Galambos Henriette Rita: Öntsünk tiszta vizet a pohárba!

Rövid áttekintés az ifjúsági és az iskolai közösségi szolgálat dilemmáiról

Sajnálatos tény, hogy a törvény előkészítése során nem jutott megfelelő idő és energia arra, hogy az illetékesek konzultáljanak azokkal a szervezetekkel és szakemberekkel, amelyek/akik már hosszú évek óta foglalkoznak az ifjúsági önkéntesség és közösségi szolgálat népszerűsítésével és szakmai hátterének megalapozásával. Rengeteg tapasztalat, élmény, tanulság halmozódott fel, ami sajnálatos módon nem része a szakmai köz- és párbeszédnek. Ezzel az írással némiképpen ezt a párbeszédet is szeretném elindítani.

Galambos RitaSzakmai berkekben éppen úgy, mint a laikusok körében egyetértés látszik lenni atekintetben, hogy jó dolog, ha a fiatalok (középiskolások és felsőoktatásban tanulók) önkéntes tevékenységet végeznek önzetlenül, a közösség szolgálatában. Ideje volt már felvetni ezt a kérdést, hiszen 21 évvel a rendszerváltás után jó volna végre tudatosítani a fiatalokban (is), hogy nem csak jogaik vannak, hanem kötelességeik is, és ezek között fontos helyet kellene kapnia a közjó gyarapításának, az önzetlen segítésnek, a nagyobb közösség életében való tevékeny részvételnek.

Az önkéntesség európai éve ráirányította az önkéntességre a figyelmet, de nem árt tudni, hogy Magyarországon is régóta komoly hagyományai vannak az ifjúsági közösségi szolgálatnak iskolán belül és azon kívül is. Számos középiskola és civil szervezet teszi lehetővé hosszú évek óta, hogy fiatalok szervezett keretek közt és megfelelő felkészítéssel vehessenek részt ilyen programokban. Nem előzmény nélküli tehát a kormányzat által kezdeményezett, és néhány civil szakmai szervezet és oktatási intézmény bevonásával előkészített TÁRS-program, aminek keretében 2011 tavaszán több mint száz középiskolai közösségi szolgálati projekt valósulhatott meg országszerte. Hosszú távon is fontos cél, hogy a fiatalok megtapasztalhassák az önzetlen részvétel és a másokon való segítés élményét. Nyilvánvaló, hogy az ilyen tapasztalatokat szerző fiatalsággal nagyobb esélyünk lehet arra, hogy egy emberibb, szolidárisabb társadalomban éljünk, és hogy a mostani fiatalabb (és idősebb) generációk élesben sajátítsanak el olyan személyes és társas kompetenciákat, amiket iskolapadban ülve igen bajos lenne.

A fogalom

Miről is beszélünk tulajdonképpen? A sajtóban éppen úgy, mint a különböző hivatalos nyilatkozatokban számtalan elnevezést olvashattunk, hallhattunk az elmúlt időszakban. Íme egy rövid felsorolás: közösségi munka, közösségi tevékenység, önkéntes munka, kötelező önkéntesség, közösségi szolgálat, szociális munka, karitatív munka stb. Fenti fogalmak némelyike mellett a kötelező szó igen furcsán hangzik, különösen azzal súlyosbítva, hogy az „önkéntesség” előreláthatólag 2014-től az érettségire bocsátás feltétele lesz.

Tekintettel arra, hogy a nemzetközi szakirodalomban „youth service” vagy „community service” néven fut ez az igen komplex tevékenység, az utóbbi években a magyar nyelvű hivatkozások is inkább „közösségi szolgálatot” vagy „ifjúsági szolgálatot” emlegetnek, miközben a „virágozzék száz virág!” elv szellemében többek között a következő elnevezésű programok futnak iskolákban és civil szervezetekben: KEKSZ – kreativitás-erőbedobás-közösség-szolgálat (Karinthy Frigyes Két Tanítási Nyelvű Gimnázium, Budapest), miKsSZ (Berzsenyi Dániel Gimnázium, Budapest) szeretetszolgálat (Miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium), szociális karitatív munka (Waldorf iskolák), szociális témahét, élet a burkon kívül (Alternatív Közgazdasági Gimnázium), micve (Lauder Javne Zsidó Közösségi Iskola),  IKSZ - iskolai közösségi szolgálat (DIA), KÖSZI - Közösségi Szolgálat Iskolában (KÖSSZA), DECI - Debreceni civilek (KözPont Ifjúsági Egyesület, Debrecen) stb.

