Az leszel, mert azt mondtam!

Czenner Júlia írása

Magyarázni kezdtem neki a felvételi rendszerről, pontokról és százalékokról, követelményről, hogy ha a célját el akarja érni, akkor mi mindent kell majd teljesíteni. A reakciója csak annyi volt, hogy ez az egész hülyeség.

Annak felmérése, hogy valaki tehetséges-e valamiben, meglehetősen összetett dolog. Ennek orvoslására, hogy ne legyen ennyire bonyolult az élet, megoldják a problémát az elfojtással. Aki nem fér bele a társadalmilag elfogadott norma keretébe, azt meg kell változtatni, a norma képére kell formálni, ha beleszakad akkor is.

Ennek az egyik legszembetűnőbb eszköze még a 80-as években is az volt, hogy a balkezes gyermekeket átszoktatták jobb kézre. Érdekes egy felfogás volt, tudom, hiszem elszenvedője voltam. Volt egy csúnya kezem, és valóban, tövig rágott körmökkel.

A további átformálás már a köznevelési intézménybe való bekerüléskor elkezdődik, hiszen most az a gyermek / diák / hallgató /felnőtt rossz, aki más. Aki mer másképp gondolkodni, el meri halmozni kérdésekkel a környezetét, vagy esetleg mindig akad még egy megoldása. Ő kerül az óvodában a bünti székre, iskolában a hátsó padba, későbbiekben konfliktusokba keveredik, és megbélyegzik, hogy okoskodó, fontoskodó, idegesítő, stréber, végül ki tudja hány évesen, de megtörik, fejet hajt, feladja és elvesztegetettnek érzi addigi életét: „…csak egy kis porszem vagyok…” Nem látja a kiutat, de még csak a fényt sem az alagút végén, majd depresszióba süllyed, megromlik a kapcsolata, a házassága, elveszti a kapcsolatot a gyerekeivel. Az is lehet, hogy pótszer után nyúl, legrosszabb esetben végleg feladja. Mindez csak azért, mert nem illett a köz által elfogadott mintázatba, kilógott, és nem értette, miért baj ez. Nem fért bele a társadalmilag elfogadottnak tartott normákba.

Már óvodában megkezdődik a személyiség kiteljesedésének az elnyomása. Problémát jelent az, ha valaki zöldre festi a vizet, mert olyan nincs. Meg sem kérdezik a gyereket, miért is lett zöld a víz. A gyerek hazamegy egy olyan élménnyel, hogy valamit nem csinált jól, mert az óvónéni azt mondta, hogy a víz nem lehet zöld. Legtöbb esetben a szülő is hasonló véleményen van, felháborodva kérdezi meg, hogy ugyan már, mikor látta a gyerek zöldnek a vizet. A gyerek pedig magába süppedve nem mondd semmi, nem mondja meg, hogy miért lett a víz zöld, csak elkezd kételkedni abban, amit egyszer látott egy ismeretterjesztő műsorban, a tévében, amikor éppen oda is figyelt. Ebben az alapvető, nagyon banális esetben csak egy valamit felejtett el mindenki, megkérdezni a gyerektől, hogy MIÉRT? Meglepő lesz a válasz. A gyerek rajzán a víz azért volt zöld, mert algás volt.

