Egy gimnáziumi tanár gondolatai

Csákány Ágnes írása

"Szívemből, lelkemből született ez az írás" – írta a szerző. A szerkesztőség pedig örömmel bocsátja vitára.

Harminc éve vagyok szerelmes a tanári pályába. Harminc éve hiszek vakon és naivan a nevelés, a tanítás, az oktatás erejében. Egy bulldózer elszántságával, lelkesedésével és tartásával nyomultam végig a tanári pályán, és soha nem rendült meg a hitem az esetleges külső körülményekben, az oktatásban, a társadalomban vagy a világban bekövetkezett jó és rossz változások miatt, azaz egy percig sem bántam, hogy minimális társadalmi presztízzsel bíró, „csóró” lesajnált tanár vagyok. Biztosan van valami mazochisztikus vonás minden elkötelezett tanárban, de nem tehetünk róla, ez a hajtóerőnk. Mára azonban valami megváltozott. Az öntudatlan vagy esetleg akaratlagos vakságom eltűnni látszik, és helyébe az a szakmai, emberi és szülői felelősségvállalás lép, hogy nyilvánosan megszólalva együttgondolkodásra és együttérzésre, akár együttcselekvésre inspiráljak minden szülőt, nagyszülőt, tanárkollégát és diákot, akár az egész magyar társadalmat. Ebben az írásban ugyan a magam állami gimnáziumi tanári és kétgyermekes szülői valóságáról beszélek, de azzal a szándékkal, hogy észrevegyük, mi itt 2021-ben a Földön, Magyarországon mindannyian ugyanannak a valóságnak vagyunk a közös szereplői. És tudom, hogy mindenki a maga valóságát tartja elsősorban igaznak, és hogy sokan nem tanultuk meg meghallani a másik valóságát, de egy biztos: sokkal tisztább lesz a hitt valóságunk, ha belelátunk a többi szereplő gondolataiba, érzéseibe. És nem szabad megijedni, mert a megértés nem feltétlenül jelent egyetértést, és az elfogadás nem feltétlenül jelent azonosulást. De jelent mindenképp harmonikusabb együttélést.

Drágám, azt szeretném, ha majd asszertív, önálló és erős akaratú felnőtt lennél. De amíg gyerek vagy, légy passzív, befolyásolható és engedelmes.

Ki ne ismerne rá önmagára, önmaga kínjára a családban szülőként, amikor ezeket a látszólag vicces mondatokat olvassa. És kinek ne jutna eszébe, hogy ez az egész gyereknevelés micsoda nagy átverés. Mert nincs nagyobb vágyunk az életben, mint megfürdeni szülői minőségünkben, miközben rájövünk, hogy a gyereknevelés ember mivoltunknak olyan művészi fokát igényli, és annyira nincs rá egyértelmű recept, hogy nem marad más választásunk, mint a hit és a remény – de semmi esetre sem a bizonyosság –, hogy a sok összeadás meg kivonás meg kivonás meg összeadás után a „felnőtt végeredmény” mégis csak örömteli lesz.

A „szülői valóság” gyötrelmei

És mivel az élet és a gyereknevelés minden, csak nem pénzbedobó automata, mely racionális törvényszerűségek és képletek alapján működtethető, így aztán egyáltalán nem biztos, hogy az a boldog felnőtt gyermek áll majd előttünk, akit mi valamikor elképzeltünk. Sőt. Nagyon ritka, hogy minden úgy alakuljon, ahogyan mi azt elképzeltük, annál is inkább, mert egy túláradó, agyonbonyolított, túlinformált és rendkívül gyorsan változó életet élünk, ahol folyamatosan ki vagyunk téve magunk és mások kétségeinek: vajon elég jó szülők vagyunk-e, vajon meg tudunk-e felelni a világ és magunk sokrétű elvárásainak, vajon elbírjuk-e a terhét annak, hogy elrontjuk a gyereknevelésünket? Mert úgyis elrontjuk! Vajon fel tudjuk-e venni a versenyt a szomszéd gyerekkel, vajon elég modernek vagy éppen elég konzervatívak vagyunk-e! Vajon együttérző legyen a gyerekünk, vagy inkább egós énérvényesítő? Vajon megadjunk-e neki mindent anyagilag, amit csak tudunk, vagy saját érdekében inkább korlátozzuk? Vajon hogyan tanítsuk meg nemet mondani vagy éppen fájdalmakat feldolgozni? Vajon mikor bátorítsuk kitartásra, és mikor engedjük, hogy abbahagyjon valamit? Hol van a határa az engedelmességre nevelésnek és a szabad döntés lehetőségének? Pszichológusaink azt mondják, a gyereknevelés az egyik olyan terület, ahol a legtöbb elvárást, szorongást, bizonytalanságot és megfelelési kényszert tapasztalják.

