A magyar szecesszió Bécs tükrében

Kugler Erika írása

Integrált művészeti projekt művészi tehetségek fejlesztésére a Szent István Egyetem Gyakorló Sport Általános Iskola és Gimnáziumban

Iskolánk alapítványa, a Talentum Alapítvány támogatási kérelmet nyújtott be az Emberi Erőforrások Minisztériuma, az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet és az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő megbízásából meghirdetett NTP-MR-MPA-12-078 kódszámú pályázatra. Projektünk elnyerte a kért maximális 1,5 millió forintot.

Ez a pályázat lehetővé tette, hogy harminc, a művészetekben tehetséges diáknak és az egész iskola közösségének élményekkel teli tanulási lehetőséget biztosítsunk. Az aktívan résztvevő diákok száma hivatalosan 30 fő 6-12. osztályos tanuló volt (1 fő 6.-os; 9 fő 8.-os; 21 fő középiskolás). A résztvevő diákok nagy része rajzszakkörre, fakultációra jár, illetve a művészetek iránt érdeklődő, rendszeres résztvevője a múzeumi kirándulásoknak. De az alkalomszerűen „belátogatókat” is szívesen láttuk, főleg a műhelymunkák során, így a projektben közel 40 tanuló fordult meg.

Egy integrált művészeti projektről van szó, amelyben ugyan a vizuális kultúra területei, az építészet, a tárgykultúra és a képzőművészet a meghatározók, de a társművészetek, az irodalom és a zene is hangsúlyt kapnak. Bevontuk a német nyelvet is mint segédeszközt a művészetek tanulásába. Iskolánkban az integrált művészeti nevelés részét képezik a belföldi és külföldi kirándulások múzeumokba, művészetközvetítő intézményekbe. Gimnáziumunk megalakulásának hat éve alatt, ezek a programok rendszeressé váltak, és gazdag kapcsolatrendszert alakítottunk ki külső intézményekkel.

„Kivonulás”

A „kivonulás” gesztusa visszatérő a művészetek történetében. Kivonultak az ifjak az ókori Rómában a népgyűlésről, hogy egy új Rómát alapítsanak; ez volt a „secessio plebis”. Kivonultak a „szecesszionisták” Bécsben a századfordulón, Klimttel az élen, hogy elhatárolódjanak attól a művészettől, amely csak utánozta, másolta a reneszánsz és a középkori műveket, hogy egy kreatívabb, frissebb, aktuálisabb művészetet teremtsenek. Max Burghardt használta először az antik kifejezést, tőle veszik át a magyar szóhasználatba a „szecesszió” szót a korstílus megnevezésére.

Közoktatási körülmények között is nagy szükség van a „kivonulásokra” múzeumokba, művészetközvetítő intézményekbe a művészeti órák kevés száma miatt. Ezen kívül a tananyag terjedelmessége is elgondolkodtatja a tanárt…

Célunk az volt, hogy a diákok a kirándulások alkalmával az eredeti művekkel találkozzanak, megérezzék azok auráját, amit a tankönyvek sokszorosított képei nem adnak vissza. Élményekkel teli tapasztalatokat szerezzenek a művészetek történetének egy lényeges szegmentumáról, a századfordulóról. A kirándulások kiválasztásakor az is fontos szempont volt, hogy minél több helyre jussunk el a pályázat nyújtotta lehetőségekhez képest: egy nap alatt megjárható, elérhető közelségben legyenek a helyszínek, ne az odautazás és a szállás eméssze fel a költségek jelentős részét, hanem a művek megismerése. A kirándulások az elmúlt években önköltségesek voltak, ezért több, a művészet területén tehetséges tanuló nem tudott a programokon részt venni. Ezzel a projekttel szerettük volna elsősorban őket támogatni.

Párhuzamok és kontrasztok: Budapest–Bécs

Az elmúlt tanévben is szerveztünk Bécsbe múzeumi kirándulást, amelynek a Bécs Budapest tükrében címet adtuk. A budapesti kirándulások kapcsán felmerült a hasonlóság Budapest és Bécs között. A két várost a Monarchia idején hasonló elvek szerint alakították, és ezek a párhuzamok (és kontrasztok) a két város művészetében is kimutathatók. Ezáltal a régi ismeretek, tapasztalatok új megvilágításba kerültek. Az elmúlt bécsi kiránduláson, múzeumlátogatásokon ezeket a hasonlóságokat és különbségeket tanulmányoztuk.