A kötelező jelleg. Mi lenne, ha fordítva kezdenénk? Nem kötelezéssel, hanem a feltételek létrehozásával, a jó példák számának szaporításával. Az önkéntes önkéntességgel. (Barát József)1

A világban számos szakmai vita folyik arról, hogy ezeknek a tevékenységeknek az iskolai program részeként kell-e megjelenniük vagy olyan lehetőségként, amit az iskola, esetleg a felsőoktatási intézmény valamilyen módon jóváír. A kötelező jelleg nem jellemző, hiszen a szakemberek tisztában vannak azzal, hogy kamaszkorban (is) érdemes alternatívákat adni és büntetés helyett elismeréssel vagy jutalommal motiválni. Ezért a demokratikus államokban a jutalmazó hozzáállás a jellemző, azaz, hogy a társadalmi elvárásnak egyrészt könnyű megfelelni, mert a közösségi vagy ifjúsági szolgálat könnyen hozzáférhető a fiatalok számára, ,valamint például bizonyos pontszámmal ismerik el az egyetemi felvételi során, végül pedig az önkéntes munkát az állásinterjúkon is figyelembe veszik. Természetesen számtalan módja van annak, hogy az iskola is elismerje az ilyen jellegű tevékenységeket.

Ami viszont kötelező például a nemzetközi érettségit adó gimnáziumokban az egész világon, az az úgynevezett CAS, vagyis a Creativity, Action, Service hármas egysége, amiben minden diáknak részt kell vennie. A CAS kézikönyve szerint az ebbe a kategóriába sorolható tevékenységeknek kettős célt kell szolgálniuk: részben a résztvevő diák személyes fejlődését, másrészt pedig a közvetlen környezet vagy a tágabban értelmezett közösség jobbítását kell elősegíteniük. A kettő viszont csak akkor tud egyidejűleg megvalósulni, ha ezek a tevékenységek szakmailag és logisztikailag megfelelően előkészítettek, és biztosítottak a megvalósítás feltételei.

Talán ez a legvitatottabb pontja a dolognak. Ne felejtsük el, hogy olyan országban élünk, ahol a kötelező szó sokakból (akár érthető okokból is) viszolygást vált ki, és ahol a kötelező dolgok meg- és kikerülésére elképesztő stratégiák léteznek.

Még mindig érdemes lenne megfontolni a fokozatos bevezetés alternatíváját és az azonnali kötelezővé tétel helyett a megfelelő elismerési rendszer kidolgozását. A jelenlegi papírforma szerint  például az érettségi során megszerezhető most már 100 pont csak két emelt szintű érettségivel jön össze, a felsőfokú nyelvvizsga maximum 40 pontot ér. A megszerezhető 100 pontba még 8 ponttal sem számít a közösségi szolgálat, miközben a kiemelkedő sporteredmény igen, bár sokat az sem nyom a latba. Gondoljuk meg, hogy hogyan fordítódik ez le a fiatalok fejében, akiknek egyedül és kizárólag a tanulmányi eredmény számít a továbbtanulásban, pedig tudjuk, hogy a sikeres felsőbb szintű tanulmányokhoz, sőt az életben elért sikerekhez más tapasztalatok, készségek, tudások is szükségesek. Az utóbbiakat viszont elsősorban tapasztalati tanulás útján lehet elsajátítani olyan valós élethelyzetekben, amikor váratlan helyzetekben felelős döntéseket kell hozni, konfliktusokat kell kezelni, vezetői feladatokat kell vállalni, stb.

Az iskolai közösségi szolgálat a számok szintjén: egy kis matematika

Ma Magyarországon mintegy 1200 érettségit adó középiskola működik. Egy évfolyamra mintegy 90 ezer diák jár sajnos folyamatosan csökkenő létszámban. A tervek szerint egy vagy két évfolyamon kell majd elvégezni azt a bizonyos 50 (vagy 60?) órányi előírt közösségi szolgálati tevékenységet. Az is elhangzott, hogy majd hetente 1-2 órát teljesítenek a diákok. Vajon belekalkulálták-e ebbe a felkészítést és a feldolgozást? Vagy az még erre jön ráadásként? Ezt fontos lenne előre eldönteni. Továbbá, ha ezekben az intézményekben majd mind egyszerre küldik ki a diákokat a fogadó intézményekbe, lesz-e elég fogadóhely, óvoda, szociális intézmény, játszótér, kutyamenhely vagy idősek otthona? Vajon lesz-e elég fogadóhely évről évre?

És ha már számolunk: mi lesz a pedagógusok többletmunkájával? Kiszámolta valaki, hogy ez a többletterhelés hány órát jelent majd? Vajon a pedagógus is önkéntes lesz? A mai leterheltség és fizetések mellett reális elképzelés ez? Azokban az iskolákban, ahol már évek óta működik ilyen program, ott a pedagógusok vagy órakedvezményt kaptak, vagy valaki félállásban foglalkozik ezzel, vagy egyszerűen része a munkarendjének. És persze ne zárjuk ki a pedagógusok önkéntességét sem, de kötelezően erre építeni felelőtlenség lenne.

És akkor még nem is beszéltünk a pedagógusok felkészítéséről, mert lássuk be, a többség nem áll készen az új feladatra, sőt igényli a felkészítést, továbbképzést, a jó gyakorlatok megismerését.

A fentieket figyelembe véve nem kevés pénzről beszélünk, amit a rendszerbe kellene tenni a szakmailag megalapozott, sikeres megvalósítás érdekében.

Felkészítés – módszertan. "Felkészítés nélkül rázós lehet a diákok kötelező önkénteskedése."2

A hazai és a nemzetközi jó gyakorlatok mind azt mutatják, hogy felkészítés nélkül nem ajánlatos közösségi szolgálati tevékenységet indítani. Ennek számtalan módja lehet. A közösségi szolgálat módszertanában például elengedhetetlenek a felkészítő órák.  Ezeken nemcsak arról van szó, hogy hogyan is menedzselünk egy közösségi projektet, hogyan kommunikálunk hatékonyan, stb., hanem arról is, hogy hová megyünk, ott kikkel fogunk együtt dolgozni, milyen dolgokra kell majd különösen odafigyelni, stb. Sok esetben nehéz sorsú emberekkel vagy nehézségekkel küzdő intézményekkel találkoznak a diákok, és mivel célunk nem az elrettentés, hanem éppen a hasznos jelenlét és segítés feltételeinek a megteremtése, mindannyiunk érdeke a várható problémák alapos felmérése, és a megoldásukra való részletes felkészítés. Éppen ilyen fontos a közösségi szolgálati tevékenység után az ún. feldolgozó óra, amely során felnőtt irányításával beszélik meg, dolgozzák fel az élményeket. Ennek elmulasztása sok esetleges értetlenséget, és problémát hagyhat tovább „erjedni”, és ezért komoly feszültség forrása lehet, valamint csökkenti annak valószínűségét, hogy a résztvevők folytassák az önkénteskedést

Ezeknek a foglalkozásoknak sajátos módszertana van, ami sok esetben nem egyezik az iskolai órákon vagy az iskola egyéb területein tapasztaltakkal. A közösségi szolgálat, ahogy a neve is sugallja, közösségi tevékenység, amelynek során a résztvevők egy közös célért dolgoznak, mégpedig együtt, csapatban. A mai iskolákban sajnos nem erre készítik fel a gyerekeket, ugyanis a tanárnak való megfelelési elv miatt az egyéni teljesítményre optimalizál. Az órákon még mindig nagyon ritka a kiscsoportos, együttműködésen alapuló, projektszemléletű komplex foglalkozás. Ezért kiemelt jelentőségű a felkészítés és a feldolgozás, amelynek során ezeket a nem formális tanulási technikákat is át lehet adni.3

A pedagógus szerepe. A közösségi munkát a jelenlegi tervek szerint a tanároknak kellene felügyelniük.4

Könnyen belátható, hogy a pedagógus szerepe ebben a helyzetben különbözni fog a hagyományos pedagógusi szereptől, amennyiben itt nem a tudás birtokosaként jelenik meg, aki átadja a tudást, majd számon kéri, hanem olyan facilitátor kell legyen, aki segít a diákoknak a felkészülésben, a megvalósításban és a feldolgozásban, de nem csinálja meg helyettük a feladatokat, és nem oldja meg a problémákat.

