Szétszórt máglyáink míg ki nem hunynak

Ferge József szemléltet a sármelléki találkozón

Veterán ÁMK-sok találkozója Sármelléken. Trencsényi László írása

...az Illyés Gyula verséből ismert „Nem menekülhetsz” jóslat teljesült be rajtuk.

Trencsényi LászlóNéhai Udvaros Károly, az immár több évtizede néhai martonvásári Beethoven Általános Művelődési Központ igazgatója nevezte egykor úgy valamelyik ÁMK-s szakmai összejövetelen kedves öniróniával az integrált közoktatási-közművelődési intézmény (ez volt az ÁMK: általános művelődési központ) involválódott, elkötelezett szakembereit (magát is beleértve), hogy „vakhangyák”. Tudniillik olyan értelmiségiek, akiket csak a feladat, mégpedig egyetlen feladat, a Vészi János által prófétált új típusúnak gondolt1, már-már utópikus intézmény, ama bizonyos „komplex” megteremtése, fejlesztése és legitimálása a hazai művelődési intézményrendszerben.

A hetvenes évek végi, nyolcvanas évek eleji innovációs sorozatban2 többször úgy látszott, hogy kivívja helyét az intézmény a palettán. A szelek mindenfelől az intézményi, illetve a települési önkormányzatiság, autonómia, a lokális cselekvés, a helyi kultúra felértékelődése felől fújtak. Persze voltak ellenszelek is. Voltak évjáratok, amikor duzzadt az ÁMK-k halmaza, volt, amikor apadt. Az igazgatási bürokrácia ritkán tudott értékeivel mit kezdeni, vagy ha értékeit el is ismerte: igazgatási csodabogarat látott benne, még a statisztika rendszere sem tudta – vagy nehezen tudta – besorolni. A rendszerváltás után sem volt ez különbül. Szélben, szélárnyékban dolgozták ki programjukat az intézmények, az erősödő önkormányzatok közül többen támogatták e törekvéseket, másutt befolyásukat féltették – hiszen egy ÁMK (mely az adott település költségvetéséből az oktatási, kulturális, kisgyermek-nevelési, sportcélokra fordítható összegekkel) nagyobb pénztárcával rendelkezett, mint a megmaradt önkormányzati feladatokkal a polgármester.

Az elkötelezettek közül sokan nem inogtak, nem vonultak vissza, megpróbálták a szolgáltatásaikat igénybe vevők és a szolgáltató értelmiségiek közti harmóniát fenntartani.

Már nem tudjuk meg, hogy mi lett volna a kalandos „ÁMK-történet” sorsa. A 2010-től jegyzett kormányzati politika a tulajdonlás oldaláról húzta ki alóluk a szőnyeget. Hiszen az „alapintézmény”, az iskola az államé lett, az óvoda az önkormányzaté, a közművelődés olykor vállalkozássá alakult szegénységében. A Balázs Béla meséjéből ismert (s az ÁMK-k keletkezésekor gyakran jelképesen felemlegetett) „hét királyfi szindróma” helyzete beteljesült.3

2017-et írunk. A „harcosok” derékhada (győztesen vagy vesztesen) nyugdíjas lett azóta, napról napra újabb gyászhír fogyasztja az „elbocsátott légiót”. Ám az élőkben, a „vakhangyákban” mára is erős az identitás az üggyel, s erős a szándék – fogyó erőkkel, energiákkal – a korábban kialakult kapcsolatok, barátságok újabb és újabb egybefonására.4

S így következett el egy új találkozó igénye. 2017 nehezen tavaszodni akaró idejében az Egyesület kezdeményezésére Sármellékre hirdettetett találkozó. Tíz ÁMK tucatnyi egykori szakembere szakított időt a programra.

Ferge József, a „második generációs” (1985-ben létrehozott) ÁMK-hullám csillaga (Apáczai-díjas igazgató) várta történeteivel a vendégeket.5 Hozzá csatlakozott a „harmadik generáció” kiemelkedő intézményének, Szepetneknek már nyugdíjas vezetője Sóstainé Márfi Ibolya. 1995-ben alakult meg az intézmény – az iskola elvonása után fennmaradó intézményeivel ma is az értékek őrzésére vállalkozik a soknemzetiségű falu önkormányzata.

