Knausz Imre: Elmélkedés... a nyitottságról
Gyakran nyílik lehetőségem arra, hogy pedagógusokkal beszélgessek. Egyelőre nem lapszerkesztőként – talán egyszer majd úgy is –, hanem mint továbbképzések előadója, tréningek moderátora. Elkerülhetetlen, hogy ilyenkor szóba kerüljön: a mai gyerekek mások. Kevésbé érdekli őket mindaz, amit az iskolában tanítani akarunk nekik. Csak a tévé meg a számítógép. Meg a buli, meg a koncert. A jobb tanulók megtanulják, amit kell, de nem veszik észre, hogy a tananyag szól is valamiről. Hogy róluk, nekik szól. Hogy van is valami értelme, nemcsak szívatás. (Kukorelly Endre öntötte ki nemrég a szívét az ÉS-ben arról, hogy az irodalom mennyire keveset, mennyire semmit sem jelent az érettségi előtt állóknak.)
Másképp olvasunk egy szöveget, ha vissza kell mondani, és másképp, ha közlésnek vesszük: valaki szólni akar hozzánk. Az iskolában az első olvasási mód dívik, az iskolán kívül általában a második. Nyilas Misi például ezt nem tudta, ő azt hitte, az iskolában „érdekes” dolgokat lehet tanulni. Őt megszólította a tananyag. Emlékszünk még a házitanító-jelenetre?
„– Ennek ‘kell’ tanulni!... ez fiú... Ennek ‘cél’ a tanulás!... Ennek ‘állása’ lesz, s ‘kenyeret’ fog keresni és ‘jövőt’...
A kisdiák ijedten nézett a vénlányra, ő is találva érezte magát, mintha neki is szólott volna a lecke. Mert erre még nem gondolt eddig: hogy ember lesz valaha valakiből, s csibukkal fog sétálni a gangon... hogy azért kell megtanulni az ablativus absolutust... és bejön a cseléd megmondani, hogy: tekintetes úr, megellett a koca... vagy a hivatalba sétál fekete ruhában... Az még nem tűnt fel előtte, hogy mindaz a lecke, amit el kell napról napra végezni, csak valami akadálysorozat, amit át kell ugrálni, hogy a végén valami jó, békés, uras hivatalba kerüljön az ember... Ha erre gondolt volna, még kiállhatatlanabb lett volna az egész tanulás... Ezért tanulni a törtszámokat?... és nem azért, mert az érdekes?... Ő mindig ezzel érvelt Sanyika előtt: hogy nézze csak, milyen furcsa! furcsa, hogy ez igaz!...”
Hogyan kell úgy tanítani, hogy az irodalom, a történelem, a szerves kémia és a matematikai statisztika megszólítsa a gyerekeket? Én azt nem tudom. Én csak annyit tudok, azt vélem tudni, hogy beszélgetés nélkül nincs rácsodálkozás. Mert a beszélgetés nemcsak annyi, hogy figyelek, és megjegyzem, hanem ilyenkor mindig előjön az is, hogy én hogy gondolkodom a világról, és hogy ahhoz képest mi új hangzik el az órán. Vajon nem az-e az oktatás legmélyebb értelme és célja, hogy nyitottá, nyitottabbá tegyük a gyerekeket a műveltség üzenetei számára? Hogy kapukat nyissunk. Vagy réseket legalább.
De mi mennyire vagyunk nyitottak a gyerekek, a fiatalok világa előtt? Meghalljuk-e azt a „távoli éneket”, amely a számítógépes játékok, a videoklipek, a plázák és a képes magazinok világából szüremlik vastag üvegtáblákon át hozzánk? Mert a nyitottság kétoldalú dolog. Ha mindenestül el- és megvetünk egy kultúrát, milyen véleménnyel vagyunk azokról, akik hisznek benne? És nevelhetjük-e nyitottságra azokat, akikre nem vagyunk kíváncsiak?