Napestig lehetne sorolni a felmerülő élethelyzeteket, melyekben az igyekvő szülőknek ma naponta sok-sok „jó” döntést kell meghozniuk a mosható és az eldobható pelenka közötti választástól, a malacperselyes vagy bankszámlás zsebpénzen át a digitalizmus otthoni határaiig úgy, hogy a meghozott döntéseket a szülők maguk is képesek legyenek tartósan, következetesen betartani és azokat gyerekeikkel is betartatni. És ami még nemesebbé teszi ezt a gyereknevelésnek nevezett extrém kihívást, az az, hogy döntéseink helyességét mint szülők csak évek múlva fogjuk megtapasztalni, azaz majdnem vakon neveljük gyermekeinket hosszú éveken át.

Tudatos szülőnek lenni tehát összességében fárasztó és nagy energiákat megmozgató erősen „csinálós” és „melós”, időigényes kihívás egy sokismeretlenes, meglehetősen bonyolult egyenletben, ahol az értékek és a világ rendkívül gyors változása miatt nem létezik egyértelmű megoldóképlet, így azt minden szülőnek a saját családi értékrendje mentén szükséges lépésről lépésre, nem kevés önismereti munka segítségével kitapogatni.

Az iskola a második otthonunk

A gyereknevelésnek a mi kultúránkban úgy Mária Terézia uralkodása óta van egy másik meghatározó színtere is, nevezetesen az iskola. Az iskola szó mindannyiunk számára egy nagyon gazdag személyes érzelmi tartalommal átitatott hívószó. Egy legenda, egy mítosz, mely legalább olyan gazdag jelentéstartalommal bír, mint a család, a barátság vagy közösség szavak. És mivel optimális esetben mindannyian legkevesebb 11-12 évet töltünk el iskolában életünk legmeghatározóbb életszakaszában, így mindenkinek megvan a saját személyes hitrendszere iskoláink és tanáraink hatóképességéről. Van, akinek az iskola hatalmas élmény tele pozitív emlékekkel, és később is hálával gondol vissza volt tanáraira, egykori tudásközvetítőire. Van, aki viszont nem győzi törölni emlékezetéből iskolás éveinek rossz emlékeit.

Az iskola a családhoz hasonlóan szintén nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy gyermekeink legjobb verziójának kibontakozásához adjon szakszerű támogatást. Az iskola annak a hitnek a helye, hogy gyerekeinknek minden egyre jobban megy majd, az iskolában mindenre van lehetőség, és nincsenek fejlődésbeli határok. És ugyan nagyon szeretnénk azt gondolni úgy össztársadalmi szinten, hogy az iskolának a korlátlan fejlesztés sokkal könnyebben megy, mint a családoknak, hiszen ott neveléshez-oktatáshoz szakszerűenértő pedagógusok dolgoznak, mégis szeretném egy kicsit kiábrándítani magunkat a tanáraink pozitív vagy negatív mindenhatóságába vetett hitünkből.

Az én tanári valóságom

Sokszor fogalmazódott már meg ugyanis bennem a kérdés, hogy ha az igényes szülői minőség köztudottan nehéz minőségnek számít, akkor vajon az igen nagyon hasonló pedagógusi-tanári minőség hogyan kerülhette el a társadalmi közgondolkodás együttérzését, és hogyan kerülhetett a kollektív közgondolkodás olyan megalázó és méltánytalan alsó fokára, ahol manapság van. Vajon miért szereti a közgondolkodás a tanárokat általánosítva támadni, bántani, szidni, kritizálni, alábecsülni, vagy ami még megalázóbb, egyszerűen lesajnálni. Honnan ez az arrogancia, felülről beszélés, ítélkezés, a tanári hozzáértés, jó szándék és elkötelezettség nagyon gyakori megkérdőjelezése?

Hiszen valószínűleg a szülők is érzik, hogy a tanárok és iskolák ugyanabban az ellentmondásokkal terhelt és agyonpolarizált világban élnek, és sokszor ugyanúgy keresik a helyüket az új, „okos”, nagyon gyorsan változó világban, mint a szülők. Hogy a pedagógusok ugyanúgy megtapasztalják a hagyományos hatalmi pozícióból fakadó gyereknevelés működésképtelenségét, mint a családok, és hogy az iskolák ugyanúgy magukra maradtak a mai értékbizonytalanságban, mint a családok.

