (Knausz, 2013). 

A nehézségeken hogyan viszem át magamat, az az önnevelés. Az a lényeg, hogy amikor én megtanultam azt a valamit, közben hogyan küzdöttem le magam, hogyan gyakoroltam, hogyan volt bennem tűz. Ezt tudom megmutatni, továbbadni.

Számos további példát mutatnak be interjúalanyaim erre. 

Én olyanokat csináltam az előző osztályomban, hogy hónapokig azt tanultam, hogy lelassuljak. Én egy hebrencs, gyors valaki vagyok, és hogy lassabban tudjak menni, és lassabban, nyugodtabban… Az összes mozdulatom.

Az ember nem csak úgy hat egy gyermekre, hogy beszél, és mondja-mondja, egyszerűen azzal, ahogy megéli.

 

Tudatos szeretet – Értékkeresés a gyerek személyiségében

Nekem az nem osztálynapló meg osztálynévsor volt, hanem a szívem egy része.

Az interjúkban érdekes módon összecsengően megjelenik a tudatos szeretet fogalma. Ez a megkérdezett tanítók számára azt jelenti, hogy törekszenek arra, hogy minden gyermek személyiségében megtalálják az értékeket. A szeretet ilyenkor eszköz és cél, amennyiben időlegesen, aktuálisan éppen nincsen jelen, megteremthető. Elmondásuk szerint van, amikor a szeretet megteremtése „könnyen megy”, hiszen a legtöbb tanító szereti a gyermekeket és képes arra, hogy pozitív érzéseket tápláljon feléjük. A tudatos szeretet azonban mint nevelési érték, elsősorban nem érzelmeken alapszik, hanem egy tervszerű keresési folyamat a gyermek egész személyisét vizsgálva. Az interjúalanyok jellemzően a nehezebb esetekről meséltek, amikor hosszabban küzdöttek egy-egy gyerek megismerésével. Azt is elmondták, amikor nem látszik rögtön, adott tanulónak milyen erősségei vannak, az meggyőződésük szerint azért van, mert valami gátolja benne, hogy ezt a gyerek megmutassa. Ilyenkor a tanító alaposabban megfigyeli őt, hogy átfogóbb képet nyerjen róla, igyekezve bátorítani és lehetőséget adni, hogy jobban kibontakoztathassa, merje megmutatni önmaga értékeit. Fontos szempont ebben a folyamatban, hogy a keresés ne csupán a tanulmányi eredményekre, értelmi, verbális, vagy matematikai képességekre korlátozódik, hanem akár olyan apró megnyilvánulásokra (például fára mászás képessége), melyeket az iskola hagyományos módon nem értékel a tantárgyi kereteken belül. Az ily módon megtalált értékek mentén alakulhat ki a tanító és a gyermek közötti kötődés, a tudatos értékkeresés során alakuló szeretet. 

Ez nagyon tudatos. Mindenkiben megvan (a jó). Fel kell kutatni. Ez a legnehezebb, de ez a legjobb is az egészben. Egy apró lépés, mintha a Bolyai versenyen eléri valaki az első helyezést.

Amikor pályakezdő voltam, inkább kialakítottam dobozokat. Ezek a jó gyerekek, ezeket szeretem, ezeket meg nem szeretem. Persze velük kell lennem, de igazából nem szívesen. (…) Ma már mind kötődik valamilyen módon hozzám. Azzal együtt, hogy nem mindegyiket könnyű így megszeretni.

Azokkal nehezebb, akik zárkózottabbak. Eleve kevésbé nyitnak felém. Ebben az osztályban például az autista kisfiú nagyon nagy kihívás volt. Sokat formált rajtam. Nagyon megszerettette magát, úgyhogy nagyon féltem ettől az egésztől. Most a szívem csücske, mindamellett egy nagyon különleges kisgyerek.

Volt olyan kisfiú, aki visszakérdezett, mikor én mondtam, hogy szeretem őket, hogy: engem is? tényleg? Tudja, hogy ő sok gondot okoz nekem. Igen, szeretlek! Megkérdezte, hetykén, hogy miért? Mondtam, te vagy, aki meg meri fogni a pókot, és nem visítanak a lányok, mert ki mered vinni az osztályból!

A tanítók különböző bevált módszereket említettek, amelyek segítik őket ennek a tudatos szeretetnek a fejlesztésében, illetve a tanulók teljes személyiségének megismerésében. Törekszenek olyan környezetet, feltételeket teremteni, amelyben a nehezebben megnyíló gyerekek ki tudnak bontakozni a számukra megfelelő módon, akár játék, drámajáték segítségével, akár a tanterem otthonossá tétele folyamán.

