Mihály Ildikó: Vakációpánik és ami mögötte van

Megszokott tapasztalat, hogy a tanév vége felé a gyerekek már nagyon türelmetlenül várják a vakációt, a szülők pedig kifejezetten tartanak tőle. Mindkettőnek megvan a maga oka; a gyerekek ilyenkor már fáradtnak érzik magukat, unják az iskolai mindennapokat, és reményeik szerint a vakáció kezdetével minden sokkal izgalmasabb, érdekesebb lesz; míg a szülők – főleg a kisebb, felügyeletet igénylő gyermekeik esetében – azt kalkulálják, hogyan tudják megoldani a több mint két nyári hónap alatt gyermekük biztonságát, megfelelő ellátását és a szünidőtől annyira várt kikapcsolódását; meglesz-e mindehhez a szükséges anyagi fedezet (a különféle táborokra) vagy az elegendő személyes segítség (a nagyszülőktől, rokonoktól) a gyermekek felügyeletéhez.

Az elmúlt évtizedben azonban mintha nemcsak kibővült, hanem fel is erősödött volna az aggályoskodók kórusa; az aggódó szülők mellé ugyanis jól hallhatóan felzárkóztak a pedagógia szakemberei is. Egyrészt amiatt, mert – maguk is jól tudják – sok szülő az anyagi és egyéb lehetőségek híján a nyári hónapok megszervezése során nem megfelelő megoldások elfogadására kényszerül; ennek egyik legfőbb bizonyítéka éppen a városok utcáin csellengő, ezernyi veszélynek kitett sok kisebb-nagyobb „kulcsos” gyerek. A szakma illetékeseit azonban egyre több helyen már kifejezetten az is foglalkoztatja, hogy – véleményük szerint –a túlságosan hosszú nyári szünet alatt a gyerekek rengeteget elfelejtenek a tanév során megtanultakból, és kutatásokra hivatkozva1 azt panaszolják: emiatt a következő tanév kezdetekor a pedagógusoknak legalább 4-6 hetet is arra kell szánniuk, hogy „újratanítsák” a korábbi tananyagot, ami pedig komoly időveszteség. Amerikai neveléstudományi szakemberek meg is alkották e jelenség tudományos definícióját2: ez az ún. summer learning loss, amit mi akár nyári tudásvesztésnek vagy teljesítményromlásnak is nevezhetünk. (Nagyon érdekes az is, ahogyan a témában legtöbbet publikáló amerikai kutatók megmagyarázzák a hosszú nyári vakáció eredetét, ez ugyanis szerintük azokra az évszázaddal ezelőtti időkre utal vissza, amikor a lakosság több, mint 80 százaléka mezőgazdasági munkából élt; akkor ugyanis a gazdálkodó családok a nyári hónapokban nem nélkülözhették a gyerekek részvételét az idénymunkákban. Most azonban – érvelnek – a lakosság alig 5 százaléka él a mezőgazdaságból: mi indokolja tehát e hosszú szünetet? Európai szakmai közleményekben viszont a sokhetes nyári tanítási szünet leggyakoribb magyarázataként a nagy meleget szokták emlegetni; pontosabban azt, hogy a tanulók ilyenkor nehezebben tudnak figyelni.)

Ami viszont a nyári tudásvesztés mértékét, és ezzel együtt annak veszélyeit illeti, szinte minden közleményben arra hívják fel a figyelmet, hogy ez gyerekenként és kompetenciaterületenként változik. Leginkább ugyanis az egyébként is hátrányos helyzetűnek tekintett tanulócsoportok tagjait érinti, azokat, akiknek szülei semmiféle valóban értelmes és hasznos nyári programot nem tudnak biztosítani. Másrészt pedig azt is megfigyelték, hogy a tanulói kompetenciaterületek közül ilyen hosszú vakáció során a legnagyobb veszteséget a matematika szenvedi el, ezt követi az olvasási készség. De a Johns Hopkins Egyetem kutatásai szerint egy szokványos nyári vakáció során ezek a veszteségek kumulálódnak is, tehát az idő elteltével egyéb készségeket is érintenek3. De ez még nem minden! Sok tapasztalat arra is felhívja a figyelmet, hogy a nyári vakáció során sok gyermek és fiatal nem táplálkozik megfelelő minőségben, és a szünidő végére kifejezetten meghízik, emiatt a tanévkezdéskor újabb problémákkal kell szembenéznie.

Mindezek azért alakul(hat)tak így – summázzák a kutatók –, mert az oktatásért felelő döntéshozók még mindig nem fordítanak kellő figyelmet a gyerekek-tanulók nyári szünetére; pedig az, hogy valaki miként tölti el a nyari hónapokat, hosszú távon is igen nagy mértékben befolyásolja a teljesítményeit. Ezt – szerintük – a következő három módszer valamelyikével lehetne korrigálni: meghosszabbítani a tanévet, komoly anyagi és szakmai ráfordítással a nyári tudásvesztést is megakadályozó programokat kellene szervezni, illetve változtatni kellene az iskolaév időbeli struktúráján.4