A mai tanárok döntő többsége egy olyan korban nőtt fel és indult el a tanári pályáján, amikor még a társadalom normái és morális követelményei irányították a gyermeki szocializációt. Mi tekintélytisztelő „jó kislányok” és „jó fiúk” voltunk, a szülők és a társadalom által közvetített szabályok és normák váltak számunkra belsővé, azaz meg sem kérdőjeleztük létüket, egyszerűen követtük őket. A mai generációk ellenben már hallani sem akarnak bevett sémákról, lineáris megszokott karrierekről, társadalmilag rögzült szokásokról. A mai gyerekek és már a fiatal szülők generációi is olyan szinten ébrednek rá egyediségükre, olyan bátran élik meg egyre szabadabban saját egyéniségüket, oly mértékben individualizálódnak, gyakran olyannyira egóból működnek, hogy az eddig bevált nevelési-oktatási módszerek alig működőképesek és alig hatékonyak. A helyzet nehézségét még fokozza a felgyorsult információáramlás, a médiák szuperintenzív jelenléte is, és vajon belegondolt-e már bárki is, hogy elöregedő pedagógustársadalmunk számára a generációs szakadékok napi megugrása milyen művészi akrobatamutatvánnyal ér fel. Átlag 40-50 év korkülönbség, egy komplett rendszerváltás, és egy komplett technológiai-információs robbanás áll a tanárok többsége és a diákok között. A nárcisztikus, érzékeny, önmagát nagyon komolyan vevő, okos, de információsan túlterhelt, érzelmileg fejletlen, online idealizációban élő, ugyanakkor öntudatos-önmegvalósító generációk olyan kihívás elé állítanak minket, ahol bizony sokszor mi is csak kapkodjuk a fejünket. Olyan mennyiségű, a mi alapattitűdünktől eltérő viselkedést, gyermeki jelenlétet, érzelmet kell nap mint nap megfigyelnünk, értelmeznünk és azokra lehetőleg helyesen reagálnunk, hogy ember legyen a talpán, aki ebben a kusza helyzetben soha nem követ el hibát.

Ma a tanár-diák, tanár-szülő egyet-nem-értések többségében a szülők a tanárt okolják a történtekért. Vajon miért nem érzik a szülők, hogy amikor ők otthon gyerekeik jelenlétében a tanárt bírálják, akkor a tanár-diák viszony alapvetését, a bizalmat és a tanári tekintélyt rombolják földig. Azt a hitet és tanári motivációs erőt veszik el a szülők gyerekeiktől, hogy „rád bízom magam”, mert hiszek a szakértelmedben. Hogyan jutottunk el a ma Magyarországán odáig, hogy a szülők a tanárokban nagyon gyakran ellenséget és nem szövetségest látnak? Honnan az érzésünk, hogy bármekkora hegyeket mozgatunk meg a gyerekek fejlődése érdekében, mégsem vagyunk elég jók. Rendjén van-e, hogy az iskolaigazgatókhoz rendszeresen „jót akaró” névtelen szülői „bejelentések” érkeznek egyes helytelennek ítélt iskolai jelenségekkel kapcsolatban? Mennyivel intelligensebb lenne ezeket a problémákat nyíltan, bizalommal megbeszélni.

Biztosan rendben van-e az, hogy nagyon sok szülő akaratán kívül kerül abba a csapdahelyzetbe, hogy az iskola már nem csak a gyermekének a dolga, mint valamikor régen, hanem nagyon nagy százalékban a szülőké is. Ez a jelenség fokozatosan oda vezetett, hogy sok öntudatos szülő ma már az iskolai tanítási-tanulási folyamat teljes transzparenciáját és egyúttal véleményének kiszolgálását igényli. Mi ez, ha nem szakmai hozzáértésünk nyílt megkérdőjelezése, a bizalmatlanság egyértelmű kinyilvánítása? Nem riasztó mindannyiunk számára az a tendencia, hogy egyre több szülő kedveli azokat az oktatási intézményeket, melyek munkáját kamerán keresztül otthonról vagy a munkahelyről követni lehet? Persze, hogy azzal a frusztráló érzéssel szembesülünk, hogy legjobb igyekezetünk és művészi szintű balanszírozásunk ellenére is kiszolgáltatva érezzük magunkat a szülőknek, a diákoknak és a társadalomnak egyaránt. Idős édesapám ezt a helyzetet nagyon egyszerűen így jellemzi: „Te akartál mindenkinek a lába kapcája lenni.”