Fontosnak tartják a szöveges értékelés alkalmazását. Nem csak olyan módon, hogy az ellenőrzőben egy táblázatból aláhúzzák a megfelelő jellemzőt az adott tantárgy keretében nyújtott teljesítményhez, hanem – akár írott formában, akár szóban – saját véleményüket fogalmazzák meg mind a gyermekek, mind a szülők számára arról, hogyan látják a gyermek személyiségét, hangsúlyozva értékeit. Az egyik tanító említette, ő minden évben csinál a terem faliújságára egy táblát, ami a „Kincseink” címet viseli: erre gyűjti össze a gyerekek értékes tulajdonságait, megnyilvánulásait. Ezáltal a gyerekek számára is láthatóvá válik, egyben tudatosul, mennyi mindenre tekinthetnek értékként a tanulmányi teljesítményen túl is. Ezt a szemléletmódot idővel a gyerekek maguk is átveszik, alkalmazzák, ők is egyre inkább észreveszik egymás értékes megnyilvánulásait, ezáltal az egyéni fejlesztésen túl a közösségi nevelés is megvalósul.

Nem a tanagyag a legfontosabb dolog a világon, hanem a gyerek.

Aztán telik az idő (…) és az emberi oldal olyan mértékben válik fontosabbá, hogy ha te valakit megnyersz emberi oldalról, akkor utána sokkal könnyebb tanítani, és a szakmai oldalt fejleszteni benne.

A bensőséges kapcsolat közöttünk hozzásegít ahhoz, hogy a gyerekek kinyíljanak.

 

Örömmel való tanulás, örömmel való tanítás

Az előbbiek alapján tehát a tanító tudatos szeretettel igyekszik megismerni a gyermeket, melynek eredményeképpen kialakul a kötődés. A tanító visszajelzései a család felé az ő bizalmukat is megerősítik. Ezt a folyamatot nevezethetjük egymás „megszelídítésének” is (Knausz, 2013).

Ezekre az eddig megfogalmazott értékekre épülhet egy másik nevelési érték, az örömmel való tanulás értéke. A tanulás kapcsán az iskolában a gyermeknek számos kötelezettsége van, sok olyasmit kell megtanulnia, olyan módon viselkednie, aminek a fontosságát vagy hasznosságát hat-hétévesen, gyakorlatilag óvodásként, még nem feltétlenül értheti meg. 

A tanítókat – akik a tanulás és a munka örömét mint fontos nevelési értéket emelték ki – arról kérdeztem, hogyan tudják az örömmel való tanulást elősegíteni a gyermekek mindennapi iskolai rutinjában. Három tényezőt emeltek ki az őszinte, bizalmi kapcsolaton mint alapon túl.

Az első egyfajta tanítói hozzáállás és tudás birtoklása, melynek segítségével a tanító felnőtt szakemberként képes a gyermek számára érdekessé, gyermekhez közelivé varázsolni a tananyag elemeit. Ha a tanító maga kíváncsisággal nézi a világot, akkor képes a gyermekek számára is érdekessé tenni azt. Így nem a gyereknek kell megküzdeni az iskola elvárásaival, hanem a tanító formálja olyanná az iskola világát, hogy a gyermek számára könnyen befogadható, élményszerű legyen. 

Lelkes tudok lenni, mert tudom, hogyan kell magamat fellelkesíteni.

Mindig, minden osztály, minden gyerek más. Én úgy gondoltam mindig, hogy én vagyok a gyerekek szolgája. Mert én felnőtt fejjel jobban tudok igazodni, alkalmazkodni hozzájuk, mint az a kisgyerek alkalmazkodjon egy felnőtthöz. Az a kisgyerek még nem ért meg annyira, hogy lássa, hogy miért muszáj mindent olyan elvárás szerint csinálni, de én meg tudom fordítani azt a dolgot, hogy ő ne elvárásnak tekintse, hanem örömnek. Az énbennem dőlt el, és eldőlt, és jó volt.

Most már nem csak az a célom, hogy megtanítsam őket írni, olvasni, számolni. Hanem az is a célom, hogy jó kedvvel tanulják meg, hogy szeressenek tanulni.

Másodsorban a játék eszköze említhető fontos segítségként. A játék a gyermek számára örömforrás; a tanító ezt használhatja ki, és alkalmazhatja megfelelő módon a tanulás során.

Szerintem a játék öröm. Ha az öröm, akkor a tanulás is reményeim szerint előbb-utóbb az tud lenni.