Idei projektünkben, A magyar szecesszió Bécs tükrében címűben egy művészettörténeti kort, a szecessziót választottuk kutatási területnek, így a diákok mélyebben megismerhették a Monarchia művészetét a századfordulón. A magyar és az osztrák szecesszió kutatásával az volt a célunk, hogy egy tágasabb kontextusban, nemzetközi viszonylatban értelmezzük Magyarország műemlékeit, művészeti kincseit. Ahhoz, hogy megértsünk egy vizuális jelenséget, egy kort, egy ízlést, tegyük kontrasztjában értelmezhetővé a gyerekek számára. Innen ered a projekt mottója:

Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat.
(József Attila)

Művészet az emberekért

Művész és közönség, művész és társadalom talán a reneszánszban élt utoljára harmóniában egymással. A művészek lázadnak, „kivonulnak”, elszigetelődnek, szűk kis csoportokba különülnek: romantikusok vagy szentimentálisak, dekadensek, nihilisták és szkeptikusok, nonkonformisták. Nem egyszerű a művészeteket tanító tanár helyzete, amikor a diák nekiszegezi a kérdést: „De tanárnő! Ha a művészet érték, a művészek pedig nem fogadják el a társadalmi normákat, akkor miért kell tanulni mindezekről?” Rendben: keressünk tehát olyan korszakot és mozgalmat, amelynek a befogadó közönség szempontjából idővel viszonylag nagy tábora alakult ki, és hosszú ideig élt! Olyat, amely lázadt a múlt művészete ellen, de azzal az igénnyel lépett fel, hogy új művészetet akar teremteni. Olyat, amely nemcsak l'art pour l'art képzőművészeti irányzat volt, „nemcsak egy kis tehetségecske megsétáltatása”, ahogy Walter Gropius fogalmaz, hanem az „emberekért van” (Amy Dempsey). Olyat, amely meghatározta az ember épített környezetét és tárgykultúráját; amely új életelveket és művészeti elveket fogalmazott meg, és amelynek elveit később a Bauhaus iskola vezérfonálként átvette (a „Gesamtkunstwärk”, „a művész: kézműves magasabb szinten”), és megteremtette a formatervezés és a modern építészet alapjait. Mindezek előzménye és gazdag tárháza a szecesszió és a századforduló művészeti jelenségei.

A szellemi gyarapodás útja: a projekt módszertana és programjai

Máté György szobrászművész, tanár a projektzáró konferencián előadásában utalt arra, hogy a világot háromféleképpen lehet megismerni: filozofikusan, tudományosan és a művészeten keresztül. A művészi megismerés „megélés”, élmény esztétikai kategória. A világ dolgainak esztétikai megélése a művel való azonosulás, a katarzis. Olyan mélységekben megélt élmény ez, amely nyomot hagy az ember gondolkodásában, személyiségében, beépül az emberbe, „mint csontba a velő”. A művészetek emberformáló szerepe nem új gondolat; a művészet a tanítás-tanulás, nevelés-nevelődés egyik legerősebb eszköze, feltéve, hogy a katarzis megvalósul. A közoktatásban ritkán él meg a gyermek tanórán katartikus élményt. A csengő „kijózanítóan” hat tanárra és diákra egyaránt. A művészet mindazon lényeg tárháza, amit apa, anya, tanár nem tud igazán szószintre hozni, benne van az irodalomban, a képben, a zenében, a tárgyakban az épített környezetünkben. Pszichológia, vallás, esztétikum… kérdések, válaszok… igazságkeresés, gyógyír, életforma.

A projekt az „élménypedagógia” módszertana szerint épült föl; három fő részből állt.