Hogyan kerülhetek kompetens tanárként abba a helyzetbe, hogy ha differenciálok a tanórán, hogy a gyengébb diáknak is legyen ideje felzárkózni, akkor az erősebb teljesítményű diák nyíltan perlekedik, hogy nem kapja meg a komplett 45 perces tanórai támogatást, pedig az neki jár. Ha szülői nyomásra mégsem differenciálok, és hagyom, hogy a gyengébb leszakadjon, akkor megszakad a szívem, mert tudom, hogy ő is jó lesz egyszer, csak ki kell várni az ő érési folyamatát. Ki szolgál kit? Ki van kiért?

Vajon helyénvaló-e az a jelenség, hogy a tanárokon kérik számon a szülők a gyerekek tanulási motivációjának hiányát, holott egy komplett világ küzd a tudás mint érték megkérdőjelezésével. Ennek kapcsán viszont még soha senkinek nem jutott eszébe a gátlástalan fogyasztói világot vagy a sokszor igen sekélyes médiát bírálni, az iskola azonban mint bűnbak már ismerős nyomógomb. És vajon miért kellene a tanároknak „stand-up comedy” képesítéssel rendelkezni azért, hogy a virtuális világ neveltjeit, akik másodpercenként minimum húsz ingerben fürdőznek, szórakoztatni tudjuk.

Vajon egészséges-e az a köztudatban élő gondolat, hogy a tanár egy lógós semmirekellő, mert nyári, őszi, tavaszi és téli szünete van. Miért sajnálja a társadalom a hat hét nyári szünetet a tanároktól, amikor tanév közben a hét bármely napján reggeltől estig bevethetőek vagyunk különböző iskolai közösségi és versenyprogramokra anélkül, hogy azt anyagilag elszámolhatnánk. Sajnálja a közvélemény a tanároktól a nyári szünetet a fizikai és lelki feltöltődéshez, mégis minden szülő elvárja, hogy teljes türelemmel és odaadással vegyünk részt gyermeke tanulási folyamatában heti 40 munkaórában évente átlag 80–100 diákkal a kezünk alatt. És a szülő is csak addig nagyon cuki és együttműködő, amíg a saját gyermekéről van szó, de társadalmi nárcizmusunk jegyében elfelejti, hogy a tanteremben ülő másik 20-30 diák is ugyanerre a maximális „kiszolgálásra” vár.

Vajon miért nem gondolnak bele a szülők csak egy kicsit, hogy milyen hatalmas energiákat mozgat meg ennyi gyerek következetes színvonalas oktatása, nevelése? A tanítás, az ismeretátadás egy nagyon intenzív és felfokozott tudatállapot, ami szó szerint beszippant minket napi sok-sok órán át. De ha nem vagyok elég hiteles, és nem ragyog kellőképp a szemem, miközben a német grammatikai táblázat rejtelmeit magyarázom, azt a gyerekek kitűnő antennáikkal azonnal érzékelik, és akkor ugrott a gyerekek bevonódása a tanulási folyamatba, az „együtt lélegzés” felemelő érzése. A szülői kiégés kapcsán emlegette Vekerdy Tamás egyik írásában, hogy a gyerekek „kiszívják a vérünket, lerágják a húsunkat”, hisz olyannyira életünk középpontjába kerültek, mint a történelemben még sohasem. Vajon hogyan fordulhat elő, hogy a társadalom kicsit sem tud együttérezni a tanárokkal, amikor mi tanárok ugyanezt a húslerágást és vérszívást éljük át, csak nem egy-két-három gyerektől, hanem hatványozottan nagyon soktól.

Gyerekeink többsége egy agyonbélelt, túlgondoskodó, túlaggódó, túlféltő családi közegből érkezik az iskolába, ahol nagyon érzékenyen vagy nagyon öntudatosan ugyanazt a figyelemmennyiséget vindikálja magának, amit otthon kap. Nem a gyerek a hibás ezért az abszurd elvárásért, ők belenőttek egy általunk, felnőttek által megteremtett világba. De eszébe jutott már valaha is egy szülőnek, hogy iskolagyáraink átlag 600 gyereke minden érzelmi rezdülésének megfelelni a lehetetlen kategória a mai oktatási számadataink, mint egy tanárra jutó gyereklétszám, óraszám és tananyagmennyiség tükrében? És elhiheti minden szülő, hogy nem a szándék és empátia hiányzik belőlünk, hiszen nekünk is az a fontos, hogy a gyerekeink biztonságban érezhessék magukat, hiszen akkor tudnak igazán fejlődni, teljesíteni. A bizalomkapcsolatra, pozitív, támogató érzelmi légkörre, személyes kapcsolódásokra épülő oktatás mindannyiunk igyekezete, de be kell vallanunk, hogy uniformizált tömegoktatási rendszerünkben legjobb igyekezetünk és kényszeres megfelelésünk ellenére is lesz mindig olyan gyerek, aki sérülni fog, és már a második szünetben sírva telefonál haza, hogy őt mélyen megbántották.