Mikor elsősöket kapok, nem kezdem el őket azonnal tanítani. Egy kisgyerek, akit én óvódásként kapok, az nem lesz így (csettint) iskolás. Tehát én valahol az óvódásokból próbálok iskolásokat varázsolni, de nem egy csettintésre, hanem úgy, hogy a játékba beleteszek némi iskolásságot is, hogy érezzék, ők már iskolások is. Ezt szépen fokozatosan, észre sem veszik, átváltom egy olyan oldalra, hogy akkor jönnek szépen sorban a tanulnivalók. Akkor, amikor jön a terhelés a kicsikre, akkor már nem veszik olyan zokon, mintha első perctől kezdve rájuk terhelném azt, amit a tanmenet előír. Mentségemre, amit elveszítek a réven, azt visszaszerzem a vámon. Tudniillik, azt, amit az elején így töltök, és úgy tűnik, hogy „elszórakozom” az időt, éppenséggel tapsikolunk meg énekelgetünk – rengeteget énekelek velük egyébként –, amit így töltünk el, utána, mikor beindul a gépezet, na, akkor már csináljuk, mint a rakéta. Teljes mértékben oda viszem el a gyerekeket, ahova kell. Arra a meghatározott időszakra, csak az elején egy kicsikét másképp indítom a dolgokat.

A harmadik fontos tényező, hogy a tanító mindig a gyermek egyéni fejlődését nézze. Ahhoz, hogy valóban örömteli legyen számára a tanulás, szükséges, hogy sikerélményt élhessen át. Azáltal, hogy megélheti, van olyan, amiben ő jó, örömét leli a tanulás folyamatában. Fontos azonban, hogy a saját fejlettségi szintjének megfelelő feladatokban és játékokban vehessen részt, ami a tanító részéről differenciálást kíván meg. Az értékelésnek pedig nem normatív rendszerben, hanem önmagához képest való fejlődésének mértékében kell történnie.

Nagyon fontos az, hogy észrevegyük a gyereket, hogy lássuk. Hogy ne az legyen, hogy a könyv leírja, hogy ennyi idősen ezt kell csinálni, hanem lássam, hogy az a gyerek hol tart, milyen körülmények közül, mit hozott ebbe a világba, mit jelez.

Az, hogy az ember értelemmel felkészül, az a mesterség. Egy pék a sütés közben nem fogja nézni a receptet, ezt nekünk tudni kell. 500 millió példát, ezt nekünk tudni kell, ez az alapállás. Akkor kezdődik az igazi tanítás, amikor az ember az osztályhoz igazítja a dolgokat, egy gyerekre külön van egy tanító néni, mert annak a gyereknek egy más szituáció kell.

Ahogyan kibontom, és ami által az ő személyisége is kibontódik számomra, tulajdonképpen minden gyereket önmagához képest kell valahová eljuttatnom. Vállalja fel önmagát! A saját személyiségét fejlesztem 28 kisemberben.

 

Hit a saját képességeikben és a gyermekben – A tanítói hivatástudat

A hit nevelési értékként a saját tanítói képességükben, tudásukban és munkájuk céljában való rendíthetetlen bizalmat jelenti. A mélyinterjúk tapasztalatai alapján a tanítók abban hisznek, hogy a nevelés fontosabb a tanításnál, a gyerek fontosabb a tananyagnál. Mindezeket szem előtt tartva a tanítók képesek lehetnek minden gyermeket az elvárt szintre eljuttatni az adott tanítási időszak végére – még akkor is, ha ehhez a tanmenettől eltérniük szükséges. A tanítók hitet tesznek amellett, hogy érdemes több energiát, több időt szánni arra, hogy gyermekhez közeli módon, differenciálva tanítsanak, mert így lesz sikeres és örömteli a munka mind a gyermekek mind saját maguk számára. Ebből a hitből ered egyfajta hivatástudat, melynek motivációja végeredményben nem külső tényezőkön alapszik (pedagógusi bértábla, presztízs), hanem egy belső hajtóerő motiválja.

A hit kérdése az első pontban említett tudatos szeretet kapcsán is előtérbe kerül. Ahhoz, hogy a tanító kész legyen időt és energiát fektetni abba, hogy megtalálja minden gyermek erősségeit, értékeit, ahhoz hitre van szüksége abban, hogy a gyermek valóban értékes. Azok a tanítók, akik ennek a fontosságát kiemelték, mind alapigazságnak tekintették, hogy minden gyermekben valóban fognak is értékeset találni, még akkor is, amikor ez kimondottan nehéz. Ezt a hitet és a hozzáállást, hogy a tanító képes a feltétlenül szükségesnél több energiát is befektetni – amely hosszabb távon természetesen bőven megtérül – megérzik a szülők is. Észreveszik, hogy a gyermekük értékes a tanító számára, látják, ha szeret tanulni, ha örömmel megy iskolába, és erre a tanító iránti bizalommal reagálnak. 