  1. A jövőbeli tervezés, amikor jelzőbójákat állítunk a diákok elé: „ide megyünk”, „ezt fogjuk megnézni”, „ehhez kell anyagot gyűjteni, készülni, hozzáolvasni, idegen nyelvi kifejezéseket tanulni” stb. A felkészülés nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a laikus, a diák intenzíven élje meg a megvalósulást, a beteljesedést, a következő fázist.
  2. Amikor megérkezik a célpontba, ott áll a műben, a mű előtt. Az „itt és most” megélés képességét is tanulni kell a gyermeknek és a felnőttnek egyaránt. Hiába a távoli utazás, hiába állunk az eredeti mű előtt, ha nem vagyunk felkészülve a befogadására. Az előkészülés, olyan, mint a beavatási szertartás. És az „ittlétet” is tudatosítani kell, időt kell szánni a feldolgozásra szemlélődéssel, beszélgetésekkel. Különben ott jártunk, de nem történt semmi.
  3. Amikor elmúlt a varázs, mit kezdjünk vele ezután? Nem szabad elengedni, éberen kell tartani: néhány hétig, néhány tanórán, műhelymunkán, ameddig csak lehet… És a végén meg kell állni, visszatekinteni, összegezni, értelmezni. Ezt egy konferencia keretei között valósítottuk meg. Úgy gondolom, hogy ez az egész projekt a konferenciával annyira tartalmas és kerek volt, hogy jó érzéssel töltött el mindnyájunkat.

Mikor múzeumi foglalkozásokat, tárlatvezetést kértünk a múzeumpedagógusoktól, az egész projektet ismertettük számukra, amit ők a foglalkozások alkalmával irányadó elvnek tekintettek. A mi megélt vagy tervezett élményeinkhez kapcsolták a foglalkozások tartalmát.

Első kirándulásunk 2013. szeptember 12-én a Gödöllői Művésztelepre vezetett; ez a magyar szecesszió egyetlen szervezett társulása volt 1901 és 1920 között. A gödöllői Városi Múzeumban A Szecesszió Éve című kiállítást tekintettük meg, és részt vehettünk Gödöllő városában egy szecessziós túrán, melyen Tóbiás Csaba művészettörténész kísért bennünket a művésztelep egykori művészeinek – Körösfői Kriesch Aladár, Nagy Sándor, Belmonte Leó, Remsey Jenő – házait bemutatva. Megnézhettük a Gödöllői Iparművészeti Műhelyt (szövőiskolát) és a hozzá tartozó kortárs galériát, mely a Gödöllői művésztelep szellemiségét, művészeti hagyományait élteti napjainkban is. A művészkolónia tagjai mindamellett, hogy Lev Tolsztojt és az angol preraffaelita festőket tekintették példaképüknek, kutatták és műveikbe beépítettek a népi hagyományokat.

Kecskemét építészete a magyaros szecessziós stílus megvalósulásának az egyik példája. 2013. október 8-án, Kecskeméten a Katona József Múzeumban és a „Cifrapalota” Képtárban jártunk, ahol Merinu Éva múzeumpedagógus Kecskemét szecessziós városképét, Kada Elek, az aranykor polgármestere és Márkus Géza, a Lechner-iskolát képviselő építész munkásságát ismertette a diákokkal. A tanulók részt vehettek egy foglalkozáson, amelyen szecessziós stílusban épület maketteket kellett tervezniük, s amelyet itthon a műhelymunkák során folytattunk, tovább gondoltunk.

2013. október 16-án Budapestre utaztunk a Magyar Iparművészeti Múzeumba, ahol Koncz Kinga és Pataki Judit művészettörténészek egy egész napon át foglalkoztak a diákokkal. Koncz Kinga vezetésével megismerhettük a Lechner Ödön és Pártos Gyula által tervezett szecessziós múzeumépületet, és mindezekkel párhuzamban, a világban, ugyanebben az időben épült híres épületeket. Részt vehettünk egy Történelmi ruhabutik című foglalkozáson, amelyen Pataki Judit festményeken, korabeli rajzokon mutatta be a 18-19. század viseleteit, miközben a gyerekek felpróbálhatták a korabeli ruhákat, megélhették a reprezentatív ruhadarabok viselésének nehézségeit. Különleges alkalomnak élték meg a tanulók, hogy a textilnyomtatás műhelytitkaiba is betekintést nyerhettek. Készíthetett mindenki szitanyomással, arany és színes festékekkel előre előkészített fotószitákkal szecessziós mintákat pólókra, textilekre.