Bizonyos esetekben, szülőket hajszolnak kétségbeesésbe, mert a gyerek rajzából az derül ki, hogy nem kötődik annyira az anyjához, mint az apjához. A rajzon látható kéz a kézben az apa, a hugi, ő maga, egy feldíszített fenyőfa és az anya. Az előző megállapítást abból vonta le a rajzelemző, hogy az anyuka a fa másik oldalán áll egyedül, egy fával elválasztva a családjától. Amikor az elemző találkozik az anyával, akkor nagyon tapintatosan közli vele, hogy javítania kell a gyerekkel való kapcsolatán, anyuka ebből csak annyit hall meg, hogy a lánya nem szereti őt, és meg is történt a konfliktus. Anyuka mindenféle dolog összevásárlásával próbálja a gyereket még közelebb csalogatni magához, vagy megfosztja a személyes terétől és idejétől. Nem hagyja egyedül lenni, mert fél, hogy milyen következményei lehetnek, ha a gyerek úgy érzi, az anyja elhanyagolja őt. További ellentéthez vezethet mindez, főleg, ha van a családban még egy másik gyermek is. Ő teljes joggal fogja elhanyagoltnak érezni magát, sőt akár azt is gondolhatja, hogy az anyukája őt nem szereti annyira, mint a testvérét. A kirekesztett gyermek nemcsak az anyukájára lesz mérges, hanem a testvérére is neheztelhet. Kész családi káoszt teremtett egy olyan helyzet, ahol megint senki sem tette fel a kérdést a kis rajzolónak, hogy vajon miért is áll anyu a fa másik oldalán egyedül. A válasz megint meglepően egyszerű. A fát rajzolta meg először, szerette volna a testvérét és saját magát a két szülő közé rajzolni, de sajnos nem jól mérte fel az arányokat, és anyu egyszerűen csak nem fért oda.

A példában szereplő gyermekek nem szívesen rajzolnak, mert nem tudják, mi az elvárás, ami mindenkinek megfelel, és amivel nem bántanak meg senkit. Egy törés, ami a megfelelési kényszer első pici lépése. Azóta megvárják, míg más elkezd rajzolni, majd csak egyszerűen leutánozzák, mert az biztos jó. Már nem merik másképp csinálni, már odalett az önállóságuk egy kicsiny darabkája.

A leutánzás folytatódhat az iskolában is, csak ott már lesésnek hívják. Ilyen esetekben találkozhatunk olyan dolgozattal, amelyben a jó válaszok, megoldások sorra le vannak húzva, vagy át vannak írva. Ha az ilyen esetek sorozatosan előfordulnak, egy kis trükkel könnyedén kivédhetők lennének, csak egy kis szervezést igényel a helyzet megoldása. Ültessük a kis bizonytalankodót külön, és akkor csak a saját tudására támaszkodhat, ezzel megalapozhatjuk az önbizalom növekedését is, ha egy kicsit is készült a számonkérésre.

Még jobb lenne megpróbálni úgy tanítani, hogy érdekelje őket az anyag, hogy részt vegyenek az órán és akkor a teljesítményt váró felmérések is kevésbé lesznek félelmetesek. Mi félelmetes van benne? Az értékelés utáni otthoni megrovás, esetleg az osztály előtt megszégyenítés, hogy már megint nem lehet elolvasni, mi írt a diák.

Irodalomórára készülve, éppen verstanulás közben bukott ki a gyermekemből a következő, amikor egy versszak nehezebben maradt meg: „Ugye, nem akarod azt mondani, hogy azért nem fognak felvenni majd egy munkahelyre, mert ezt a versszakot nem tudom megjegyezni?!” Magyarázni kezdtem neki a felvételi rendszerről, pontokról és százalékokról, követelményről, hogy ha a célját el akarja érni, akkor mi mindent kell majd teljesíteni. A reakciója csak annyi volt, hogy ez az egész hülyeség.

Gondolkodóba ejtett a rövid, tömör vélemény. Iskolaválasztáskor szülőként elkövethető az a hiba, hogy überelni akarjuk a környezetünket és olyan iskolába íratjuk a gyermeket, ahol a nap minden percében csiszolják az elméjét. Nyílván mindenki azt szeretné, hogy a gyermeke a „legesleg” legyen, ezzel elvesszük a gyerekkorát. Az életkori sajátosságokat is hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni, hiszen sokszor elfelejtjük, hogy nem mini felnőttekről van szó, hanem gyerekekről, akik néha igenis idétlenül viselkednek, akár a legváratlanabb helyzetekben. Mindent megfogdosnak, mert így szereznek tapasztalatot a világról, sőt fel is másznak sok erre nem alkalmas dologra is, mert hátha nekik sikerül és esetleg nem veszi észre senki. Még akkor is, ha kiderül a csínytevés és retorziót von maga után, de legalább lesz mire emlékezni.

A fejlődéshez igenis kellenek a foglalkozások, kell a zene, a sport és a tanulás. De minél több extra tantárgy kerül az órarendbe, annál kevesebb idő marad az írás, olvasás és a számolás elmélyítésére. A gyakorlásra nem marad idő. Tanulnak a dolgozatra és aztán feledésbe is merülhet az ismeret, mert nem kerül elő a téma újra. A témák között nincs meg a kapcsolat, folyamatában nem látják át.

Nagy hibának tartom azt a szemléletet is, hogy egy gyermeknek mindig, mindenből 100%-ot kell nyújtania. Tegyen meg minden tőle telhetőt, hogy a legjobb teljesítményt nyújtsa, de nem várható el tőle, hogy minden témában otthonosan mozogjon, akár még egy tantárgyon belül sem. Hiszen a matematikát minimum két nagy csoportra lehet bontani: algebra és geometria. Ha vizuálisan jó készségekkel rendelkezik valaki, nyújthat jó teljesítményt geometriai feladatok során, de a paraméteres kifejezésekkel még bánhat rosszul. A világ attól működőképes, hogy az emberek más-más dolgokban kiemelkedőek, de így alkot egy egészet. Meglehetősen monoton lenne a környezetünk, ha mindenki ugyanolyan dolgokra lenne képes és ugyanolyan szinten. Eleve a világ férfiakra és nőkre oszlik és már csak antropológiai felépítésünkből adódóan sem vagyunk képesek ugyanazokra a dolgokra. A világ igényli a különbözőséget, a tanulásban mégis rá vannak kényszerítve a diákok az egysíkú gondolkodásra. Többen vallják még azt a nézetet, hogy „csak ez a megoldás jó”, holott valakinek lehet, hogy a számomra egyszerű bonyolult, és a számára logikus nekem káosz.

Ezekben az oktatási hibákban ott a lehetőséget arra, hogy egy fejlődő gondolkodás bezárkózzon, mert nem konvencionális. Az általános iskolákban versenyekre csak a kitűnő tanulók mehetnek, mert a többiekkel meg sem osztják, hogy van versenyre lehetőség. Lehet egy diák gyenge a szöveges feladatok megoldásában, de remekelhet a feleletválasztós versenyeken. Lehet, hogy nem helyesírásversenyen fog helyezést elérni, de a közlekedési versenyen dobogós lehet. Sajnos még csak esélyt sem kapnak, hogy kipróbálják magukat. Az önbecsülésük ezzel nem fog nőni, egyre kevesebbnek érzik magukat, feleslegesnek, csak egy „porszemnek”. Nem ismerhetik meg az erősségeiket, de a gyengeségeiket folyamatosan az orruk alá dörgölik, ezzel is erősítve bennük azt, hogy nem értenek semmihez.

Ilyen háttérrel kell középiskolát választani. De valójában ki választja a középiskolát? A gyerekeknek 14 évesen nagyon ritka esetben van elképzelésük a jövőjüket illetően. A döntés jogát ilyenkor a szülő veszi át, saját belátása szerint vagy tanári iránymutatás szerint. Ez az első állomása a félrecsúszott pályaválasztásnak. Az alacsonyabb iskolai végzettségű szülők jobbára nehezebb középiskolát szorgalmaznak, és vannak akik visszafogják a jó tanulókat. A szülő kivetíti füstbe ment álmait a gyermekre. Olyan diákok is vannak, akik csak azért vannak egy bizonyos iskolában, mert csak oda vették fel őket.

Középiskola után elvárás a továbbtanulás. Egyetemre vagy főiskolára KELL menni, mert sajnos még mindig élénken él a köztudatban az a szemlélet, hogy sikeres valaki csak diplomával a kezében lehet… Magyarországon. Az nem baj, ha nem ért ahhoz, amit csinál, de papírja, az van róla! Miért jelenti a validitás hazánkban azt, hogy papírja van arról, amiről előadást tart, de valódi tapasztalata nem sok. Hogyan lehet valamit hitelesen csinálni anélkül, hogy megtapasztaltuk volna? Dániában a továbbtanulás során nemcsak bizonyítványokra lehet többletpontot kapni, hanem azért is, ha valaki azon a területen végzett munkát vagy kutatást, ahová jelentkezik. Legalább már tudja a leendő hallgató, hogy mi fog rá várni.

Szülőként sokszor esünk abba a csapdába, hogy nem tudjuk elfogadni, ha a gyermeknek vannak saját tervei az életével. Ennek ellenére még mindig sokszor akarjuk rájuk erőltetni az elképzeléseinket. Kivetítjük saját álmainkat, meghiúsult terveinket a gyermekekre. Ennek eredményeként sok olyan diplomás fiatallal találkozhatunk, aki nem dolgozik a „választott” pályán. Joggal kérdezhetjük, hogy akkor miért tanulta az a bizonyos szakot, csak mástól vette el a helyet. Ez volt az elvárás. Ha ezt és ezt megteszed, akkor utána azt csinálsz, amit akarsz. Biztos, hogy ez a jó sorrend?

Sajnos a továbbtanulás során, legyen az középiskolai felvételi vagy felsőoktatás, nem tudnak a diákok megfelelő döntést hozni. A HVG különkiadásában egy riportalany ki meri mondani, hogy úgy választanak szakot a diákok, hogy nincsenek tisztában vele, mit fognak tanulni, milyen tantárgyaik lesznek, és mire fognak menni az elvégzett szakkal.

Nyugodtan megbazsalyoghatja mindenki az USA-beli iskolák azon szokását, hogy a szülők, rokonok, ismerősök bemennek az iskolába, és adott napon a munkájukról beszélnek. Pedig talán lenne a gyerekeknek egy kis fogalmuk arról, hogy melyik munkakör valójában milyen követelményeket támaszt. Erre akár az osztályfőnöki órákból is lehetne szánni egy kis időt. Az osztályfőnöki óra arra is alkalmas lehetne, hogy pályaválasztási tanácsadó szakemberek közérthető nyelvre fordítsák le a szükséges ismereteket. Azt is fontosnak tartom, hogy ne csak arról beszéljünk, hogy mennyit lehet keresni egy szakon kapott diplomával, hanem arról is, hogy milyen tantárgyakat kell majd tanulni. Hiába lenne valaki nagyon jó óvónő, ha a folyamatos zajtól és nyüzsgéstől megfájdul a feje.

Milyen hátrányai lehetnek annak, ha nem a megfelelő pályát választja valaki? Az államilag finanszírozott félévei egy olyan képzésre mennek el, amit rákényszerítettek. Amit nem szeret, amivel dolgozni nem akar. A pályamódosításhoz pénz kell, mert Magyarország papíralapú ország, és csak azt a szakértelmet ismeri el, amiről keményfedeles bizonyíték van. Mit ér vele bárki is, ha nem tud vele pénzt keresni?! Vannak olyan emberek is szép számmal, akik tökéletesen hitelesek abban, amivel foglalkoznak, de szakértelmük nem ismerhető el, mert nincs róla papír.

Mit lehetne tenni a kisiklás elkerülése érdekében? Először is meg kellene hallgatni a gyermekeink szándékait. Miért kell rögtön a középiskola után a felsőoktatásba belépni? Egy OKJ-s képzés elvégzése 2 év haladékot adhat a nagy döntés előtt. Az OKJ-s képzés nem emészti fel az felsőoktatásban rendelkezésre álló féléveket, de a családi kasszát támogatja, hiszen nappali képzés esetén jár a családi pótlék. A 2 éves OKJ-s képzés ideje alatt van lehetőség kitalálni, mit is akar az illető kezdeni magával, sőt újra érettségizhet a felvételi tárgyakból. Jobb eredményt lehet elérni, mert nem kell minden tantárgyból toppon lenni, könnyebb jobban teljesíteni a kívánt felvételi tantárgyakból. Sőt még utána sem ciki nem felsőoktatásba menni, akkor kell belevágni, amikor tudjuk, hogy mit akarunk.