A megszólalók és a Sármellékre utazó többi „hűségesek” nem csupán elkötelezettségükkel hasonlítottak egymásra. A Ferge képviselte – a házigazda ezidén 75 éves – generációnak gyerekkora (tudtuk meg az életelbeszélésből) a nehéz, paraszti munkával szövődött egybe – az Illyés Gyula verséből ismert „Nem menekülhetsz” jóslat teljesült be rajtuk. Ugyanakkor az iskola röptető-mobilizáló szerepének hangsúlyai, a kreativitás korai szükségleteinek felismerése emelte ki e generáció értelmiségét is a nehéz sorsból, s ez egyszerre eredményezett náluk elkötelezettséget a leszakadók, a „vesztesnek készülők” sorsa iránt, de eredményezte a releváns szükségletekre, megannyi (a hagyományos iskolai metódusba nem, alig férő) képességre, érdeklődésre válaszoló pedagógiai-művelődésszervezői kultúrát is. Saját bőrükön tapasztalták meg, hogy az iskola, az intézmény elsősorban támogató tárgyi és humán környezetével fejti ki hatását, s kevéssé különböző (gyorsan változó) dogmák, szentenciák sulykolásával. Mindennek logikus következménye volt az ÁMK-működésben igenelt saját oktatási-nevelési-művelődési program, beleértve olyan helyi tantervek fejlesztését, melyben felragyogtak a helyi kultúra értékei. (S ahol ez a történelem véletlenjei sodorta nemzetiségek együttélésének hagyományába ágyazódott, ott a település közösségi ereje érvényesülhet túl az intézmény – és helyi partnerei, akár egyházak – elismert társadalmi presztízsén. Szimbolikusnak tekintettük, hogy a találkozó első estéjét a színházteremben és az aulában tölthettük a települési „nőnapi ünnepség” vendégeiként.6 Hogy miért? Mert a nőnap „mozgalmi hagyományai” mögött az „asszonyfarsang” népszokása látszik keresni helyét egy modern világban. S vígan „folklorizálódtak” a talpalávalót játszó dob-gitár-ének-szintetizátor együttes és a táncolók hangjain a 70-80-as évek népszerű táncdalai is. Miközben a műsor elején ugyanők önfeledten énekelték a Tavaszi szél vizet áraszt című népdalt is. Ez a kulturális eklektika mégiscsak egy dolgot szolgált, a vidámságra vágyó közösség önkifejezését.

Milyen további tanulsággal jártak a vitaindítók? Mi a kétnapos intenzív beszélgetés summája? Egyértelmű bizonyságot tettek a megszólalók, hogy az ÁMK „organikus innováció” volt, s hogy ez a típusú fejlesztés minden közoktatás- és művelődésfejlesztés hiteles, legitim alapja. A tudástranszfer komplex – generációközi, társadalmicsoport-közi, olykor etnikumközi (interkulturális-multikulturális) – megközelítése energetizáló hatással van a település gazdaságára is: középpontban a településfejlesztés és közösségfejlesztés átfogó eszközrendszerével. E keretek közt valósulhat meg a különböző tevékenységek iránti szükségletek hozzávetőleges teljessége, e keretek közt nehezebb „vesztesnek” lenni, fogalmaztak az elkötelezett kollégáink. A nemzedékekközöttiség sem egyszerűen azt jelenti, hogy az immár „újraegyesített palota” minden kapuján be lehet térni egy kis kultúráért, de a fejlesztés-támogatás biztosítható így az átmenetek kritikus idejében is a bölcsődétől az idősek otthonáig. Alkalmazkodó falaik, szolgáltatásaik és személyzetük gondoskodó jelenlétében szinte „kézről kézre” adják a látogatókat. Tapasztalataik arról is szóltak megerősítvén korábbi kutatásokat, hogy az integrált szervezet, jó esetben az integrációt kiszolgáló korszerű épület, épületegyüttes üzemeltetése még gazdaságosabb is.

 A beszélgetésen óhatatlanul a veszteséglista is szóba került. A szó szoros értelmében, hiszen szomorúan soroltuk azon egykori kartársainkat, barátainkat, akiknek már nem küldhettünk meghívót. De a veszteségek közt könyveltünk el az erőszakosan, buta döntések nyomán szétszedett intézményeket, kárba veszett reményeket, többek közt a forráskivonásokat először követő „extraképzettségek” elvonását (gyermekvédelmi felelős, szociális munkás, szabadidőszervező stb.). Amíg az ÁMK szolgáltatásai egyben tarthatták az igények sokaságát, kompenzálták egymást az intézményegységek kompetenciái, a szétszakadt intézmények „klasszikus” teljesítménye is romlani látszik, a falusi középosztály kivonja gyermekeit az iskolákból. S a „maradék” marad. Immár komplex támogató környezetnek híján.

Az „elbocsátott légió” talán már nem készül ÁMK-k újjáalapítására, de végleges, az életből való kivonulásuk előtt még szívesen megosztják az ÁMK-mozgalommal összenőtt életútjuk tapasztalatait.