A kivonulás-MÁSKÉNT című program a múzeum kiállításaihoz kapcsolódott. A szecesszió mesterei az Iparművészeti Múzeum gyűjteményében, A Bigot-pavilon – szecessziós épületkerámiák Párizsból és a Gyűjtők és kincsek című kiállításokon a diákok megismerhették a szecesszió jellegzetes stílusjegyeit, meghatározó épületeit és tárgykultúráját. Beszélgettek a világkiállításokról: hogyan mutatkoztak be az egyes országok, milyen termékekkel képviseltették magukat. Érdekes feladat volt, hogy egy kiválasztott tárgyról, „termékről” korabeli reklámszöveget kellett írniuk a századforduló fogyasztóinak. Hazafelé menet betértünk a Vidor Emil építész által tervezett Magyar Szecesszió Házába, ismertebb nevén a Bedő-házba.

A legizgalmasabb program 2013. október 23-án a bécsi kirándulás volt. A sok magyarországi élmény után visszamentünk időben és térben Klimt és az osztrák szecesszionisták világába, miközben érintőlegesen megismertük a századforduló művészeti életét. Miklósné Kis Ildikó német nyelvszakos tanár már előzetes nyelvi foglalkozást tartott a projekt diákjainak, hogy a kiránduláson felismerjenek, használni tudjanak néhány német kifejezést, alapszókincset. Már a kirándulás előtt feladatot kaptak a diákok, hogy felkészüljenek azokból a művekből, nevezetességekből, művészeti problémákból, amelyeket megtekinteni terveztünk. A hosszú, öt órás úton volt idő a beszámolókat meghallgatni az autóbuszon.

 

Az első múzeumi helyszín, ahol egy osztrák művészettörténész várt minket, a Felső Belvedere. Miklósné Kis Ildikó tanárnő és 10. osztályos Varga Stefánia tanítványunk tolmácsolta a Klimt nyomában című múzeumi túrát. Felejthetetlen volt a gyermektolmács interpretálásában megismerni Klimtet, miközben ott álltunk az eredeti művek alatt… Már kezdtünk érteni mindent – attól függetlenül, hogy németül vagy magyarul hangzott el. Észrevétlenül kapcsolódtunk be mindkét nyelven egy párbeszédbe, mert „ott és akkor” belépett a kommunikációba a mű és az sok szálon futó érzés, amit a művészetelmélet aurának nevez.

A Joseph Olbrich által tervezett Szecesszió Múzeumban, Klimt Beethoven-frízét néztük meg. Itt már nem kísért minket tárlatvezető és tolmács, csak a festészet nemzetközi nyelve. Hasonló reakció volt a csönd… az értelmezés… Aztán eluralt minket a „tanárbetegség”, hátha a „diák csöndje” üresebb mint a „tanár csöndje”. Ösztönösen szimbólumfejtő beszélgetésbe kezdtünk a diákokkal… egy rajz-, irodalom- ének- és németóra gyanús „öszvéróra”kezdett kialakulni a szavak szintjén, de közben ott legbelül elindult újból egy különös párbeszéd közöttünk és a mű között, hogy megragadjuk, és bontogatni kezdjük a tartalmát, mint valami ajándékcsomagot, amit a festő nyújt számunkra, nézők számára. Nevetségesek a szavak, de hátha gazdagabb lesz a „diák csöndje”. A mi messziről jött szimbólumfejtéseinktől függetlenül, amikor Rébay Fatima művészettörténész a zárókonferencián beszélt a frízről, egy újabb ajándékot kaptunk: egy életmese, életmítosz megfejtését, amely annyira egyszerű. „Ugye ti láttátok ezt?” A lovag elindul, leküzdi a szörnyet, az akadályt, és elnyeri jutalmát… „Igen, láttuk.” Örömóda…

Levezető programként betértünk a Lepkeházba, majd a 70-es években a szecessziót újraélesztő polihisztor, Hundertwasser munkáit néztük meg a Művészetek Házában. Maga az épület élménye – minden részletét bebolyongva – megelevenedett a könyvekből; a számtalan épület makett, amelyek létező teremtményekké váltak; a festmények és grafikák, amelyek előtt megálltunk néhányan és élénk vitát folytattunk – gyerekek, felnőttek egyaránt. „Ez csak olyan dekoratív.” „Nem, nézzétek meg, a házaknak arca van… sírnak…”. - fontoskodom… Mire Stelkovicsné Kreuter Anikó irodalom szakos tanár hozzáteszi: „Nem magamért sírok én: testvérem van millió / és a legtöbb oly szegény, oly szegény, / még álmából sem ismeri ami jó. / Kalibát ácsolna magának az erdőn: de tilos a fa / és örül ha egy nagy skatulyás házban / jut neki egy városi zord kis skatulya…” /Babits Mihály/. A Kunsthausban megélt élmények még most is annyira elevenek, de inspirálóan hatottak az elkövetkezendő műhelymunkákra is.

