Ugrai János: Tankönyv a multikulturális nevelésről

A közelmúltban egy tanári képesítő vizsgán történt, hogy a pedagógusjelölt annak rendje-módja szerint idézte az alapvető intelmet, miszerint ha tanulói körében valamilyen cigányellenes élű beszélgetés bontakozik ki, akkor neki szakmai és erkölcsi kötelessége ráirányítani a tanulók figyelmét a tolerancia, az empátia alapvető szempontjain túl a roma kultúra értékeire is. Mikor a vizsgáztató rákérdezett arra, hogy konkrétan milyen értékekre gondol, miket emelne ki az osztályban egy ilyen kényes helyzetben, a különben tisztességgel felkészült hallgató részéről mindössze kínosan sokáig tartó csend volt a felelet.

Bizonyosan nem egyedi a fenti eset. A pedagóguspályára készülők körében is egyszerre kell küzdeni az előítéletekkel, illetve az azokat megalapozó és erősítő ismerethiánnyal. Az utóbbi általában azokra is jellemző, akik egyébként az átlagosnál kevesebb és jóindulatúbb előítélettel rendelkeznek a megszokottól elütő embertársak vagy jelenségek kezelését illetően. Mindeközben pedig a tömegkommunikációs eszközök, a társadalmi-gazdasági, s különösen a globalizációs folyamatok azzal az élménnyel szembesítenek minket, hogy a korábbiaknál gyakrabban alkalmazandó, kifinomultabb eszköztárra van szükségünk a különböző kulturális különbségek felismerésére, kezelésére.

Az e kérdéskörben a Miskolci Egyetemen és a Kodolányi János Főiskolán sokéves oktatói tapasztalatot felhalmozó szerzőpáros arra vállalkozott, hogy a felsőoktatási tankönyv műfajának megfelelően, lehetőség szerint a teljességre törekedve számba vegye a legfőbb kulturális különbségeket jelentő kategóriákat. A három nagyobb egységre osztható kötet először az alapfogalmakkal ismerteti meg az olvasót. A kultúra, a szubkultúra, az etnocentrizmus és az ehhez hasonló kifejezések sokoldalú bemutatásával a szerzők mintegy pozícionálják is magukat, tisztázzák a kötet tárgyához való viszonyukat. A könyv legterjedelmesebb, középső része foglalkozik a különbségek lehetséges forrásaival. Így előbb a magyarországi nemzetiségekkel és etnikai kisebbségekkel foglalkoznak a szerzők. A tucatnyi — 20. századi történelmünk sorsfordulói nyomán együttesen sem számottevő — náció (németek, szlovákok, románok stb.) történelmi jelentőségének, jelenlegi földrajzi elhelyezkedésének, intézményhálózatának, főbb kulturális értékeinek tömör felsorolása mellett arról is hírt kaphatunk, hogy a különböző nyelveken hol, milyen formában folyik oktatás hazánkban. Ehhez a fejezethez kapcsolódik a romákról szóló néhány oldal is. Bár a szerzőknek nyilvánvalóan nem lehetett céljuk a cigánysággal kapcsolatban felmerülő jelenkori problémák átfogó bemutatása, a feszes szöveg messzemenően alkalmas arra, hogy — a legfontosabb szakirodalmi hivatkozásokkal — minden fontos aspektust felvillantson. Ennek megfelelően a tankönyv ismeretében már nem okozott volna gondot a fent említett tanárjelöltnek kimerítő választ adnia a magától értetődő kérdésre.

A kötet külön — bár a recenzens számára kissé meglepő módon nem a soron következő — fejezetekben foglalkozik a nyelvi és a vallási sokszínűség iskolai megjelenésének problémáival. Előbb a nyelvi szocializáció főbb ismérveit foglalják össze a szerzők, majd a többnyelvű és a nyelvi kisebbségekkel foglalkozó oktatás elméleti tudnivalóival folytatják. Olyan külföldi (amerikai, kanadai, svéd) kísérleteket idéznek, amelyek sikerrel jártak az egy osztályban, egy iskolában folyó többnyelvű tanítás meghonosításával. Ugyanakkor nem hallgatják el, hogy az idézett példák, s pusztán a nyelvi kommunikációra való koncentrálás korántsem jelent minden esetben biztos és gyors megoldást a nagy számú bevándorló megfelelő integrációjára. A többnyelvű oktatásnak hosszabb távon feltétlenül ki kell egészülnie a célország és a letelepedni vágyók közötti kulturális különbségek feltárásával, megismerésével — s az ezzel járó konfliktusok megnyugtató kezelésével.