 

  • 1. Ld. Vészi János: Alfa születik. Tankönyvkiadó, 1980, Budapest.
  • 2. Vö. Báthory Zoltán: Maratoni reform. Önkonet, 2001, Budapest.
  • 3. Mint emlékezetes, Balázs Bélának az első világháború éveiben írt meséjében a gonosz boszorka irigységében azzal varázsolja el a jó gyerekként ismert királyfiakat, hogy az egyszem palotára hét kaput fest, s mindegyik fiúnak azt mondja: beteg édesanyjuk csak és kizárólag az ő palotájában lakik. (A mese eredetileg más jelkép hordozója: a világháborúban egymásnak uszított nemzetek értelmetlen civódását jelentette.)
  • 4. Mint megannyi más, mozgalomszerűen terjedő innováció az aktivisták összejöveteleiből, konferenciáiból táplálkozott. Tapasztalatcserék, látogatások, nem egyszer zarándokutak – egy-egy jónevű intézménybe – kísérték a történetet. Az összejövetelek típusai jellegzetesen egy-egy fejlődési ciklusra jellemzőek. 1981-ben a minisztérium – tárcaközi koordinációs bizottságot működtetve – 20 intézményt szemelt ki a modellszerű fejlesztés számára (Kecel, Dobsza, Pécs, Csorvás, Mezőhegyes, Martonvásár, Debrecen, Földes, Besenyőtelek, Sarud, Esztergom, Bakonyszombathely, Halásztelek, Mernye, Vaja, Kölesd, Tengelic, Horvátzsidány, Mezőlak, Kehidakustyán településeken). (Hitelesen tudósít erről a korról Szabó Irma, aki maga is szereplője volt a történetnek Földközelben – A húszak című tanulmányában. In: A szervezet kultúrája és a kultúra szervezete. OKKER. 2001. Budapest.) Az alapforma a tematikus helyi tapasztalatcsere volt ekkor. A „húszak” képviselői, támogatói és szimpatizánsai vagy fél évtizeden át évente többször is ellátogattak egymáshoz. 1984 és 1990 közt érezhető központi támogatással nagyvárosok és felsőoktatási intézmények szervezésében, Pécsett, Debrecenben, Egerben, majd Zalaegerszegen nagyszabású országos, nagy létszámú konferenciákra is sor került. Zalaegerszeg már több szempontból újdonságot jelentett. Nem a főhatóság volt a szervező, hanem a Magyar Népművelők Egyesületéből (ennek megelőző karcagi vándorgyűlésén) kiváló önálló ÁMKOE. (Az egyesület önállóságát deklarálandó 1990 előtt is szervezett találkozókat. Emlékezetes volt az esztergomi, ahol Németh István akkor elnök jelentős szakmai érdekvédelmi hozzászólásával vívta ki a főhatóság neheztelését. A Németh István követő csepeli Feith Bence is próbálkozott évközi találkozóval, sőt Debrecen is kísérletezett Debreceni tavasz elnevezésű találkozóval. De ezek egyszeri alkalmak voltak. Majd Baja állt a mozgalom élére, 1991 és 2000 közt Csiba Gyula (aki az egyesület következő elnöke is lett) a Duna-parti városba 10 alkalommal hívta – immár az önszerveződés minden attribútumával az ÁMK-sokat. (Ezt a történetet foglalja össze a már az új elnökasszony, H. Török Rita felelős kiadásában megjelent 10Évkönyv című tanulmány- és dokumentumgyűjtemény.) 22 ÁMK 52 szakembere kezdte, a találkozók fénykorában félszáz ÁMK képviseltette magát (az akkorra kb. 300 egységből álló populációból). Az elnökasszony, a káposztásmegyeri Karinthy ÁMK igazgatója a vándorgyűlések hagyományát elevenítette fel. S megkezdődött az „országjárás”: Győr-Ménfőcsanak, Sármellék, Mezőhegyes, Pécs, Szombathely, Nyíregyháza-Nyírmeggyes, Káposztásmegyer, Kunszentmiklós (itt országos fejlesztési program is íródott a város szülöttéről, a helyi ÁMK névadójáról nyerve nevét: Varga Domokos-program – erre már nem igen figyelt a politika, bár figyelemreméltó, a családot a fókuszba állító, egyben a kulcskompetenciákat követő keretprogram született. Tragikus zárlat következett be 2010-ben. A 10. születésnapjára készülő – vagyis a „kései hullámban” keletkezett Felsőzsolca lett volna a meghívó, de a Sajó rettenetes áradása elmosta az eseményt. (A történetek az Egyesület kiadásában Jeney Lajos szerkesztésében 2006-ban megjelent ÁMK Ki kicsoda? című kiadványban olvashatók.)
  • 5. A közelgő születésnap alkalmából az Egyesület a Magyar Pedagógiai Társasággal karöltve Ferge József emlékei és műve címmel karcsú kötetben adta ki az egykori igazgató írásait, visszaemlékezéseit kiegészítve Gál Soma, Pőcze Gábor, Trencsényi Imre és Szabó Irma írásainak újraközlésével.
  • 6. Az már akasztófahumorral teli kérdés volt, hogy az új tulajdonviszonyok közt – ha az iskola kapuján át jutunk el a színházteremig, akkor ugyan kitől kell engedélyt kérni a teremhasználatért.
A szerzőről: