Élet – Képek

Lőrincz Andrea írása a gyermekotthonban élő fiatalok tetováltatási szokásainak motivációs hátteréről

A X. Miskolci Taní-tani Konferencián 2017. február 3-án elhangzott előadás szerkesztett szövege

Magyarországon három nagy gyermekotthon működik, melyek otthont nyújtó ellátást biztosítanak az ideiglenes hatállyal elhelyezett, az átmeneti és a tartós nevelésbe vett gyermekek számára. Résztvevő megfigyelésre és interjúkra épülő kvalitatív kutatásomat ezen intézmények egyikében végeztem.

Gyakorlatilag ide várt gyerek nem érkezik. Úgy még én nem kaptam gyereket, hogy várták, szerették volna, fel akarta volna nevelni a szülő, csak kisiklott a házassága vagy az élete egy hitel miatt, s ezért kiemelték a gyerekét. Egyébként sem várták. Ezek a gyerekek azok, akik csecsemőkorban is bántalmazottak, akit megrázunk, akit félre lehet dobni, akinek jó a cukros víz.” (A gyermekotthon szakmai vezetője)

Az 1997. évi gyermekvédelmi törvény értelmében „a gyermekotthon otthont nyújtó ellátást biztosít az ideiglenes hatállyal elhelyezett, az átmeneti és a tartós nevelésbe vett gyermek számára.” Vagyis arra hivatott, hogy a család hiányában helyettesítse az elsődleges szocializációs közeget. Bármi is legyen az intézményi neveléshez vezető szétválasztás oka, bármilyen körülmények is uralkodjanak otthon, a családtól való elválás minden esetben traumatizálja a kiemelt gyermeket. A család – milyenségétől függetlenül – meghatározó szerepet tölt be az ember életében. A szocializáció hosszas folyamatában a család az elsődleges modell szerepét foglalja el, a szülő az a minta, melyet a gyermek minden esetben követ. A szülők társadalmi helyzete, társadalomhoz való viszonya, nevelési szokásai, a megteremtett szociális háttér és az abból fakadó motivációs tényezők mind szerepet játszanak a gyermek személyiségének formálódásában (Bagdy, 1995). Ezen szempontok megvizsgálása elengedhetetlen, mikor a gyermekek nevelésbe vételéről, gyermekotthonba kerüléséről értekezünk. Nem szükséges hosszas kutatást végeznünk ahhoz, hogy lássuk, a gyermekvédelmi intézménybe került fiatalok családjának nagy része nem tudta ellátni alapvető funkcióit, nem tudott támogató rendszerként működni.

Eric Berne (1997) szociálpszichológus fogalmazta meg azt a gondolatot, hogy minden gyermek egy „sorskönyvvel a fejében” jön a világra. Egész életüket meghatározza, hogy várt vagy nem várt gyermekként érkeztek, milyen nevet kaptak, milyen módon élnek. Saját élettörténetük alakítása a gyermekkorban kapott szülői üzenetek függvényében történik. A gyermekotthon lakóinak többségéről elmondható, hogy születésük nem hozott felhőtlen boldogságot a családba. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy szinte kivétel nélkül érzelmi abúzus, fizikai bántalmazás, szexuális bántalmazás vagy elhanyagolás áldozatául estek.

Gyökereik ilyesfajta hasonlósága, azonos sorstragédiáik és veszteségeik, az ezekből adódó közös szocializációs tér, valamint a magasabb szükségletek kielégítése iránti (nem tudatos) vágy képes különlegessé tenni ezeket a fiatalokat. Egy olyan sajátos szubkultúrával rendelkező közösséget építettek ki, mely a normatív társadalom és a periféria határmezsgyéjén mozog. A többségi társadalom nem hajlandó befogadni e közösség tagjait, hiszen nem képes rájuk erőltetni a standardizált szabályait. Azonban a periféria intézményeihez sem kapcsolhatók (pl. börtönök, javítóintézetek, elmegyógyintézetek), hiszen nem devianciájuk okán kényszerültek közösség alkotására.

A fiatalokkal töltött idő során bizonyosságot nyerhetünk afelől, hogy nem egy tudatosan kiépített kulturális közösségről beszélünk, hanem egy spontán szerveződő, folyamatosan megújuló, „tagcseréken” áteső csoporttal állunk szemben, egy jól strukturált, belső szabályszerűségekre épülő, törhetetlen összetartó erővel bíró – Cohen (1969) meghatározásának eleget téve – szubkulturálisnak tekinthető térben élnek. Ennek az összetartozásnak egy kiiktathatatlan kifejező eszköze a tetoválások megjelenése a közösségen belül. A tetoválások készítésének módját, motivációját, motívumkincsét vizsgálva elmondható, hogy a korábban már hangsúlyozott közös gyökerek ezeket a testmódosító eljárásokat is összekötik. S ha módszeresen felmérjük, hogy miket hordoznak a testükön ezek a fiatalok, térképet kaphatunk a múltjukról, a fájdalmaikról, a vágyaikról és önmagukról.

Ezek a bőrbe varrt képek egy életen át megmaradnak, s még ha a köréjük épült történetek el is halványulnak, a motívumok akkor is jelzik majd, hogy az egyénnek múltja van. A tetoválás valami megbízhatóan állandó. Valami, ami az emberből fakad, amibe bele lehet kapaszkodni. Egyfajta ősbizalom, mint Odüsszeusznak a hajóárboc, amihez kikötötte magát, védekezve a szirének ellen. Kapaszkodás. (Spitzer, 2009)

Manapság a tetoválások igen elterjedtnek és divatosnak tekinthetők, ezt Forbes 2001-ben végzett kutatása is alátámasztja, mely egy 341 főből álló mintán mutatta ki, hogy az egyetemisták elsősorban csak a kinézet kedvéért és az önkifejezés érdekében készítettnek tetoválásokat. Mivel Forbes általános következtetést von le a 21. századi fiatalokra, így azt gondolhatnánk, hogy a gyermekotthon tetovált lakói esetén is elsősorban a külső megjelenésre irányulnak a főbb motivációs tényezők. A velük folytatott beszélgetések során azonban azzal szembesülünk, hogy motivációjuk fókusza egészen más.

Saját bevallásuk alapján minden fiatalt elsősorban az vezetett a tetoválás elkészítéséhez, hogy az általa kiválasztott minta emlékeztesse őt egy számára fontos személyre, illetve egy, az életében megtörtént eseményre.

Ahogy azt egy 15 éves fiú meséli: „Itt van [az ujjaimon], hogy MAMA. Már meghalt, de nagyon szerettem. Megadott mindent, amit kellett, és amit tudott. Szerettem. De nem tudom ezt neki elmondani. Ez kifejezi, hogy szeretem, hogy emlékezem.”

Az emlékezés mellett a jelen, a testvéri összetartozás motívuma is erősen megjelenik: „Kb. 8-10 éves voltam, ekkor egy srác kitalálta, hogy ő tud tetoválást csinálni. Aki abban az évben bent volt [az intézetben], annak az a srác a bal karjára csinált egy pillangót. Ha megnézted őket, egyszerre 40 emberen láttad azt a pillangót” – emlékszik vissza egy, már 20 éve a gyermekotthonban élő fiú.

A motivációs tényezők együttes feltérképezésével elmondható, hogy sokkal mélyebb rétegei vannak az elkészült tetoválásoknak, mint azt első látásra gondolnánk. A családjukból kiemelt vagy szüleik által elhagyott gyerekek életében létfontosságú, hogy a család, az összetartozás hiányát pótolják. Egyértelmű tehát, hogy a depriváció enyhítése kimagasló szerepet tölt be a felmerülő motívumok esetén. Hiányt szenvednek a szeretetben, a gondoskodásban, a szükséges szociális ingerekben, visszajelzésekben, a megerősítésben. Az, hogy milyen módon élik meg ezt a deprivációt, személyenként eltérő. Ennek csupán egyetlen módja a tetováltatás.

Az intézmény falai közt sétálva ez a hely a börtön kopott falait idézi fel az emberben. A fiatalok viselkedése és gondolkodása is számtalanszor ezt az allegóriát tükrözi. Önmagukat „elítéltnek” tekintik, és az intézményt egy fegyháznak titulálják. Erre a tényre alapozva emelhető be Sykes (1985) azon öt szempontja, melyek a bebörtönzéssel járó megpróbáltatásokat kategorizálják. A szempontcsoportok nem az eredeti formájukban, hanem a gyermekotthon intézményesült rendszerére átformálva jelennek meg. Ezek a következők: a) családi élettől való megfosztottság, b) magántulajdontól való megfosztottság c) intimitástól való megfosztottság, d) autonómiától való megfosztottság, e) biztonságtól való megfosztottság.