Ezen összetett problémahalmaznak fontos eleme a vallás. A nyugati híradások időről – időre beszámolnak a multikulturális közösségeket megosztó vallási dilemmákról — legyen szó svájci kisvárosban építendő mecsetről, a párizsi muszlim diáklányok fejkendőjéről vagy a berlini törökök már-már szélsőséges szegregációjáról. A kötet közvetlen módon nem vállalkozik ezen konfliktusok mélyreható elemzésére. Ehelyett a világvallásokról szóló legfontosabb információkat gyűjti csokorba: a rövidségükben is teljes vallás- és egyháztörténeti vázlatokat az egyes vallásokat jellemző hitgyakorlati szabályok és normák, valamint a magyarországi hitéletre és iskolai hitoktatásra vonatkozó ismeretek egészítik ki. A szerzők nem feledkeznek meg annak hangsúlyozásáról sem, hogy hazánkban elsősorban nem a vallások, felekezetek közötti különbségekből fakadó konfliktusok várják a pályakezdő pedagógusokat, hanem a vallásosak, s a hitüket aktívan nem gyakorlók, vagy ateisták — azaz a tisztán szekuláris oktatásban érdekeltek — között meghúzódó nézetkülönbségek. Igaz, a kötet készítői ennek kapcsán nem térnek ki a vatikáni megállapodásra, s az azzal kapcsolatos, szinte folyamatos oktatáspolitikai konfliktussorozatra.

A szerzők külön fejezetet szentelnek a tanulók nemi különbségeiből fakadó szempontokra. A leányok iskolai oktatásának térnyeréséről szóló vázlat ismét alkalmat ad az olvasónak az elmúlt századok problémacentrikus alapú, nagyvonalú átgondolására: a lányok előtt csak lassan-lassan megnyíló egyes intézménytípusok, a férfi és női elhelyezkedési lehetőségek között meghúzódó tradicionális különbségek, a tudományok csak nehezen gyengülő férfias jellege mind-mind olyan történeti tapasztalat, amely indokolttá teszi a nemi különbségek iskolai érvényesülésének jelenkori elemzését. Hogy ezek a megkülönböztetések nem múltak el, s számtalan közvetett és közvetlen formában továbbra is jelen vannak hétköznapjainkban, meggyőzően mutatják be a szerzők: tankönyvek felépítésének, nyelvezetének, nyílt vagy rejtett üzenetének vizsgálatával döbbenhetünk rá, hogy nemcsak a gyerekek elé példaképül állított történelmi hősök férfiak egytől-egyig, hanem az iskolai szépirodalmi kánon vagy a társadalomismereti tudnivaló is a férfi dominanciát erősíti.

Szintén komoly terjedelmet biztosítanak a szerzők annak, hogy a leendő pedagógusok képesek legyenek a sajátos nevelési igényű gyermekek különböző csoportjainak beazonosítására. A mozgáskorlátozottak, látás- és hallássérültek, értelmi fogyatékkal élők, autisták, beszédben akadályozottak, tanulási, magatartási és viselkedési zavarokkal küzdők jellemzőit tisztázó szövegrészek alkalmasak számos félreértés, tévhit eloszlatására vagy az ilyen problémával élőket övező információhiány felszámolására. A szerzőpáros a fejezet végén röviden összefoglalja a sajátos nevelési igényű gyermekek integrált vagy inkluzív nevelése közötti különbségeket — kiemelve azt, hogy a hazánkban általában alkalmazott szegregáció nem segíti elő a szolidaritás vagy a másik iránt érzett felelősség társadalmi méretű erősödését.

Az életkori különbségekkel foglalkozó egység előbb az eddigiek során megszokotthoz hasonlóan definiálja a különböző életkori szakaszokat, majd a gyermek-, serdülő- és ifjúkorral foglalkozik részletesen. A fejezet végén a felnőttoktatás sajátosságait és az idős kor változásait is megemlítik a szerzők. A fejezet azonban — az eddig áttekintettektől eltérő módon — számos olyan aspektust is felvet, amely nemcsak a puszta ismeretközlésen mutat túl, hanem amellyel alig leplezett szenvedéllyel igyekszik felkelteni az olvasók problémaérzékenységét. A „fogyasztásközpontú társadalomban” felnövekvő gyermeknek a csuhéból készített babával már nem rokonítható játékai, a tv-készülék és a számítógép családon belüli uralma, a férfiszerepek megtanulását akadályozó csonka családmodell elterjedése, a szexuális aktivitás korábbi kezdete, az oktatási expanzió stb. mind-mind olyan jelenség, amely alaposan átformálja a fiatalok életét — s elmossa az egyes életkori szakaszok határait.

A tanulók közötti különbségek utolsó nagyobb blokkjába a társadalmi és a földrajzi eredetű különbségek tartoznak. Szegénység-gazdagág, iskolázottság, sokgyermekes család, elvált szülők, lakáskörülmények, hajléktalanok, munkanélküliek, büntetett előélet, állami gondozott, gyermekvédelem, regionális különbségek, Budapest centrális szerepe, kistérségek — ezek ennek a résznek a kulcskifejezései. A szerzők itt is élnek a főiskolai-egyetemi oktatásban oly kifizetődő definiálás lehetőségével, s a problémák körülhatárolása után egy-két életszerű, hatásos, könnyen megjegyezhető példával illusztrálják, hogy azok miként jelentkezhetnek az iskolai nevelésben. Igaz, a recenzensben a kötetet olvasva időnként felmerülnek némi arányvesztéssel kapcsolatos kételyek (például hogy a lakásmaffiával vagy a hajléktalanokkal kapcsolatos, kétségtelenül súlyos társadalmi problémák, esetleg hazánk közútfejlesztési feladatai miként jelenhetnek meg a multikulturális nevelésről szóló tankönyvben), ám az olvasó meggyőzheti magát: egy pedagógusnak készülő hallgatónak igenis szüksége van ilyen, környezetét globálisan leíró ismeretekre is.