Vajon rendben van-e az, hogy mindenki az iskolát szidja, mert nem az életre nevel? A szülők azonban a csillagokat is lehozzák az égről, csak hogy a gyerekeknek a felvételi vizsgákon elegendő pontszámuk legyen a középiskolai vagy egyetemi bejutáshoz. Senkinek nem jut eszébe, hogy nem az iskola, hanem a rendszer hibás, amely ilyen szorongásos áron engedi be a diákokat a vágyott iskolákba. És kinek is jutna eszébe „életet” tanítani az iskolában, amikor ott tornyosul a tanáraink háta mögött az elvárt kimeneti követelmény, a professzori szintű biológia vagy kémia emelt érettségi vizsga, a minél több felsőfokú meg középfokú nyelvvizsga vagy a szakmai vizsgák sora.

És miért nevezzük gyerekellenesnek a mai iskolát, amely stresszel, túlterhel, megnyomorít, elveszi gyermekeink gyerekkorát, amikor a szülők önként járulnak hozzá a megnyomorításhoz azzal, hogy beszállnak egy tényleg gyerekellenes teljesítményhajhász versenyspirálba, mondván a felnőtt élet is teljesítményverseny, így itt az idő, hogy a gyerek időben beleszokjon a kemény munkába. Gyerekeink időbeosztása így viszont vetekszik egy miniszterelnök napirendjével, a szülők pedig személyi titkári precizitással szervezik életüket. Úgy is jellemezhetném a helyzetet, hogy rabszolgákat nevelünk gyerekeinkből, akik heti 35 iskolai direkt kontaktóra után még edzésre, zeneórára, nyelvórára, rajzórára járnak, majd otthon házi feladatot készítenek nem akármilyen színvonalon. A mai magyar diákok tanóráinak száma és az otthoni készülés ideje több, mint a Munka Törvénykönyvében megszabott heti munkaidő. Ebbe a feszített napirendbe nem hogy egy gondtalan láblógatós csillagbámulás, hanem még egy gombostű sem fér bele. De vajon tényleg ezt a rabszolgaéletet kívánjuk gyermekeinknek és közben magunknak is?

Nagyon rossz szájízzel hallgatom minden évben a médiák műsorait pedagógusnap kapcsán. Egyrészt szégyellem magam, mert ömlenek a gyerekeket megalázó és alábecsülő tanárokról szóló üzenetek, másrészt nagyon komoly hiányérzetem van amiatt, hogy alig, de alig jut eszébe valakinek, hogy megköszönje azt az elkötelezett tanári munkát, amelynek nyomán megtanult írni, olvasni, számolni, nyelveket beszélni, azt a tudást megszerezni, amely ma megélhetésének alapja. De az is lehet, hogy annyira sietünk mindenhová és sehová, hogy már teljesen elfelejtettünk bármiért is, bármikor is az életben hálásnak lenni.

És felteszem a kérdést, hogy hogyan juthattunk oda, hogy méltatlan és szánalmas fizetésért dolgoznak a tanárok, de még azt is sajnálja a társadalom tőlük. Miért van az, hogy a tanároktól a társadalom elvárja az önkéntes és ingyenes áldozatvállalást mint hivatásuk kötelező elemét, amiért viszont más szakmában teljesen természetes módon komoly pénzeket fizetnek. És ha mégis pénzt kér munkájáért egy tanár, akkor gúnyos megjegyzéseket kap, hogy mennyire pénzéhes. Almási Kitti fogalmazott így egyik könyvében: Mi ez, ha nem egyszerre a tanár személyének és munkájának leértékelése, mert milyen tanár az, akit csak a pénz érdekel, és milyen munka az, aminek mások nem akarják megadni az ellenértékét? Értem én, hogy a fejekben a segítő foglalkozások archetípusával összekapcsolódott az elvárás, hogy 0-24-ben elérhetőek legyünk, és a munkánknak minden pillanatban prioritást kell élveznie – még a családunkkal, magánéletünkkel, a pihenésünkkel, sőt az egészségünkkel szemben is. Határokat húzni pedig nagyon nem egyszerű, éppen a kényes társadalmi berögzültségek miatt. De nem inkább az lenne az érdeke a társadalomnak, hogy csontjait folyamatosan jól rágható és vérét kellő mennyiségben szívható pihent tanárai legyünk gyerekeinknek?

És hogyan nem vesszük észre a még nagyobb összefüggéseket, hogy egy olyan világban élünk, amely gátlástalanul kihasználja azt az evolúciós örökségünket, hogy az elménk sokkal fogékonyabb arra, ami hiányzik. A fogyasztói világ manipulációja pont erre az örök elégedetlenség táplálására épül, és miközben mi önként belesétálunk az anyagi javak és saját nem kímélt emberi munkaerőnk kimaxolásának versenyspiráljába, és folyton azon görcsölünk, hogy még mit nem intéztünk el, és mink nincs, közben észre sem vesszük, hogy ez a hiányérzet táplálja mindennapi stresszünket, önsajnálatunkat, kapkodásunkat, irigységünket, frusztrációnkat. Biztos, hogy ezt a negatív mentalitást akarjuk továbbadni gyerekeinknek?

És vajon miért nem látjuk, hogy mi mindannyian, szülők, nagyszülők, tanárok és diákok egy mélyen elhibázott és idejétmúlt közoktatási rendszer fogaskerekeinek közös foglyai vagyunk, amely elavult tantárgyszemlélettel bír, túlnyomórészt lexikai ismerethegyekre épít, magoló-biflázó tanulási attitűdöt preferál, és egyáltalán nem szolgálja a tanulás örömét. És mindezeket a szülők és a diákok úgy fordítják le a maguk nyelvére teljesen jogosan, hogy az iskola a megtestesült ROSSZ: a stressz, a nyomás, a leterheltség, a kudarcélmény. Hogyan tudjuk nem észrevenni, hogy a mai fafejű uniformizált oktatáspolitika igazán csak az elitnek kedvez, őket szolgálja, miközben gyerekeink legalább negyedét az árok szélén hagyja. Ma egy kistelepülésen élő gyereknek gyakorlatilag alig van esélye egyetemi továbbtanulásra, minőségi szakmai oktatásra. A legideálisabb személyre szabott oktatási programban pedig gyerekeinknek csak alig pár százaléka részesül az alternatív iskolákban. Miért nem vesszük észre, hogy a tanár–szülő–diák összefogás és együttműködés egy sokkal vidámabb, sokszínűbb, kreatívabb, sokféle pedagógiai programot futtató, így sokkal gyerekbarátabb oktatási rendszer érdekében százszor előrevivőbb megoldás lehetne, mint egymás sértegetése és hibáztatása vagy a közöny.

Ismert gondolat, hogy a rendszerszintű problémákra nagyon nehéz igazán jó, mindenki megelégedését szolgáló egyéni megoldásokat találni. Pedig mi tanárok nagyon sokan vagyunk, akik igyekszünk a gyerekek terhein módszertani újdonságokkal, különböző projektekkel, közösségi programokkal, odafigyeléssel, beszélgetéssel, mosollyal, kedvességgel könnyíteni. De ez csak csepp a tengerben ahhoz képest, hogy milyen alapvető változtatások tudnák a gyerekeket és szüleiket igazán felszabadítani a nyomás alól. Attól ugyanis, hogy én tanárként rámosolygok a gyerekre, még kőkeményen bevasalom rajta a lizoszóma enzimjeit, a galluszsav savállandóját, a hatszáz szavas német fogalmazást a startup vállalkozások jövőjéről, a franciaországi szuburbanizáció következményeit és a századik házi feladatot is a teljes hasonulás ezer törvényéről. És mintakövető „teljesítményelvű fogyasztói jó katonát” nevelek a gyerekeinkből ahelyett, hogy lenne időnk arra, hogy árnyaltan gondolkodni, érvelni, következtetni, prezentálni, együttműködni, alkotni vagy netán éppen szeretni tanítanám őket.