Műhelymunkák

Többször utaltam a műhelymunkákra, amelyek a projekt szerves részét alkották, hiszen a művészetben nélkülözhetetlen a manualitás, az inspiráló gondolat realizálása. A szecesszió értékeihez tartozik, hogy a kézműipart is beemelte a művészetek közé, megteremtette az iparművészetet. Bartos Kinga rajz, vizuális kultúra szakos tanárral úgy állítottuk össze a műhelymunkák tevékenységeit, hogy a gyerekek kipróbálhassanak olyan technikákat, amelyekre rajzórán nincsen idő.

Az első foglalkozás címe a Beton és kő, mozaikműhely, amelyen a szecesszió kedvelt eljárását tanulhatták meg a diákok. Homokba forgatott kavicsokból, kövekből kirakott mintát betonnal öntöttünk le, amelyből mozaikdíszes kőlapok születtek.A következő két műhelyfoglalkozás tartalma a kecskeméti múzeumban elkezdett Szecessziós épületrészletek, makettek készítése volt. A gyerekek meglévő vagy szecessziós motívumokból elképzelt épületet terveztek, kiviteleztek.

A bécsi kirándulás után főleg a lányok számára inspiráló témának ígérkezett a Ruhatervek Hundertwasser stílusban, textilműhely. Több napi elfoglaltság eredményeként, a jávai batik technika hosszadalmas eljárásaival eredeti mintázatú női felsők születtek.

A projektmunkákból és a kirándulások élményfotóiból egy kiállítást készítettünk iskolánk második emeleti aulájában, amely jelenleg is megtekinthető.

Konferencia

A projekt 2013. november 12-én egy művészeti konferenciával zárult, amely, úgy gondolom, méltó összegzése, befejezése volt munkánknak. Az előadásokon 160 érdeklődő vendég fordult meg, többen egész nap részt vettek a programokon. Sok múzeumpedagógus, művészettörténész is megtisztelt minket a jelenlétével, akik foglalkoztak velünk, diákjainkkal az utóbbi években Jászberény, Szolnok, Budapest… múzeumaiban. Úgy gondolom, számukra is visszajelzés pályázatunk, hogy nem „hiábavalóság” a munkájuk, mert fontos szerepük van a tanulási, nevelési folyamatban.

Pomázi Imréné igazgatónk, a projekt vezetője és jómagam egy tömör beszámolót tartottunk a meghívottaknak arról, hogy milyen esemény történt a Gyakorló művészeti életében. A konferencia meghívott művészettörténésze, Rébay Fatima a Magyar Nemzeti Galéria munkatársa egy gazdag, mindent átfogó előadást tartott a szecesszióról, és ami mögötte van Organikus – geometrikus kapcsolódási pontok az osztrák és magyar szecesszió művészetében címmel. Keserű Luca művészettörténész, PhD-hallgató (ELTE BTK) egy ritka szegmensét mutatta be a korszaknak Színpadművészeti párhuzamok, szcenikai újítások a századforduló bécsi és budapesti rendezéseiben címmel. Máté György szobrászművész, docens Szecesszió az impresszionizmus és az avantgárd határán címmel tartott előadást a századforduló egész korszakát átfogó, a művésztanár szemével értékelő, mérlegelő szórakoztató stílusban.

A konferencia délutáni blokkjában tanárkollégáink előadásait hallgathattuk meg: A szecesszió az irodalomban témakörben Stelkovicsné Kreuter Anikó A századforduló „femme fatale” nőképét mutatta be Ady Endre verseiben. Gálikné Nagy Erzsébet A zene megújulása a 20. század hajnalán címmel bepillantást adott a századforduló zenéjébe – a népzenei hagyományok műzenébe épülésétől a jazzig. Az előadást diákjai zenei produkciói tették még élményszerűbbé.