Hinni kell abban, hogy meg tudom tanítani az anyagot, hinni kell a gyerekben, hogy meg tudja tanulni, hinni kell, hogy nem csap be, nem ráz át, nem hazudik, mert akkor nem is fog!

Bizalom a tanító és a család között – A közös értékek megtalálása

Az interjúk készítése során az is nyilvánvalóvá vált, hogy a tanító sikeres munkájában mennyire fontos szerepet játszik a család bizalma, a szülőkkel való párbeszéd kialakítása. A tanító akkor lehet eredményes a nevelésben, ha képes a családdal megtalálni a „közös pontokat”, mert hatékonyan nevelni kizárólag együtt, a szülőkkel összhangban lehet. A pozitív szülői attitűd az iskolával szemben, valamint az anyai gondoskodás a két legfontosabb háttéreleme a hatékony értékszocializációnak (Vekerdy, 1989). A tanítók szerint a közös értékek megtalálásához vezető út a szülőkkel való aktív kommunikáció, személyesen fogadóórákon, családlátogatáson keresztül is. Bár mindez sok időt vesz igénybe a tanítótól, állításuk szerint „megéri”. A gyermek elsődleges szociális közege a család, ugyanakkor szinte ugyanannyi időt tölt az iskolában, mint otthon. Ha a család bízik a tanítóban, akkor a gyerek is így tesz. Ha a tanító és a szülők megtalálják a közös értékeket és kölcsönös bizalom alakul ki közöttük, akkor a tanító szabadon, hatékonyan tudja végezni nevelő-oktató munkáját, mert a szülőn keresztül a gyerek még inkább elfogadja őt.

Egy tanító arról számolt be, hogy mielőtt szeptemberben találkozna a szülőkkel, már a megelőző tavasszal, beiratkozás idején tart egy szülői értekezletet, ahol a szülőket nem a gyerekek padjába ülteti be, hanem körben ülnek le. Ilyenkor elmondja, számára mik a legfontosabb alapelvek, egyúttal rá is kérdez, kinek mi erről a véleménye. Igyekszik a szülőket is minél jobban megismerni, és a kötetlen hangulat érdekében akár játékokat is használ, azaz közösen játszik velük. Ahhoz, hogy megismerje a szülők motivációit, kéri őket, beszéljenek a gyermekükről, általában megadott szempontok alapján. Egy másik tanító is mesélt arról, hogy még az első osztály szeptembere előtt szervez egy kötetlen ismerkedős alkalmat, ahol a gyerekek és szüleik egy játszótéren találkoznak a tanítóval, és már ott megkezdődik az ismerkedés egy szervezett program keretében. 

El lehet nyerni a bizalmukat. Nagyon sokat kell a szülőkkel beszélni. Mindig meg kell őket hallgatni. Kicsit sok idő… (nevet), de bírható. Nálam működik.

Mindezeket az értékeket megtalálni, a tanítás folyamatában megvalósítani nem könnyű, az általam kérdezett tanítók szerint mégis érdemes, mert ezen az úton lehetséges, hogy mind nekik, mind a gyerekeknek örömmé váljék az együtt töltött idő, így megtérül a sok fáradtság, örömmé válik a közös munka. 

A kutatás több további kérdést vetett fel, például: vajon részét képezik-e tanítók személyiségének, értékrendjének a neveléstudomány illetve a NAT által megfogalmazott nevelési értékek, az értékelvű nevelő iskola (Kaposi, 2012) értékei? A kérdések megválaszolására a kutatás folytatásában új szempontokat, új módszereket használtam, kérdőíves felmérést végeztem egy nagyobb mintán, melynek eredményeit hamarosan bemutatom.

Irodalom

Bábosik István (1999): A nevelés mint értékközvetítő tevékenység. In: Bábosik István: A nevelés elmélete és gyakorlata. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. 11-13. 

Herbart, J. F. (1806): Allgemeine Padagogik aus dem Zweck der Erziehung abgeleitet. Beltz, Weinheim/Berlin/Basel.

Knausz Imre (2013): Mi a nevelés? Taní-tani Online.

Vekerdy Tamás (1989): Az értékszocializáció néhány kérdése. In: Mihály Ottó (szerk.): Iskola és pluralizmus. Educatio, Budapest. 133–149.

A szerzőről: