L. Ritók Nóra: A pedagógusok szabadságáról

De nem hiszem, hogy jól van így. Mert nincs az jól, hogy a pedagógusok zöme nem gondolkodik a törvénytervezeten. Hagyják, hogy előírjanak nekik, adjanak kész recepteket, könyveket, tanmeneteket, feladatlapokat, mindent, hogy ne kelljen sokat gondolkodni, csak rutinból túlélni. És jó nekik, ha a problémás gyerek kikerül. Még jobb, ha lehet büntetni, buktatni. Nem kell a gond, a kihívás. Csak akivel könnyen lehet produkálni. 

L. Ritók NóraLehet, nehéz most reálisan látni a dolgokat. Vannak, akik az oktatás sikereit éltetik mindenáron, mások éppen a kudarcokat hangsúlyozzák túl. Van, akinek pozitív a PISA-teszt, másnak negatív. 

Attól függ, honnan nézzük.

Olvasom a nem túl kritikus szemléletű közoktatási lap cikkét, ami arra figyelmeztet bennünket, hogy a jó dolgokat, a sikereket is nézzük. Sorolja is: önfejlesztési folyamatok megindulása, páratlan fejlesztési lehetőségek, Comenius-programok, minőségfejlesztés, Közoktatás Minőségéért Díj, Kiválóság kategória, Új tudás program (az Oktatási és Gyerekesély Kerekasztal tapasztalataival ?!), kompetenciaalapú tudásátadás, PISA-siker… stb.

Aztán pedig nézem a közoktatási törvénytervezetet. Azokkal a pontokkal, amin a szakma egyöntetűen felháborodik. És azokkal, amit csak páran nehezményeznek.

Sok mindennel van nekem is bajom.

Elgondolkodtatott azonban a fent olvasott cikk és a tervezett központi tananyag-előírások kérdése. Mert azt hiszem, ezzel eddig sem volt minden rendben.

És most nem a sikeres, jól működő, nagyvárosi és néhány ugyanilyen vidéki iskoláról beszélek. Nem is a kirakatiskolákról, a pályázati projekteknek megfelelő intézményekről. Az átlagiskolákról, melyek szépen csendben működnek. Különösebb szakmai siker nélkül. Ahol tapasztalataim szerint nem sokat változott innováció, gyermekközpontúság, szakmaiság terén a pedagógusok szemlélete. Azokról az iskolákról beszélek, ahol még mindig a kis szőttesek és az arasznyi korsók a tantermi dekorációk. Jó magasan. Hogy ne piszkálhassák. (Bocsánat, ez szakmai ártalom. Hogy mindig nézem az iskolai dekorációkat. Sokat elárulnak szemléletről, változásról, gyermekközpontúságról.)

Azt hiszem, nagyon sok ilyen iskola van.

Koromnál fogva én megéltem a rendszerváltás előttit is. Amikor az ideológia kényszere hatotta át a tananyagokat, a kötelező elemekkel. Emlékszem, amikor a rendszerváltás után pár évvel az egyik igazgató figyelmeztetett egy kolléganőt, hogy az Auróra cirkáló már nem kötelező tananyag… emlékszem, mekkora munka volt a helyi tanterv, ami ezután ott porosodhatott a polcon, mert senki sem lapozgatta.

Szóval már akkor láttam, és akkoriban fiatal pedagógusként a saját bőrömön is megéreztem abban a tantestületben, ahol dolgoztam, hogyan gyűri be a gyerekre figyelő, újító szándékot a tankönyvek napi rutintanítása, az adott tananyaghoz tartozó munkafüzeti feladattal, amit, ha haladt a pedagógus, óráról órára előbbre lépkedve az oldalszámokban, sikerrel, különösebb gondolkodás, izgalom nélkül alkalmazhatott. Mert biztos lehetett abban, hogy a tanév végére végezni fog a tananyaggal. Ebben. Mert az, hogy a gyerek mennyit értett meg belőle, mennyit épített be, az nem volt fontos. Igaz, sok iskolában most sem az.

Láttam, éreztem, hogy halt ki a gyerekre figyelés, a megállás, kibeszélés képessége. Mert hajlottunk (ki nem?) a könnyebb, az egyszerűbb felé. És hiába volt rendszerváltás, a „mondják meg mit tanítsunk, és mi megtesszük” szemlélet olyan mélyen gyökerezett, és olyan erősen örökítették tovább a tantestületek, hogy ebben nem következhetett be az a bizonyos paradigmaváltás. Nekem is menekülnöm kellett. Mert mást akartam, másképp.

Mert a pedagógustársadalomnak ez a része nem volt képes élni a rászakadt szabadsággal, nem volt képes dönteni tankönyvekről, segédanyagokról, nem tudott élni a törvény adta lehetőségekkel.

Gondoljunk csak bele, hányan vállalták szabadon a szöveges értékelést, a nem 45 perces órakeretet, a projektet, a kooperatív módszereket…, a másfajta tanterem-elrendezést…, a frontális munka egyeduralmát felszámoló eljárásokat…, a differenciálást…, az adott tankönyv előírásaitól eltérő feladatlap elkészítését… vagy bármi mást. Nem sokan.

Amíg volt szakfelügyelet, volt mitől tartani…, de az értékelés, a megítélés szempontjaiból hiányzott a szakmaiság, vagy legalábbis átszőtte valami, amivel nem lehetett büntetés nélkül vitatkozni. Nem volt jó. Aztán jött a szabadság, a kényszer nélküli oktatás… Hányan tudtak, és tudnak vele ma is élni?

Azt gondolom, az iskolák többségét ma is (egyféle) tankönyvcsalád uralja. Ennek fejlődésétől függ, hogy változnak e a módszerek.

De ezek a tankönyvek kiszolgálják, és nem kétkedésre tanítják a pedagógusokat. Nem arra, hogy keressenek, olvassanak, kutassanak, próbálják másképp. Csak azt, hogy úgy. Mert úgy a legegyszerűbb. A legkevesebb erőt, időt elvevő. Tanmenet-melléklettel. Ami nagyon fontos! Mintha mindenütt az országban egyformán lehetne tanítani, ugyanabban a ritmusban, hangsúlyokkal, időkeretben.

És legtöbbjüknek jó ez így. Teher minden más. Főleg, ha munka van vele. 

Amikor tankönyvírásra vállalkoztam, és a tankönyv első lapjain feltüntettem a tanagyagokat, a tananyagok végén pedig a pedagógiai célokat, eszközöket, azt hittem, ez elég. De nem. Számtalan telefont kaptam: hol van a tanmenet!? Nem, nem akarják onnan összerakni. Egyben kellene. Ahonnan csak ki kell fénymásolni… Értetlenségemre dühödten reagáltak. Azért vették ezt a könyvet. Hogy könnyebb legyen, és felkészülés nélkül menjen a dolog. 

Persze tudom, a rendszer bonyolult. Benne van a pedagógusbérek nyomorúsága, a szakma presztízsvesztése, a kontraszelekció, a tankönyvkiadók mindent felülíró piaci szempontjai, a gyerekek változása, a szülők partneri szemléletének hiánya, és még sorolhatnám. De nem hiszem, hogy jól van így. Mert nincs az jól, hogy a pedagógusok zöme nem gondolkodik a törvénytervezeten. Hagyják, hogy előírjanak nekik, adjanak kész recepteket, könyveket, tanmeneteket, feladatlapokat, mindent, hogy ne kelljen sokat gondolkodni, csak rutinból túlélni. És jó nekik, ha a problémás gyerek kikerül. Még jobb, ha lehet büntetni, buktatni. Nem kell a gond, a kihívás. Csak akivel könnyen lehet produkálni. 

Biztosan tudom, hogy sokakat közülünk nem fog megérinteni a központi tananyag kényszere sem.

Teszik, ahogy eddig is. A tankönyv szerint, tananyagról tananyagra, munkafüzeti feladatról munkafüzeti feladatra. A gyerek figyelembevétele nélkül. Ahogy „fentről” megmondják. 

A szerzőről: 

Hozzászólások

De jó is volna vitatkozni, érvelni, hogy ezernyi hely, hol nem igaz, hogy sok -sok hely, mi nem ilyen... Én azt remélem, gondolom, s tán tapasztaltam is, hogy ha nem is intézmény, de sok tanár s tanító, ki nem a taposott - de vajon hová vezető? utat járja. Magán lázadások,  a "becsukom az ajtót, s azt csinálom, mit... " fura egy helyzet ez. Mert igazándiból éppen a sémába simulás ellen terjedt el, ez a fajta mentalitás. Így óvtuk a szabadságunkat - a gyereket akarom megtanítanit. S mikor lehetett volna másként, nem, vagy alig születtek alkotó közösségek. Mert másfelé, máshogyan menni, nos ezt már jól megtanultuk. De az együtt menni jobb irányba - ennek nincs ma sem kultúrája. Persze honnan is lenne? Hisz kik ma tanítunk, nem élhettük meg az együtt felfedezés örömét. mert nem erről szólt az iskolánk. S a rossz mintát rendületlenül örökítjük tovább...

tani-tani.info képe

Sajnos (már megint) minden sora igaz annak amit írtál.

Szűts Izsó hasonókat írt 1906-ban (!):

"A veszélyt abban látom, ha egyöntetűségre törekszünk.....A tanítóság egy része abban a hiedelemben van, hogy járszalagra van utalva, hogy mankó nélkül nem tud boldogulni. A reformmunkában való közreműködhetést oly sablonszerű tanmenettől teszi függővé, mely után lépésről-lépésre haladhasson"  (Szűts Izsó: A modern rajzoktatás vezérfonala  Nagyvárad, 1906.)

Úgy látszik ebben nálunk nincsen változás. Oka minden bizonnyal a pedagógus pályán ma is gyakori kontraszelekció. Az iskola jobbítását ennek megszüntetésével kell kezdeni. A kisebbségben lévő elhivatott tanárok, akik nyitottak a jobbító újításokra önmagukban nagyon keveset tudnak tenni. Mindenki csak a maga kisebb-nagyobb körén belül. 

De hát ezt sokan tudják. Ez politikai akarat kérdése. 

Mi meg addig is tesszük a dolgunkat. 

Kedves Nóra!

Sajnos én is azt tapasztalom, amit Ön leírt.A tankönyvpedagógia még mindig virágkorát élni.Pedig mennyivel érdekesebb és hatékonyabb az óra, ha a diákok képességeit figyelembe véve állítjuk össze a feladatokat és megtanítjuk őket tanulni.Igaz sokkal munkaigényesebb, néha tovább tart a felkészülés mint a 45 perces óra.Én úgy gondolom megéri.Ha többen osztanák ezt a véleményt talán kevesebb lenne a panasz a mai fiatalokra.(motíválatlanok, nem érdekli őket semmi,hányszor hallani!)

Igen, azt hiszem, ez a kulcskérdés. A felkészülés ideje. Akinek fontos a gyerek, és VELE akar előrelépni, és nem a tananyaggal, annak nem a tankönyvek a fontosak. Én is úgy érzem, kevesen vagyunk. De mi legalább megértjük egymást.
Bár tartok tőle, hogy a másik oldal is. Nekik is vannak érveik, és azt hiszem, a kimeneti rendszer is inkább őket támogatja. Mert ugyan kit érdekel ma, hogy motiválatlan egy gyerek? Sokkal lényegesebb, hogy a bebiflázott adatokat vissza tudja e adni....

tepist képe

Kedves Nóra!
Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Ambivalens érzésekkel olvasom a sorait, de nem Ön miatt, hanem a tényleges iskolai viszonyaink miatt. Önnek minden mondata pontos, lényegre törő és teljesen helyes. Ám, ha ez így van, akkor a helyzetünk reménytelen. Apátia, nem akarás, a nyílvánvílóbbnál nyívánvalóbb tényeknek a (szándékos?) fel nem ismerése, ... Ez vesz körül. De mi lesz akkor a ránk bízott gyermekekkel? Mert ez a hozzáállás csak rombolni tud, padig itt nagyon építkezni kellene. de nem ragozom, hiszen Ön pontosabban és jobban megírta ezt.
Ám van-e kiút? Van-e reményünk még? Azt írja megértjük egymást. De talán már tennünk kellen valamit. A cikkeket csak ez a szűk kör olvassa talán. Nem messze hallatszik. Vagy nem is érdekl mást? Nem tudom.