A kötet harmadik egysége a szemléletváltozás elősegítéséről, annak esélyeiről szól. Bár senki nem születik előítéletekkel, annak különböző szintű formái mindenkiben megtalálhatóak. A szocializáció során minden gyermek elsajátítja az előítéletes és sztereotip gondolkodást, s idővel egyre többször találkozik — időnként egyenesen a saját kárára — a rasszizmus és a diszkrimináció jelenségeivel. Közelmúltunk nagy botrányaira utalva sajnos még azt sem mondhatjuk, hogy az iskola mentes lenne a negatív előfeltevéseken alapuló gondolkodásnak legalább a legdurvább változataitól. Pedig az iskola alkalmas lehetne az előítéletek elleni küzdelemre. A szerzők Jane Elliott sokak által ismert kísérletsorozatát idézik a kék és barna szemű gyermekek (majd később felnőttek) mesterséges, célzott megkülönböztetésére. A mindössze néhány óráig tartó, ám a megkívánt ruhaviselettől az egyes csoportokkal szembeni eltérő metakommunikációig bezáróan minden eszközt bevető kísérlet életre szóló élményt jelentett a résztvevőknek arról, hogy milyennek is érezheti a mindennapokat a diszkrimináció kárvallottja. Különösen érdekes tanulság, hogy még a felnőttek körében is sokakat megríkatott ez a rövid ideig tartó, hétköznapi szituációkra épülő különös szerepjáték.

Természetesen az iskola elsősorban nem mindezen súlyos problémák legyőzésére hivatott. Ám egy kulturálisan érzékeny, befogadó légkört teremtő, a multikulturalizmus elvén működő iskola sokat tehet az átfogó, sokrétű, igen összetett társadalmi jelenségek kezeléséért, enyhítéséért. A szerzőpáros kutatásainak szomorú tapasztalata az, hogy a magyarországi iskolák és pedagógusok túlnyomó többsége ennek a funkciónak nem felel meg. Közel száz pedagógussal készített mélyinterjú eredményei szerint hazánkban az esetek döntő többségében lényegében kulturálisan érzéketlen iskoláról beszélhetünk. Az egyébként tájszólással beszélő tanár arról nyilatkozik, hogy praxisában még nem találkozott tájnyelvi különbségekkel; a pedagógusok összekeverik a szlenget és az informatikai szaknyelvet; az akadálymentesítésben hátul kullogó iskolák legfeljebb úgy tudnak egy-egy kivételes esetben mozgássérült diákot fogadni, ha átszervezik az oktatást, és a földszinten tartják meg az adott csoport minden óráját; a társadalmi különbségeket pedig az egyes rétegeket szolgáló intézmények erős elkülönülése okán alig tapasztalják meg a tanárok. Egyetlen nagy különbséggel találkoznak, ezen a téren pedig többségük rossz megoldást választ: a tankönyv írói szerint a romákat esetleg még pozitív diszkriminációban részesítő pedagógusok is többnyire szakszerűtlenül, sértő — időnként romboló — módon járnak el.

Nem kétséges, hogy a kötet által felvetett aspektusok és problémák értő ismeretére, önálló megoldási módok kiagyalásának képességére szükség van az oktatásban. A szerzők — nyilván saját felsőoktatási tapasztalataikból kiindulva —úgy láthatják, hogy ehhez sokszor mindent az elejétől kezdve kell bemutatni, megmagyarázni. Ezért olyan tankönyvet szerkesztettek, amely a fogalmi tisztázás és az általános műveltség szintjén döntően alapismereteket közvetít. Szomorú, a recenzens által is megerősíthető tapasztalat, hogy időnként egészen egyszerű, elvileg már az érettségi előtt is magától értetődő információkat kell a felsőoktatásban újra (?) megtanítani. Hogy a kötet mégis alkalmas az ennél a szintnél bonyolultabb foglalkozások megalapozására is, azt a minden egyes fejezet végén megtalálható, elsőrangú kérdések garantálják. Ezek ugyanis a maguk problémaérzékenységével elősegítik azt, hogy egy arányos, egyszerre szakszerű és érdekes, életszerű szeminárium kerekedjék ki a multikulturális nevelés tárgykörében.

(Torgyik Judit – Karlovitz János Tibor: Multikulturális nevelés. Bölcsész Konzorcium Budapest, 2006, 226 o.)