És akkor még nem is említettem azt a tényt, hogy kizárólag olyan gyerekeket tanítunk iskoláinkban, akiknek csak felsőtestük meg IQ-juk van. Mert erre redukálja az oktatási rendszerünk gyerekeinket. Meg is szoktam lepődni, amikor egy-egy tanítványommal szembetalálom magam az utcán, hogy milyen magas, jó kiállású, kész fiatalember, mert én négy éven át csak egy iskolapadban ülő szorgalmas felsőtestet láttam belőle. Erre ad lehetőséget a rendszer. De az IQ-val kapcsolatban sem jobb a helyzet. Az iskolában oktatott kognitív készségek, mint a figyelem, emlékezet, logikus gondolkodás, az elemzés képessége, nyelvhasználat, képzelet az ember összes készségének 20%-át teszik ki. Az iskola 92,3%-ban ezeket a készségeket, képességeket fejleszti. Az IQ-t olyan nagymértékben fetisizáljuk, hogy közben majdnem elfelejtjük, hogy az ember értelmi képességei csak pozitív érzelmi és morális támogatással lehetnek igazán sikeresek és előrevivők. Ezt az IQ-misztifikációt még megfejeljük az iskolában azzal, hogy számjegy formájában, azaz egy osztályzattal rögzítjük a diákok IQ-értékét, egyúttal hasznossági helyiértéküket a társadalomban. Mindenki tudja, mert mindenki volt diák, hogy milyen „fantasztikus” érzés egy iskola közepes, netán elégséges diákjának lenni egy olyan társadalomban, amely teljesítményszámokban, hatékonysági mutatókban és javuló statisztikákban gondolkodik. Nem csoda, hogy az elavult ötfokozatú iskolai jegyek élet-halál kérdéssé válnak mind az iskolában, mind otthon, és komoly konfliktusokhoz vezetnek tanárok, szülők, diákok életében egyaránt.

És vajon mindennapi teendőink végtelen sodrásában tudunk-e nem csak a holnapra, hanem a holnaputánra is gondolni. Vagyunk-e elég bátrak és tudatosak annak a felismeréséhez, hogy a világ, a természet nem terhelhető tovább gőgös emberi mindenhatóságunkkal, kapitalista növekedési alapparadigmáinkkal. Merjük-e látni, hogy a világ már nem lesz olyan, mint a járvány előtt volt, hogy hatalmas változások, megoldandó krízishelyzetek előtt áll a Föld minden egyes lakosa, minden egyes gyereke, ahogy a Covid kapcsán meg is tapasztalhatta mindenki saját testi-lelki-szellemi megküzdő és ellenálló képességét. A járvány idején kivétel nélkül mindenki alámerülhetett emberi létezésének egy önmagunk előtt is ismeretlen dimenziójába, és lehetetlen volt nem érzékelni, hogy iskoláink, lexikális tananyagaink sok mindenre felkészítik gyermekeinket, de arra nem, hogy hogyan kell mentálisan és fizikailag jól túlélni egy ilyen sokkot. Egy pszichológus ismerősöm a napokban éppen arról beszélt, hogy jó darabig nem kell tartania munkahiánytól, mert ennyi evészavaros, depressziós, öngyilkosság-gondolatos, szorongó gyerek és fiatal nem jelentkezett még a rendelőjében, mint most a járvány idején. És akkor nagyon erősen dolgozik bennem a kérdés, hogy a papírbizonyítvány mellé vajon mennyi hasznos és valódi tudást, készséget adunk át gyermekeinknek az iskoláinkban? Mennyire vagyunk felelősségteljesek, amikor nem veszünk tudomást arról, hogy az életben való boldogulás nem csak kizárólag a szellemi erő fejlesztésének köszönhető. Hogy a sikerek, örömök, fájdalmak, krízishelyzetek és csalódások feldolgozása a mentális erőn múlik. Vajon nem lenne-e kötelességünk figyelmeztetni minden gyereket, hogy a színötös bizonyítvány közel sem egyenes út a boldog, elégedett és harmonikus életérzéshez.

Etikus-e, hogy elhitetjük velük, hogy ha az iskola 12 évfolyamán jól teljesítenek, akkor teljes élet vár rájuk. Mert most ezt tesszük. Vajon nem az lenne a dolgunk, hogy társadalmi összefogással és konszenzussal egy olyan kreatív, teljes személyiséget megmozgató oktatási-pedagógiai programot dolgozzunk ki, amely a szellemen és a testen túl a lelki erőt és a mentális ellenállóképességet és az érzelmi intelligenciát is fejleszti. Az empátia, az együttműködés, a rugalmasság, alkalmazkodás, a megküzdési stratégiák, a problémamegoldó készség, a kreativitás, felelősségérzet, kommunikáció, az örömérzés, a szeretet mind-mind olyan átváltható készségek, melyekre bizton lehet majd támaszkodni egy-egy krízishelyzetben, legyen az munkahelyi, társas kapcsolati vagy globális probléma. Márpedig ha nem akarjuk, hogy gyerekeink kiszolgáltatottan, a rájuk szakadó események áldozataiként szenvedjék el a bekövetkező változásokat, hanem azt szeretnénk, hogy aktív, cselekvő emberként felelősségteljesen álljanak bele a kihívásokba, akkor nagyon itt az idő, hogy alapjaiban újragondoljuk oktatási-nevelési tartalmainkat.