A családi élettől való megfosztottság. A családból való kiemelés során és annak hatásaként a gyerekek (bár nem tudatosan) érzékelik, hogy az elsődleges szocializációs közeg hiányzik az életükből. Elsősorban anya és apa, esetleg testvérek nélkül kell felnőniük egy intézményesült rendszerben, idegenekkel körülvéve. Mindemellett sok esetben a kapcsolattartás is korlátozott. Volt például olyan interjúalanyom, akinek teljes mértékben tiltották a szüleivel való kapcsolattartást, miután két testvérét az édesanyja hazaszöktette az intézményből. Többen úgy tartják, hogy ha hiányzó családtagjaik nevét tetováltatják magukra, azzal könnyebb elviselni a köztük uralkodó távolságot.

„Szeretem az anyukámat, hiányzik és ezért az ő nevét tetováltattam fel” – hangzott el az egyik interjú során.

Leggyakrabban az anya és a testvérek neve, valamint egy esetben maga a „family” szó olvasható a bőrbe varrva. Az „apa” szó másodrangú szerepet tölt be, megjelenése egyetlen konkrét esetben fordult elő. Ezen túl egy alkalommal találkoztam egy kósza „A” betűvel egy fiatalember vállán, aki így beszélt róla:

A bal vállamon van egy „A” betű, itt is lett volna valami név, talán az, hogy apa, vagy nem tudom.

A depriváció képi megjelenési formái ebben az esetben tehát maguk a családtagok nevei, kisebb ábrák, melyek körül általában az anya szó szerepel.

A magántulajdontól való megfosztottság. Az intézményben való élet során nincs olyan, hogy „saját”, hogy valami az „enyém”. Ebben a közegben minden „közös”. Még ha ez eredendően nincs is így, a fiatalok tudják, hogy értékeiket nem képesek megvédeni, nem tekinthetik azokat időtállónak. Nincsenek saját zártható szekrényeik, intim szférájuk, hiszen a lakóegység szobáin is többen osztoznak. Egy tetoválás elkészítésével végre valami az övék lehet, valami olyan, amit senki nem vehet el tőlük, hiszen a bőrükbe építették bele. A megjelenő minták gyakran életük olyan elemeire utalnak, melyeket nagyon szeretnek, vagy amelyek által vonzóbbak lesznek. Míg egy „átlagos” fiatal megveszi a kedvenc zenekara, futballcsapata logójával ellátott pólót, addig idebent ezek az elemek nem levehető formában jelennek meg.

„Régen nagyon szerettem a Barcelonát, ezért itt van, hogy FCB. És szerettem az AK26-ot, megtetszett, felírattam” – interjúalanyom csak ily módon tudhatta magáénak kedvenceit.

Viszont mivel ezek általában hirtelen fellángolások, a fiatalok sok esetben megbánják döntésüket.

Az intimitástól való megfosztottság. Ahogy maga az intim szféra, úgy az intim kapcsolatok sem adatnak meg az intézmény falain belül. Előfordul, hogy a szobáknak nincs ajtaja, hogy azokban 4-5 fő lakik. Ezekben az esetekben a szerelmi élet számára nincs biztosított tér. Az, hogy a fiatalok valahol máshol töltsék az éjszakát, nem megengedett, az engedély nélküli éjszakai távolmaradás pedig szökésnek minősül, így nincs meg a lehetőségük arra, hogy huzamosabb időt a barátjukkal/barátnőjükkel töltsenek. Talán ezt a frusztrációt is hivatott csökkenteni, hogy a bőrükön megjelenítik a szeretett fél nevét, kapcsolatuk kezdetének dátumát. Ezzel a nap minden percében maguknál tudhatják azt, aki nem lehet velük. Előfordulnak páros tetoválások, amikor mindkét fél feltetováltatja a másik nevét.

„Szerelmes voltam egy fiúba és feltetováltattam a keresztnevét. Neki egy nappal hamarabb lett felütve az enyém” – meséli egyik interjúalanyom.

A legtöbb esetben az ilyen tetoválások rövid időn belül érvényüket vesztik, ezek a nevek azonban még akkor is velük lesznek, amikor már nem szeretnék.

Az autonómiától való megfosztottság. Mivel ezek a fiatalok egy intézményesült rendszer tagjaiként vannak jelen nap mint nap az otthonban, bevett szabályok szerint kell élniük az életüket. Viszonylag kevés döntést hozhatnak saját életüket illetően, előre meghatározott lakóközösségben, minden napra beosztott rutinnal, felügyelt vásárlással és éjszakai kijárási tilalommal élnek. Persze az alkoholfogyasztás és a dohányzás is mind a tilalmi listán szerepelnek, de az intézmény ezek ellen folytatott harca egy ördögi kör csupán. A tetoválógépek és a tetoválások elkészítése is tiltott „házon belül”, ez mégis kecsegtetőbb és nagyobb titokban tartott szabályszegés, mint az ivás vagy a dohányzás. A tetoválások elkészítésekor határozottan megjelenik az önálló döntés. Az egyén maga dönti el, hogy milyen tetoválást szeretne, hová és mikor. Emellett a titok felfedésének ideje is az ő kezében van. A saját test birtoklásának és irányításának ténye is kifejeződik a tetoválások elkészítésében. Egy adatközlőm így számol be tetoválása felfedéséről:

„Kimentem, megcsináltam, hazajöttem, hetekig takargattam. 17 évesen a strandon jöttek csak rá, hogy ott van, de akkor már be volt forrva.”

Számos első tetoválás készül ilyen indíttatásból: „Sokan csinálták, ezért én is mondtam, hogy valamit csináljanak oda. Eldöntöttem, hogy én is kibírom” – s ez nem egyedi eset.

Biztonságtól való megfosztottság. A fiatalok a legharmonikusabb időszakokban is kényszerből alkotnak egy közösséget, életüket muszájból osztják meg további 100 emberrel. Ez akaratlanul is a biztonságérzet hiányát kelti bennük, hosszú éveken át való bentlakás után is. Többen testvéreikkel vagy itteni „fogadott testvéreikkel” vállalnak sorsközösséget, de ez sem nyújtja számukra azt a megnyugtató stabilitást, amire szükségük lenne. Tetoválásaikkal vagy magukat kívánják erősíteni, vagy társaiknak üzennek velük. Számos esetben jelennek meg olyan szlogenek, mottók, melyek belső motivációs erőként hatnak rájuk, például a „Never give up”, „Live your dreams”, „Ami nem öl meg, az megerősít”, „Egy élet, egy esély” kifejezések.

„Ezek azt mondják nekem, hogy soha ne adjam fel, hogy higgyek az életben. Ha valami csalódás ér, erre gondolok. Ezek tartják bennem az erőt” – jelenti ki magabiztosan egy fiú, és érződik a szavain, hogy tényleg segítenek neki a feltetováltatott mondatok.

A külvilágnak szólnak a „testvériség” vagy „Leonda” felíratok is.

Adatközlőm elmondása alapján „a LEONDA felirat testvériséget jelent. A barátságot jelenti, nincsen ellenségem, én a barátságot keresem.”

Míg maguknak azt igyekeznek bebizonyítani, hogy semmi nincs veszve, és mindig fel tudnak állni, addig másokat megnyugvásra, összetartásra ösztönöznek. Ebben a közösségben nem jelennek meg provokatív, előítéletekkel telített képek.

A mintában szereplő fiatalok esetében a felsorolt deprivációs tényezők mindegyike jelen van, abban azonban eltérés mutatkozik, hogy kit, melyik érint legmarkánsabban. Összességében elmondható, hogy a családi élettől való megfosztottság a legerősebb hiátus, amit az intimitás hiánya követ. Az előbbi kategóriában 20, az utóbbiban 10 tetoválás számlálható meg.

A majd’ 1,5 évet felölelő résztvevő megfigyelésre épülő kvalitatív kutatásom során 19 fiatallal készítettem strukturált interjút a tetoválásaikról, és beszélgettem a kutatási kereteken kívül is. Több mint 70 tetoválást fényképeztem le és elemeztem ki az adatközlőim segítségével. Az együtt töltött idő alatt közösen készítettünk el egy tetoválógépet s számomra egy apró tetoválást is, így olyan tudás birtokába kerültem, mely az intézmény falain belül az egyik legnagyobb kincs: hogyan válik többek közt egy kismotor, egy toll, két varrótű és egy kanál harmóniájából „üzemképes házi tetoválógép”. A gép elkészítője és birtokosa az intézményi hierarchia csúcsán helyezkedik el, a tetoválások elkészítése egy olyan közösségi program, ami az ő „beleegyezésétől” függ. Egyes alkalmakkor többen összeülnek egy eldugott szobában, italoznak, dohányoznak, eközben a gép kézről kézre jár, s igény szerint elkészítik egymásnak – a körülményeknek ellentmondóan – a komoly érzelmi töltettel rendelkező mintákat.

Ezt a komolyságot igazolják egy 24 éves fiú következő szavai:

Senki nem tudja, hogy mit jelent ez a tetoválás, csak én meg most már te. Soha nem beszélgettem senkivel erről és nem is szeretnék. Tudom, és ha ránézek, tudni fogom, mi, miért van rajtam. Ez a múltam, szeretném a tetoválásaimmal lezárni a múltamat. Mint egy képeslap, ott lesz rajtam, de nem akarom átélni újra. Soha nem fogom elfelejteni, hogy honnan jöttem, de maximum a feleségemnek és a gyerekemnek fogom elmesélni.

Ez a gondolat jól tükrözi azt az érzelmi töltetet és bizalmi viszonyt, amely elengedhetetlen egy-egy tetoválás történetének feltárásához.

Elszomorító a tapasztalat, hogy mindezek ellenére – hogy mélységek és magaslatok bújnak meg a külsőségek mögött – a többségi társadalom rendszeresen leírja ezeket a fiatalokat, és ha tehetné, kivetné magából őket. „Nincs helyük, bűnözők, a jövő hajléktalanjai, reménytelenek, a társadalom koloncai” – repkednek az ítéletek a levegőben az intézmény falain belül s kívül egyaránt. Mégis úgy gondolom, hogy meg kell adnunk az esélyt mindenki számára, a fájdalommal és frusztrációval teli fiatalokra pedig kiemelkedően komoly figyelmet kellene szentelnie a társadalomnak, a rendszernek. Meg kell előzni a kriminalizálódást, a különböző addikciók kialakulását, illetve a szuicid hajlam kifejlődését. A tetoválások megjelenése nem az első lépés a deviáns magatartásformák felé vezető úton. Mit tehetnének ezek a fiatalok, amíg a környezetük nem tesz értük semmit? A tetoválás számukra egy segélykiáltás, amit meg kell hallanunk! Hiánypótlás, aminek a mértékét fel kell mérnünk! Önigazolás, amit el kell hinnünk! Lelkisegélynyújtás, amit át kell éreznünk! Egy térképet adnak ahhoz, amin keresztülmentek, képekben festik le az életüket. Megmutatják a világnak azt, amik. A tetoválás térkép önmagukhoz, amit nekünk meg kell tanulnunk olvasni!

Felhasznált irodalom

Bagdy Emőke (1995): Családi szocializáció és személyiségzavarok. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.

Berne, E. (1997): Sorskönyv. Háttér Kiadó, Budapest.

Cohen, A. K. (1969): A szubkultúrák általános elmélete. In: Huszár Tibor és Sükösd Mihály (szerk.): Ifjúságszociológia. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 264-286.

Forbes, G. B. (2001): Collage Students with Tattoos and Piercings: Motives, Family Experiences, Personality Factors, and Perception by Others. Psyichological Reports, 89. 3. sz. 774-789.

Spitzer Gyöngyi (2009): Öltöny alatti lázadás. In: Singer Magdolna (szerk.): Lelke rajta – A tetoválás pszichológiája. Jaffa Kiadó és Kereskedelmi KFT, Budapest, 129-156.

1997. évi XXXI. törvény a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról.

A szerző a Miskolci Egyetem tanár szakos hallgatója, a tanulmány pedagógiai tudományos diákköri kutatásához kapcsolódik. Témavezető: Karlowits-Juhász Orchidea.