Ami az első javaslatot illeti, ma is vannak országok, ahol ez a gyakorlat; Japánban például évente 240 napon át tanulnak az iskolások, szemben – például – az amerikai 175-180 napos tanévvel. Sokan azt állítják, hogy megfelelően alakított curriculummal és jól kiválasztott módszerek alkalmazásával ennyi hosszabbítás még nem terheli meg a tanulókat. A másodikként említett megoldással kapcsolatban pedig a már többször is hivatkozott Johns Hopkins Egyetem közel két évtizedes sikerekről számolhat be. Hallgatói ugyanis 1992 óta vállalkoznak arra, hogy a nyári szünidőben gondoskodnak a Baltimore város állami oktatási intézményeiben tanulók foglalkoztatásáról; e kezdeményezés nyomán azóta már országossá vált a program, és létrehozták a koordinációt ellátó intézményt is, a nyári tanulás országos központját.5 (A programokra a 2007. évi nyári vakáció idején 14 millió dollárt fordítottak.) Már az elnevezés is sugallja, hogy ezeknek a programoknak a középpontjában tényleg a tanulás áll; a korábban tanultak átismétlése, megerősítése, a lemaradások, hiányosságok pótlása és a különféle tudáselemek alkalmazása. Ehhez – természetesen – oktatói segédanyagokra és tanulói gyakorlófüzetekre is szükség van; ilyenek az utóbbi félévtizedben tucatszám meg is jelentek a piacon6. (Amennyire módom volt némelyiküket részletesebben is megnézni, engem ezek a régebben használt, hazai fejlesztésű vakációfüzetekre emlékeztettek, azzal a különbséggel, hogy ott nem csak a kisiskolásokat célozzák meg, hanem elsősorban a középfokú intézmények tanulóira fókuszálnak.)

A nyári tudásvesztés ellen küzdők azonban azokra a – nem hátrányos helyzetű – tanulókra is gondoltak, akik a nyári vakáció során megfelelő szülői segítségre támaszkodhatnak; eseteikben ugyanis a szülők számára készítettek a nyári mindennapok során jól alkalmazható programjavaslatokat. (E téren a világhálón a szülői szerveztek legalább annyi ötlettel állnak elő, mint amennyit a szakma illetékesei felkínálnak.) A nyári tevékenységlista egyidejűleg tartalmazza a főzés, a bevásárlás gyakorlásának, és a  közös, családi kirándulások, a tudatosan megszervezett társasjátékok és hobbitevékenységek programjainak fontosságát. Külön hangsúlyt helyeznek a folyamatos nyári olvasás feltételeinek biztosítására (kiemelten szólnak az újságolvasás szokásának megalapozásáról), ezért a programkínálatban nemcsak az elolvasandónak javasolt könyvek, folyóiratok, újságok listája szerepel – korosztályokra lebontva –, hanem azon könyvtáraké is, amelyek fogadni tudják a gyerekeket-fiatalokat, s nem csupán a könyvkölcsönzés szándékával, hanem egyéb ötletes rendezvényekkel is. És ezek az intézmények többnyire a gyerekek által is könnyen megközelíthetőek. De ami mind között a legfontosabb feladat: az előrelátó szervezés és a veszélyek tudatosítása, elkerülésük lehetőségeinek megtanítása.

Megoldást hozhat – természetesen – a tanév rendjének megváltoztatása. Kaliforniában már 1974-ben felvetették, hogy a hosszú nyári vakáció helyett talán érdemesebb volna gyakrabban, rövidebb időtartamú pihenőidőket iktatni be a tanévbe. Nagy-Britanniában az egyik legolvasottabb napilap, a Guardian 1999-ben készített felmérése szerint nemcsak a szülők, a pedagógusok, hanem a tanulók is támogattak volna egy olyan módosítást, mely öt részre tagolná a tanévet (az eddigi három helyett), és a nyári szünetet egy hónapra szűkítené; az amerikai kutatások azonban a felvetéssel kapcsolatban ennél jóval kisebb arányú egyetértést regisztráltak. Egyébként három frankofon ország – Franciaország, Belgium és Luxemburg – oktatási rendszere már régóta hasonló időbeli tagolással működik: a tanév során ugyanis nemcsak a karácsonyi és a húsvéti (tavaszi) szünet tart hosszabb ideig, hanem közbeiktattak egy őszi (október végi, november eleji), valamint egy télvégi (február végi, március eleji) szünetet, s ezt a rendszert alkalmazzák a más országokban működtetett francia tanítási nyelvű iskolákban is. Ez a lehetőség, persze, nem könnyíti meg a dolgozó szülők dolgát; a gyerekek ellátásáról így is – igaz, alkalmanként rövidebb ideig – gondoskodniuk kell. S azok a középiskolás tanulók sem örülnek igazán neki, akik a hosszú nyári szünet alatt munkát vállalnak azért, hogy segítsék családjaikat, kielégítsék saját, netán extra szükségleteiket.

Úgy tűnik tehát, egyelőre nincs üdvözítő megoldás. Abban viszont kétségkívül van igazság, hogy a hivatalos szerveknek több figyelmet kellene fordítaniuk nemcsak a tanítási időszakokra, hanem a vakációkra is! Ez a feladat azonban nem csak az oktatási rendszerre hárul; sok és sokféle tennivalója van e téren a szociális ellátórendszernek és a civil szervezeteknek is. Beleértve az önkéntes mozgalmakat.

A szerző e-mail címe: tiblak@t-online.hu

• 1. Pl. Cooper – Lindsay – Greathouse, 1996; National Education Commission on Time and Learning<>
• 2. "Summertime: Confronting Risks, Exploring Solutions". In: New Directions for Youth Development; ed. Ron Fairchild, Gil G. Noam, 2007.
• 3. Doesn’t every child deserve an enriching, memorable summer? 2008.
• 4. Ld. Harris Cooper: Summer Learning Loss: The Problem and Some Solutions. 2003.
• 5. National Center for Summer Learning.
• 6. Ld. pl. Geoffrey D. Borman – Matthew Boulay: Summer Learning Research, Policies and Programs. 2004, Routledge; illetve Vincent Douglas: Daily Learning Drills, Grade 4. School Specialty Publishing, 2003.