Az érem másik oldala

És tudom, hogy minden éremnek két oldala van, így egyáltalán nem lenne fair, ha nem beszélnénk a pedagógus szakma önkritikus felelősségvállalásának szükségességéről.

A tanári szakma egy hatalmi pozíció, melyet mindenki a saját személyes érzelmi és karakterbeli érettsége alapján használ fel vagy ki vagy alul. Így természetes, hogy van közöttünk sok „jó” és sok „rossz” pedagógus, ahogy van közöttünk a világban sok „jó” és „rossz” orvos, eladó, ügyvéd, rendőr, edző és még sorolhatnám. Nem szeretném megvédeni hatalmaskodó magunkat, akik miatt sok gyerek érzi magát értéktelennek, butának, haszontalannak és kiszolgáltatottnak. Abszolút jogos elvárás, hogy egyetlen pedagógus se éljen vissza hatalmával, hogy egyetlen gyerek se érezze magát megbélyegezve, és hogy működjön a minőségi szelekció, amely kiszűri a rossz tanárokat, és amely nem engedi pályára a nem alkalmas tanárjelölteket.

És az is igaz, hogy sokfélék is vagyunk, így van közöttünk sok lelkes, vidám, kreatív, gondolkodó tanár, és nem kevés morgós, fásult, kiégett tanár is. És igen, hibázni is szoktunk, és rossz döntéseket is hozunk, és egyáltalán nem vagyunk tévedhetetlenek. És igen, le kellene tennünk tanári mindent tudó egónkat, büszke öntudatunkat annál is inkább, mert az internet kora óta már régen nem mi vagyunk a tudás egyetlen hordozói, és már rég elmúltak azok a „hapták” idők, amikor a tanárnak mint feljebbvalónak és idősebbnek automatikusan igaza volt. És igaz, hogy nem mindig sikerül igazságosnak és korrektnek lenni, és sokszor nincs idő a gondok mélyére ásni és a gyerekeket elkápráztatni, és mi is elkésünk az óráról, és mi is fel tudunk kelni bal lábbal, és zsémbeskedünk, és elégedetlenkedünk, de olyan jó lenne, ha elhinnék a szülők, hogy mi értük és gyermekeikért lettünk tanárok. Ha elhinnék, hogy tiszta szívünkből élvezzük a tudás átadását, élvezzük az értelem, a személyiség formálásának teremtő folyamatát, hogy ugyanolyan felemelő érzés számunkra a sok ragyogó szemű boldog gyermek, mint nekik szülőként.

És évek óta fogalmazódik meg bennem újra és újra a kérdés, hogy vajon miért nem tudunk ebben az olyan nagyon fontos folyamatban összefogni, egymásban sokkal inkább megbízni, egymás nehézségeit meglátni, egymás törekvéseit méltatni, egymásra figyelni. Hol van a szívünk, nyitottságunk, kíváncsiságunk, főként közös felelősségvállalásunk? Miért hagyjuk mi mindannyian, tanárok és szülők és nagyszülők egyaránt, hogy ez a hivatás, amely egy társadalom életében az orvosok után a második legfontosabb hivatás, ennyire elhallgatott, kibeszéletlen, magunkba fojtott vagy negatív ítéletnek kitett közügy legyen. Miért nem állunk ki magunkért? Honnan ez a mérhetetlen közöny, ami miatt hagyjuk magunkat megvezetni?

Pedig olyan egyszerűnek tűnik minden, hiszen csak beszélgetni kell egymással, meghallgatni és meghallani egymást. Odafigyelni egymásra, a másik helyzetébe belegondolni, és elhinni, hogy ugyanazt a közös sorsot éljük át mindannyian a Földön, elhinni, hogy együtt az együttérzés korában sokkal több esélyünk van bármire, még akkor is, ha nem egyformán gondolkodunk.

És akkor kellő kitartással felvértezve, tengernyi szülői és tanári energiabefektetés után mégiscsak ott áll az orrunk előtt teljes valójában az asszertív, önálló és erős akaratú felnőtt gyermekünk, és mi emberi létezésünk egyik legnagyszerűbb élményével gazdagodhatunk: „Íme, az élet, melynek teremtésében részt vehettünk.”