Sajnálatos lenne, ha a tanárok szerepe a felügyelő szerepére korlátozódna, és a felkészítés, mentorálás, feldolgozás folyamata nem épülne be az iskolai közösségi szolgálat napi gyakorlatába. Erre viszont fel kell készíteni a pedagógusokat, hiszen jelenleg ilyen képzés, felkészítés, továbbképzés még nem létezik.

A mentor szerepe

A TÁRS-pályázat nevesítette a mentort, aki a pedagógus munkáját van hivatva támogatni. A mentor szerencsés esetben olyan szakember, akinek már van tapasztalata közösségi szolgálati tevékenységek facilitálásában, ideértve a diákokkal folyó munkát éppen úgy, mint a fogadó szervezetekkel történő együttműködést.

A közösségi szolgálat színhelyei: a fogadóintézmények

A másik sarkalatos kérdés, ami minden esetben felmerül, amikor egy iskola elkezd foglalkozni a közösségi szolgálat bevezetésével, az az, hogy hol történjen, és kiknek a javára? Ilyenkor szoktuk azt javasolni, hogy próbálják először a célokat közösen tisztázni, és akkor majd kiderül, hogy merre kell indulni. Alaptevékenységként szokták emlegetni az iskola kerítésének a lefestését, az iskola udvarának rendbetételét, a DÖK által használt iskolai közösségi tér kialakítását vagy felújítását, az iskolai szelektív hulladékgyűjtés megszervezését, az energiatakarékos működtetés végiggondolását stb. Ezek a tevékenységek az iskolán belül történnek, ám így is a köz javát szolgálják, az iskolai közösség javát. A kört természetesen lehet tágítani, és pl. a szomszédos óvoda vagy szociális intézmény falai között is meg lehet tenni ugyanezt, és ezzel már tágul a diákok horizontja, hiszen a szűk iskolai közösségen kívül más emberekkel is kapcsolatba kerülnek. Egy újabb szint, amikor már az ezekben az intézményekben élő emberek számára szerveznek foglalkozásokat, felolvasást, műsort, segítenek nekik vagy egyszerűen csak meghallgatják őket bizonyos rendszerességgel.

Amint viszont elhagyjuk az iskola biztonságosnak tűnő kereteit, meg kell győződnünk arról, hogy a fogadóintézmény megfelelően felkészült a gyerekek fogadására, képes értelmes, hasznos feladatokat biztosítani számukra. Ehhez szükséges, hogy az intézményekben néhány munkatárs megfelelő felkészítést kapjon, tudjon bánni a gyerekekkel és a felmerülő helyzetekkel, ellássa az önkéntes koordinátori feladatokat. Jelenleg még nem létezik ilyen intézményi akkreditáció, de önkénteskoordinátor-képzést több szervezet is szervez.5

Az iskolai közösségi szolgálat elismerése, igazolása

Felmerül a kérdés, hogy ki és hogyan igazolja az elvégzett munkát. Lesz-e mindenkinek kis füzete, amibe a fogadóintézmény egy dolgozója hetente pecsétel vagy majd a kísérő tanár igazolja? És a jelenlétet igazolja csak, vagy értékel is? Ezek mind olyan kérdések, amelyek tisztázása nélkül felelőtlenség lenne általánosan kötelező elvárásról beszélni.