Nem lenne rossz az sem, ha tudnák a felvételizők, hogy milyen tanulást várnak el tőlük a felsőoktatásban. Addigra meg kell tanítani tanulni a diákokat, hiszen egy személyes képességeinknek megfelelő tanulási módszer a legnagyobb segítség, amit bárkinek is adhatunk. Sokszor a tanulás gátja a nem megfelelő módszer, ennek kijavítása óriási eredményeket hozhat. Több olyan érettségiző diákot is okítok, akik csak külföldi iskolákat jelöltek meg, mert hiába nagyon okosak, és a bizonyítványuk is elismerésre méltó, 2-3 nyelvet beszélnek (és nyelvvizsga-bizonyítvány is van ám!), mégsem biztosak benne, hogy bekerülnének a magyar felsőoktatásban arra a szakra, ami a szívük vágya. Külföldön tárt karokkal várják őket. Ami a legmegdöbbentőbb volt számukra az egyetemekről érkezett tanárok és diákok előadásaiban, hogy nem könyveket és száraz ismeretet kell lenyelniük, majd visszaadni, hanem gyakorlatias az oktatás, jól és logikusan összeválogatott tanulócsoportokban tanulnak, használható tudást szereznek. Azt is meglepődve tapasztalták, hogy a tanárok ismerik a diákokat, és nem csak felszínesen.

Tanárként azt is javasolni tudom, hogy nem ártana a tanítási módszer hozzáigazítani a kívánalmakhoz. Élvezetesebb lehet a tanóra minden résztvevőnek, ehhez megfelelő alapot tud nyújtani a dr. Gyarmathy Éva által kifejlesztett Érdeklődés Térkép. Segítségével be lehet határolni, hogy milyen információs csatornát érdemes használni az adott csoporttal.

A megfelelő tanítási és tanulási módszerek összehangolása, a tanulás és a tanítás érdekessé tétele, a technikai eszközök segítségül hívása, a tolerancia és az odafigyelés a katedra mindkét oldalán lévő résztvevők érdekét szolgálja. Ha megfelelően történik az oktatás, akkor a szülők zsebében is több pénz marad, és nem kell egy családi kirándulást lefújni a magánórák kifizetése miatt.

Sokakat meglephet, hogy az évközben szerzett érdemjegyek és az érettségi eredményei nem passzolnak össze. Nos, a nagy titok a magántanárok munkájában rejlik. Az ő munkájuknak eredményei is megmutatkoznak a nagyobb vizsgákon (érettségi, nyelvvizsga). Erre gyönyörű bizonyíték egy lány, aki ketteske volt angolból, de az érettségije ötösre sikerült. Azért ez elgondolkodtató. A tanára pedig teljes mellszélességgel fogadta az elismeréseket. Nem a szaktanára kőkemény munkája van abban az eredményben, sajnos.

Zárszóként csak annyit tudok mondani, hogy TISZTELET A KIVÉTELNEK. Ismerek olyan jó pedagógusokat, akik mernek szemben úszni az árral, és minden tiszteletem az övék. És, hogy hol kallódott el a tehetség, a gyermek, a fiatalember? Abban az útvesztőben, ahol a tanár úgy gondolja, hogy az óra róla szól, ahol a tanulási problémákat vizsgáló szakember nem tudja, milyen egy érettségi feladatsor és annak követelménye, ahol a szülő álmát kell valóra váltania a gyereknek, ahol nem volt pénz a magánórákra, ahol nem volt jó a más megoldás, ahol a gyerek túl sokat kérdezett, és nem tudott csendben ülni reggeltől estig, ahol a szülő nem tudott segíteni a tanulásban, ahol minden számított csak maga a személyiség nem.

És hogy mi veszett még el? Az egyéniség, az egyediség, a kommunikációs készség, a kreatív és problémamegoldó gondolkodás.

Mit lehet tenni? Felvállalni, hogy a változó világban változni kell, és elfogadni, hogy aki nem tud megújulni, az elbukik. Egy diszgráfiás fiú sokkal jobban teljesíthetne az iskolában, ha használhatná a szakvéleménye által is javasolt számítógépes szövegszerkesztőt, de nem engedi az iskola, mert akkor másoknak is meg kellene engedni. Miért is baj ez? Ő úgy fogalmazott, hogy ez olyan, mintha mindenkire rá akarnák kényszeríteni, hogy Trabanttal járjon, mert régen az volt a menő, holott most A3-as Audival is lehet száguldozni.