A konferencia utolsó blokkjában a diákok adtak elő, a kirándulások élményeit és az általuk szerzett ismereteket összegezték: Zolnai Anna és Urbán Sarolta (12.A) a Gödöllői Művésztelepről; Kohári-Nagy Boglárka és Scsavnyiczki Mónika (10.A) a kecskeméti Katona József Múzeumról; Sóskuti Dávid és Inges Zénó (9.A) a Magyar Iparművészeti Múzeumról; Varga Stefánia és Kovács Adél (10.A) a Belvedere és Klimt témában; Czimmer Gergely és Gergi Tamás (9.A) a bécsi Szecesszió Múzeumról és a Beethoven-frízről; Csatári Zsófia és Sebők Máté (9.A) Hundertwasser Művészetek Házáról.

Mit adott a projekt a diákoknak?

A kiránduláson szerzett élményekből, tapasztalatokból és a konferencia előadásaiból kiderült, hogy a századforduló művészete sokkal összetettebb képet mutat mint gondolnánk. Egyrészt a múlt hagyományainak továbbélése, a historizáló művészetek, a középkori stílusok felelevenítése jellemzi. Másrészt a társadalmi változásokban gyökerező modernebb, aktuálisabb művészeti tartalmak és új művészeti formák keresése, a művészet szerepének megváltozása kap hangsúlyt. Az „új művészet” igényét, amely hitelesebben fejezi ki a modern ember életérzéseit, az egész korszak sugallta. Az új művészet létrehozására különféle módon törekedtek a művészek. Egy rétegük úgy vélte, Magyarországon „új művészetet” akkor lehet teremteni, ha felkutatjuk a magyar nép művészeti kincseit, zenéjét, mintakészletét, és mindezeket beépítve a „magas művészetbe” egy sajátos színezetű magyar „új művészetet” hozunk létre. Így gondolták Gödöllőn a szecessziós formavilág megalkotásakor, de Kecskemét építészeti arculata is ezt mutatja. Így gondolta Bartók és Kodály a zenében, de az irodalom képviselői közül is sokan… A projekt olyan élményanyagot, tapasztalatokat adott a diákoknak, amelyek segítik e dolgok egységben látását, szintetizálják a tanórákon tanultakat a tapasztalatokkal… szemléletet adnak a világ dolgainak feldolgozására… ha a tanár életben tartja, aktivizálja az emlékképeket, kapcsolja azokat a tanórai munkákhoz a mindennapi életben.

Van-e hiányérzetünk?

Utólagosan könnyű okosnak lenni, de legközelebb a művészeti konferenciára mindenképpen meghívnék egy művészetpszichológust is, hiszen elkerülhetetlen, hogy foglalkozzunk a kor lélektanával, amelyben a művészeti jelenség létrejött. Minden kor „kitermeli” a maga művészetét. Minden, ami adott kor társadalmát foglalkoztatja, legyen az szűkebb-tágabb társadalmi rétegeket, nőket, férfiakat, gyermekeket… érintő probléma, tudományok és a technika hatása, megjelenik a művészetben, és előbb vagy utóbb a mű tartalmi-formai eleme, összetevője lehet. Az alkotás minden területén, de még inkább a képzőművészetben, az irodalomban és a zenében fontos a lélektani és a társadalmi háttér, az egyén és a társadalom pszichológiája. Hogyan éli meg az egyén a társadalmat, és hogyan tolerálja a társadalom az egyént. Vagyis a „a művészek bohémek” klisé (előítélet) értelmezése, amely időnként leblokkolja a további kommunikációt a témáról. A diákok gyakori kérdése: „De tanárnő! Ha a művészet érték, a művészek pedig nem fogadják el a társadalmi normákat, akkor miért kell tanulni mindezekről?” Rendben: kerestünk olyan korszakot és mozgalmat, amelynek nagy közönsége volt és viszonylag sokáig élt, elfogadta a közízlés, de nem adott választ a kérdésre, elvégre tele volt esztétikai, etikai és minden tekintetben ellentmondásos válaszokkal, ambivalenciával… Ami „szépre” vágyott a szecesszió, az nem „jó”, mert nem „igaz” „a modern művészetek elve” szerint, csak a megnyújtott romantika korszakának egy édeskés álomképe. „Minden egész eltörött…” Vagyis a művészet, pszichológia és vallás… az orvoslás, az igazság, az iskola… nem egy többé. A művész már nem pap/sámán, a pszichológus nem művész, a tanár csak tanár… Mindezek ellenére a művészet szakralitásának vágya, a „misztikum”, az „etalon” utáni vágy, vagy annak be nem teljesedése, az öröklét és a múlandóság kontrasztja a századforduló művészeit éppúgy foglalkoztatta mint az ókori, középkori, vagy napjaink kortársművészeit. A bécsi Szecesszió Háza a művészet „temploma” is volt. Vagyis a „Minden egész eltörött..” ellenére a művészet vallás, pszichológia, orvoslás, tanítás, mérlegelés… életforma.

