Az iskolai hiányzások „rejtett” aspektusai

Csejoszki Mihály írása

Az iskolai hiányzás és a gyermekvédelem kapcsolata látszólag egyszerűen és eredményesen működő rendszert alkotnak, azonban annak metszete olyan hiányosságokat hordoz magában, mely a gyermekek jövőjét, nevelésüket és védelmüket jelentősen befolyásolhatja.

A gyermekvédelmi jelzőrendszer – védőnői szolgálat, orvos, rendőrség, jegyző – szerves része a közoktatási intézmény is, törvényben meghatározott feladatokkal és felelősséggel. A szabályozás (egyebek mellett) az iskolákat jelzésre kötelezi, ha diákjaik „megfelelő” számú tanórát igazolatlanul mulasztottak. Ez az óvodákra és iskolákra nem kevés terhet ró, a pedagógusok és igazgatók számára is többletmunkát jelent, legfőbbképpen a hátrányos helyzetű gyermekeket oktató-nevelő intézményekben és térségekben. Ennek ellenére – Kállai Gabriella kutatása alapján – a jelzőrendszer tagjai közül a közoktatási intézmények a legszorgalmasabbak, a jelzések közel fele ezen intézményekből érkezik a gyermekjóléti szolgálat felé. Ez értető is, mivel az iskolai (igazolatlan) hiányzások sokkal gyakoribbak, mint az iskolában és a jelzőrendszer további tagjainál megjelenő, gyermekeket veszélyeztető egyéb problémák.

A közoktatás és gyermekvédelem találkozási pontja azonban magában hordoz csapdákat is. Ha a diák hiányzott – márpedig hiányzik –, és az iskola él jelzési kötelezettségével, majd a gyermekvédelmi szolgálat megteszi a szükséges lépéseket, akkor van esély arra, hogy a gyermek mulasztásai csökkenjenek (ideális estben megszűnjenek), s a diák az iskolában talán még tanuljon is. Nem elhanyagolható további szempont, hogy ez esetben a szülőt sem fenyegeti az iskoláztatási támogatás szüneteltetése, és az esetleges későbbi bírság is elkerülhető.

Ugyanakkor, ha a szükséges jelzés elmarad, a gyermekjóléti szolgálatnak esélye sincs a beavatkozásra, ami ráadásul önmagában még úgysem garancia semmire. S ezt az esélyt a gyermektől veszi el az iskola. Ennek következményeit pedig ismerjük. Mint ahogyan a korai iskolaelhagyásét is, ami a hátrányos helyzetű térségekben egyre korábbi életszakaszban következik be, és válik mind általánosabbá.

Az erőszak és a drog az utcáról kerül az iskolába – gyakran halljuk. Az utcán viszont nagyon könnyen bajba keveredik, drogokkal, bűnözéssel találkozik a diák, esetleg idő előtt válik gyermek-anyává, legrosszabb esetben pedig prostituálttá a tizenéves lány. Ha az iskola hagyja az utcán a diákot, az már nem (csak) a szülő felelőssége.

S jogosan háborodik fel az a szülő is, aki gyermekét rendszeresen járatja iskolába, miközben a szomszéd gyereke lóg, és ezt az időt arra fordítja, hogy őket kirabolja. Legfőképpen akkor jogos a felháborodás, ha mindkét szülő megkapja az iskoláztatási támogatást is. Ezért lehetséges, hogy egy idő után már a kirabolt – és „motiváció” nélküli –, szülő sem fogja iskolába járatni a gyermekét, amivel ráadásul még pénzt is spórolhat a családi kasszának.

De miért nem küldenek jelzést az iskolák? Egyrészt, mert jelentős többletmunkát jelent. Másrészt, mert nem akarják a szülőt nehéz anyagi helyzetbe hozni az iskoláztatási támogatás szüneteltetése esetén. Sokszor a szülővel történő konfliktus elkerülése a cél, mert egyik pedagógus vagy igazgató sem szívesen veszekszik a feldühödött szülővel. Ezen túl, a tanárnak is könnyebb tizenöt tanulóval foglakoznia, mint a teljes osztálylétszámmal megbirkóznia. Feltéve, hogy egyáltalán megtartja az óráit.

A jelzések elmaradásának további okát az – elsősorban szakképzést biztosító – ún. „fantom iskolák” jelenségében találhatjuk meg. A jelenségben, amelyről sokan tudnak, néhányan suttognak, mások pedig csak szemlélik azt. Azon „iskolákról” van szó, amelyeknek érdekében áll nem (vagy már csak nagyon későn) küldeni jelzést az igazolatlan hiányzásokról. Ezek az iskolák rendelkeznek falakkal, tantermekkel, még SZMSZ-szel is. Tanárokkal és nem kevés számú diákkal. Olykor olyan sokkal, hogy el sem férnek az iskola épületében. De ez sem jelent akadályt, mert az osztályfőnök engedélyezi az elméleti órák alól való távolmaradást, csak a gyakorlati képzés kötelező. A gyakran külsős gyakorlati oktató pedig csak örül annak, ha kevesebb diákért kell felelnie, ráadásul ő sem szívesen erőszakolja rá tudását inasaira. Vajon miért érdekük ezen iskoláknak a hiányzások elkendőzése? Erre egyrészt az iskolák diákokért folytatott küzdelme – vagyis a jó hírnév megőrzésének célja –, másrészt a diákok után járó normatíva jelenthet „némi” magyarázatot.

Hasonlóan fontos az a kérdés is, hogy milyen „rejtett tantervet” sugároz a szülő és gyermek felé ez az iskola. Elsősorban arra szocializálja diákját, hogy lóghat, amennyit csak szeretne, és amennyi neki jólesik. Most is, és majd a nagybetűs életben is. Lóghat a munkahelyéről, a felelősség elől, és majd ha szeretne, a gyermekei elől is. A szülőnek azt sugallja, hogy minden rendben van, hiszen gyermeke tanul, mert iskolába jár és szakmát tanul, ha megkapja a bizonyítványát, büszke is lesz rá, mert van neki. (Egyébként jogosan). Ráadásul még reménysugarat is nyújt ez az iskola a munkaerőpiacon történő elhelyezkedéshez. Szülőnek, diáknak egyaránt.

Ezen túl felháborítja azokat a szülőket, akik felelősen gondolkodnak és tesznek gyermekükért. Felháborítja őket már csupán a jelenség létezése is. Azokról a tanárokról nem is beszélve, akik próbálnak oktatni. Mert ők – s leginkább azok, akik maguk is halmozottan hátrányos helyzetű gyermekekkel foglalkoznak – tanórákat tartanak, azokra készülnek, számon kérnek és adminisztrálnak. Szerencsés esetben még nevelni is megpróbálnak.

A megfelelő kommunikáció hiánya egyértelmű hiányossága a rendszernek. A közös társadalmi szerepvállalás és cél pedig valahol rég elcsúszott, eltért egymástól. Ezek hiányában pedig csak egy hibásan működő rendszert láthatunk.

Ahogyan az oktatás, úgy a gyermekvédelem – sokszor felháborítónak tartott és szenzációhajhász – megítélése is érzékelteti, az iskolai hiányzások jelzésének elmaradása nem csak az iskola és a gyermekjóléti szolgálat kettősének ügye kell, hogy legyen.

Mit lehetne tenni? Talán komolyan venni a helyzetet. Legalábbis komolyabban, mint eddig, és mint most.