A kötelező a kamaszt riasztja, mindent kitalál, hogy megkerülje. Nem lepne meg, ha majd húszezer forintért lehetne igazolást venni önkéntes munkáról a pécsi vásárban. (Vatay Éva)6

Előzmények itthon

Sajnálatos tény, hogy a törvény előkészítése során nem jutott megfelelő idő és energia arra, hogy az illetékesek konzultáljanak azokkal a szervezetekkel és szakemberekkel, amelyek/akik már hosszú évek óta foglalkoznak az ifjúsági önkéntesség és közösségi szolgálat népszerűsítésével és szakmai hátterének megalapozásával. Ebbe a körbe sorolhatók állami, egyházi, alapítványi fenntartású iskolák, civil szervezetek szép számmal, mint például (a teljesség igénye nélkül) a budapesti Karinthy Frigyes Két Tanítási Nyelvű Gimnázium, a sárvári Tinódi Gimnázium, a Miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium, a budapesti Alternatív Közgazdasági Gimnázium, a Waldorf gimnáziumok, a Demokratikus Ifjúságért Alapítvány, a Magyar Vöröskereszt Ifjúsági Tagozata, a Kórházi Önkéntes Segítő Szolgálat Alapítvány, az Önkéntes Központ Alapítvány, és még sokan mások.7 Az igény megjelent a felsőoktatásban is, több helyen diákok vagy diákszervezetek szerveznek ilyen típusú tevékenységeket, mint például a HAKÖSZ és a TEK a Corvinuson, a Zöld Egyetemi Kör a BME-n, az Add tovább! az ELTE Pedagógia Pszichológiai Karán, a Csatárlánc a Miskolci Egyetemen stb. Rengeteg tapasztalat, élmény, tanulság halmozódott fel, ami sajnálatos módon nem része a szakmai köz- és párbeszédnek. Ezzel az írással némiképpen ezt a párbeszédet is szeretném elindítani.

Az Önkéntesség Európai Éve, valamint a soros magyar EU-elnökség sokat lendített az ügyön, de számottevő szakmai párbeszéd és vita nem indult el. Pedig lenne miről.

Például arról, hogy milyen jó gyakorlatok lelhetők fel az országban, és ezeket hogyan lehetne megosztani. Ezek közül 12 angol nyelven elérhető volt az uniós oktatási miniszterek informális megbeszélésén 2011 márciusában Gödöllőn, a molinók még sokáig láthatóak voltak a Külügyminisztérium aulájában, de szakmai párbeszéd nem folyt arról, hogy ezek az aktív állampolgársági készségeket fejlesztő programok hogyan lennének beépíthetőek az iskolarendszerbe, ezek jelenlegi megvalósítói (elsősorban civil szervezetek) hogyan tudnának hatékonyan és fenntarható módon együttműködni iskolákkal és/vagy felsőoktatási intézményekkel. Vagy arról, hogy milyen módszertani fogások szükségeltetnek ahhoz, hogy iskolai keretek közt vagy azokon kívül is hatékony lehessen a közösségi szolgálat, és ne csak egy kipipálandó kötelezően elvégzendő feladat legyen.

2011-ben a DIA által immáron 6. éve koordinált KöZöD! Önkéntes Fiatalok Napja elnevezésű országos programsoroztaon 32 ezer fiatal regisztrált és 220 településen szerveztek önkéntesen közösségi projekteket óvodák, iskolák, ifjúsági csoportok, baráti társaságok, egyetemi diákszervezetek. Ezzel a résztvevői számmal Magyarország a világ 3. legnépesebb programját produkálta az Önkéntes Fiatalok Világnapján

Magyar fiatalok ezrei adnak rendszeresen vért, önkénteskednek sportegyesületekben, múzeumokban, kulturális rendezvényeken, nyári fesztiválokon, kórházakban és idősotthonokban, árvízi munkák során, gyűjtenek ruhát, élelmiszert, iskolaszert rászorulóknak, önkénteskednek itthon és külföldön. Igény tehát van rá, és amikor a feltételek adottak, a fiatalok mozdulnak. A felnőttek, a szakma dolga, hogy megfelelő körülményeket teremtsenek hozzá.

Külföld

Fontos lenne feltérképezni a külföldi példákat, a már bevált módszereket, mások dilemmáit, hiszen nem légüres térben történik nálunk sem mindez.

Nagy Britanniában például óriási vita övezi az ún. Big Society mozgalom keretében éppen 2011. nyarán bevezetésre kerülő National Citizen Service (Nemzeti Állampolgári Szolgálat) elnevezésű kezdeményezést. A program lényege az, hogy 11 ezer kis érettségit már letett 16 éves középiskolás diáknak biztosít lehetőséget arra, hogy a nyári szünetben a lakóhelyéhez közel eső közösségi szolgálati programban vegyen részt. A 30 órás szolgálatot kéthetes felkészítés előzi meg annak érdekében, hogy a diákok felkészültek legyenek a projektmenedzsment, a tervezés, a hatékony kommunikáció és több más készség tekintetében.8

Franciaországban 2010-ben indult az ún. Service Civique (Civil szolgálat), aminek keretében eddig közel 10 ezer 16 és 25 év közötti fiatal végzett önkéntes tevékenységet a következő 9 terület valamelyikén: társadalmi szolidarítás, kultúra és szabadidő, nemzetközi együttműködés és humanitárius segítségnyújtás, oktatás, környezetvédelem, katasztrófaelhárítás, kulturális és történeti örökségvédelem, egészség és sport.9 A programban elsősorban alacsonyabb végzettségű fiatalok vesznek részt, akik az önkéntes szolgálat idején szerény javadalmazást kapnak, valamint a segítés mellett új készségeket sajátítanak el nem-formális tanuláson keresztül.

Kanada több államában 40 óra közösségi szolgálati tevékenységet kell teljesíteni a középiskolában. Ez az egyik ritka példa arra, hogy a középiskolában kötelező ez a tevékenység, ugyanakkor a megvalósítás támogatása olyan szintű, hogy a diákok a “kötelező” elemet szinte észre sem veszik.

Mire is jó mindez?

Azt már korábban kifejtettük, hogy milyen társadalmi jelentősége van annak, ha fiatalok tömegesen vesznek részt közösségi szolgálati vagy önkéntes tevékenységekben: kipróbálhatják magukat addig ismeretlen terepeken, így nagyobb esélyük van a megfelelő pályaválasztásra, később több esélyük lesz boldogulni a munkaerőpiacon, erősödik  a társadalmi kohézió, mivel lehetőségük nyílik más társadalmi hátterű emberekkel, fiatalokkal találkozni, sőt együtt is működni.

A másik azonban a személyes szint, ahol komoly változás, fejlődés történik (minden eddigi mérés és kutatás ezt bizonyítja), és ez a leglátványosabb a nyolc európai kulcskompetencia azon négy kompetenciájának a szintjén, amit a magyar iskolák a leginkább elhanyagolnak: a tanulás tanulása, szociális/társas és civil készségek, kezdeményező/vállalkozási készségek, kulturális érzékenység és kifejezés.10

Összegzésképpen elmondható, hogy rendkívül fontosnak tartjuk az ifjúsági vagy iskolai közösségi szolgálat ügyét. Ahhoz azonban, hogy minél több fiatal valóban hasznos és értékes tevékenységet tudjon végezni egy ilyen rendszerben, számos feltételnek kell készen állnia. Ilyen a pedagógusok megfelelő szakmai felkészítése és mentorálása, a fogadóintézmények felkészítése, esetleges akkreditációja, a közösségi szolgálat elismerési rendszerének kidolgozása, a társadalmi elismertség biztosítása, a hazai és külföldi jó gyakorlatok és példák feltérképezése és megosztása, szakmai párbeszéd lefolytatása szakmai-módszertani kérdésekről, az iskolai közösségi szolgálat megvalósításához szükséges anyagi feltételek biztosítása (túlóra, felkészítés stb.), a kompetens szakemberek és szakmai szervezetek demokratikus együttműködése.

Gyakori tévhitek az ifjúsági/iskolai közösségi szolgálattal, önkéntességgel kapcsolatban

1. Az önkéntes munka ingyen van

Nincs ingyen ebéd, valaki valahol fizet érte. Így van ez az önkéntességgel is. A szakmai előkészítést, koordinálást és egyebeket megfelelő színvonalon és hosszú távon nem végezhetik csupán önkéntesek.

2. A világ sok országában kötelező az iskolai önkéntesség

Nagyon kevés országban kötelező az iskolai közösségi szolgálat (és nem az önkéntesség, mert az nem lehet kötelező). Ahol ez mégis így van, ott rendelkezésre állnak a feltételek, és a források.

3. A kötelező jelleg javít a közösségi szolgálat elfogadottságán

Az elismerés és jutalmazás sokkal nagyobb motiváló erő, mint a kötelező jelleg, amit nehéz ellenőrizni és megfelelően értékelni, ha mindenkire vonatkozik.

4. A pedagógusok ma Magyarországon rendelkeznek a közösségi szolgálati tevékenységek koordináláshoz szükséges tudásokkal és készségekkel

Nagy általánosságban nem rendelkeznek, hiszen a tapasztalati tanulás és a projektpedagógia a mai napig nem képezik részét az iskolai mindennapoknak, csakúgy mint az együttműködés és a közös felelősségvállalás.

5. Az iskolák bármikor be tudnák vezetni az iskolai közösségi szolgálatot, és szakszerűen tudnának minden diák számára megfelelő terepet és tanulási lehetőséget biztosítani.

Ma még nem, de kellő felkészítéssel és források rendelkezésre bocsátásával bizonyos idő múlva esetleg.

A szerzőről: 

Hozzászólások

A döntéshozók is elolvashatnák ezt az írást, hasznos lenne számukra.
Egyébként én azt látom, hogy sokszor jó dolgokról gondolkodnak csak rosszul, és valahogy túl gyakran kötnek ki a kötelezővé tételnél, mint megoldásnál. A motiválás nem szerepel a szótárukban. Én ugyanezt érzem a felsőoktatás körül zajló ötletelésnél is: kötelező legyen itthon maradni, ne pedig akarjanak. Nem hiszem, hogy nem érzik a különbséget...

Jó lenne, ha a döntéshozók felismernék, hogy éppen úgy, mint a nevelésben, a mindennapokban sem a szigor, és a kötelező jelleg viszi előre a dolgokat. A bevonás, rávezetés technikáival sokkal többet el lehet érni, mint a drákói szigorral. Ezt a pedagógia szakokon az első órákon kellene tanítani, hogy a jövő pedagógusai ne próbálkozzanak úton-útfélen olyan torkon lenyomós módszerekkel, amiknek az ideje már régen lejárt. A világban számos ilyen módszer "van forgalomban", és működik. Elcsépelt fogalom a szemléletváltás, de mégiscsak... Viszont a szemléletváltást sem lehet erőltetni, az csak szerves fejlődés részeként tud megvalósulni. 

K-roy képe

A hazai pedagógia szakokon igenis ezzel kezdik a képzést... Nagyon sok kurzusnak témája a problémák megmutatása, az együtt gondolkodás, a finom szemléletkialakítás/alakítás. Amire egy korábbi hozzászóló gondolt az az általános tanárképzés lehet, mert ott valóban nagyon nehezen érnek célba a még oly jól elgondolt célok is. A mai képzési metódus szerint a tanári kurzusokat a jelölt nagy dózisban kapja néhány félév alatt. Ha lenne is ezek befogadására motiváció, akkor is nehéz a befogadás, hiszen itt nem csak megtanulandó tényekről, hanem gondolkodásmódról és világnézetről is szó van. (Gondolok itt arra, hogy egy pedagógia szakon elképzelhetetlen a "cigányozás", hiszen több évig, igen mélyen megismerkednek ezzel a problémakörrel és tudnak árnyaltan gondolkozni a témában. A tanári kurzusokon ez például mindennapos és az adott időkeretben nehezen felszámolható. Ha belegondolunk mi vár rájuk "odakint" akkor a helyzet rémes.)
A közösségi munka egy fantasztikus nevelő erővel bíró, nagyon jól működő dolog, de amikor az újságban először olvastam ennek hoffmani olvasatát elakadt a lélegzetem... A dolog lényegével ellentétes ez a fajta kötelezővé tétel.. alap összefüggéseket sem vesznek figyelembe. Fájdalom, hogy majd minden ötletüknél nem látni mögötte a szakmai érveket (legalább lenne mivel vitatkozni...) Így én azt látom, hogy a pedagógia mint tudomány értetlenül áll, és mindennek az ellenkezőjét tudja nemzetközi és magyar eredményekre támaszkodva cáfolni. Csak ez senkit nem érdekel...