Milyen volt a művészetközvetítés módja?

Ha ez a projekt nem jön létre, el sem jutottunk volna odáig, hogy foglalkozzunk a művészetközvetítés módjával. A közoktatásban ahhoz szoktunk az utóbbi években, hogy azért küzdünk, közvetíthessük a művészetet /valamikor/. Tehát a módszer minősége, a „hogyan?”gyakran fel sem merül, vagy csak elméleti szinten. Pedig régóta folynak komoly művészetpszichológiai-pedagógiai kutatások, és egyre kiteljesedettebb terület a művészetterápia, melyek megkérdőjelezik az évek óta becsontosodott tanári módszereket. Most, miután túl vagyunk egy hatalmas projekten, kezdünk elgondolkodni, vajon ezek a módszerek, megfelelően közvetítik a művészeti tartalmakat. Értékként közvetítünk? Építő, amit csinálunk? Vagy csak „önön nagyságunk teljes tudatában” vagy öntudatlanul „negatív” sztereotípiákat ültetünk a gyerekek fejébe a művészetről, a művészekről? A művészetközvetítéstől függ, hogy a gyermek megszereti a művészetet, egészséges harmóniában él vele, vagy értelmetlenségnek tartja, elhatárolja magát tőle. Vajon lesz belőlük „közönség”, műértő… csak úgy saját maguk épülésére… vagy „örökítő”, művészetközvetítő, esetleg művész? A kultúra egyértelműen értéknek tekintett elemeit sem mindig egyszerű közvetíteni a tanulók felé, de amelyhez negatív klisék tapadnak, azt még nehezebb. A szülő is elvárja, hogy a gyermek a kultúrából kapjon szeleteket. De hát itt válik szét (vagy itt kell, hogy kapcsolódjon) a művészet „oktatásának” ismeretanyaga és a művészetben, műalkotásban rejlő nevelési lehetőség… Módszereket éppen ezért nem lehet receptre felírni. Kell annyi szabadság a tanárnak, hogy válogathasson a művek között. Hiszen ő ismeri tanítványait, ő tudja feltérképezni, hogy a szellemi fejlődés, tapasztalás mely stádiumában állnak… Fontos, miről akarunk beszélni, és miről akarunk hallgatni. De még fontosabb megfigyelni, miről akar beszélni velünk a diák… A negatív klisék pedig negatív személyes élettapasztalatokból születnek. Mert a titok mindig az élményben rejlik.

Zárszó

Köszönet illet mindenkit, aki munkájával, részvételével, segítő szándékával, támogatásával hozzájárult ahhoz, hogy ez a projekt megvalósulhatott. Köszönet Pomázi Imréné igazgatónknak, Miklósné Kis Ildikónak, Bartos Kingának, Stelkovicsné Kreuter Anikónak, Gálikné Nagy Erzsébetnek, Gyurkó Miklósnénak, Zrupkóné Pernyész Líviának, Nagyné Sipos Mariannának, Nagyné Kontra Nórának, Búsné Szabó Évának a projektben való együttműködést; köszönet Rébay Fatimának, Keserű Lucának, Máté Györgynek a színvonalas konferencia előadásokat; köszönet a diákoknak az aktív részvételt; a szülőknek, hogy segítették, buzdították gyermekeiket; köszönet a város vállalkozóinak, akik támogatták a projekt műhelymunkáinak, rendezvényeinek megvalósulását; köszönet mindenkinek, aki megtisztelte jelenlétével, érdeklődésével művészeti konferenciánkat a város és környéke, valamint Budapest és Szolnok iskoláiból, egyetemeiről, múzeumaiból, intézményeiből.

A szerzőről: