Gábor Ignác, az iskolateremtő pedagógus

Gábor Marianne képe

Mártírhalálának 71. évfordulójára. Kiss Hajnal írása

„Csak egy költő lehet olyan pedagógus, csak egy pedagógus lehet olyan költő, csak költő és pedagógus lehet olyan vendégszerető ember – mint Gábor Ignác.” Egy kortárs művész vallomása

Gábor Ignác pedagógiai munkásságáról szűkszavúan ír a szaksajtó. Egy 1930-as lexikonkézirat méltatja bővebben, de hiteles képet róla csupán a Magyar Életrajzi Lexikon 1967-es kiadása nyújt. A Pedagógiai Lexikon fel sem vette nevét szócikkei közé. Pedig – Csokonai szavaival – a semmiből világokat teremtett. A századelőn progresszív pedagógiai gyakorlatot honosított meg. Létrehozott iskolán kívüli külső tereket mondván, „hogy az általános műveltséget ne csak az iskola szűkre szabott falai között szerezzék meg a növendékek.” Fáradhatatlanul munkálkodhatott az esélyegyenlőségen. Fiúinternátust és gyermekvárost alapított, ahol „a gyermekek önigazgatását vezette be.” A Gábor-intézetben egyénre szabott oktatással, nyáron pedig tátrai gyermekvárossal, nyári táboroztatással, szünidei internátussal szolgálta a gyermekek boldogulását. Pedagógiai célja a jelen gyermeki örömeinek átélése, az ifjúság boldogságának élvezete, a szerteágazó érdeklődés felébresztése volt. A siker érdekében a növendékek mellé külön tanárokat alkalmazott. Kuncz Aladárnak A fekete kolostor című dokumentumregényében is felbukkan egy német író, Schuler, aki majdnem Budapestre került nyelvtanárnak. A regény 6. fejezetében ezt olvashatjuk: „…állását Herr Ignaz Gabornál azért nem foglalhatta el, minthogy éppen akkor Berlinben színházi lap szerkesztésével bízták meg…”

Amikor a századfordulón a pszichológia az iskolai túlterhelés veszélyeire hívta fel a figyelmet, Gábor Ignác a megelőzést hirdette. Határozottan állítja, hogy a modern nevelő veszélyezteti egész munkáját, ha nem őrködik eléggé neveltjeinek mentálhigiénéje felett:

"minél nagyobb követelésekkel lép fel a mai kor az idegrendszerrel mint a szellemi élet hordozójával szemben, annál inkább kell ezt egészség és életerő tekintetében fenntartani és ápolni.” (A hygienia követelményei).

Nem véletlen, hogy a gyermek jellemét az „érzelem kiképzésével” formálta, s ennek szolgálatába állította az esztétikai nevelést is. Növendékei saját színházi produkciókkal, önképzőköri vitákkal, felolvasásokkal „nemesítik egymás lelkét” és komolyzenei művelődéssel, természetközeli szemlélődéssel tapasztalják meg az élet költői vetületét. Lelki szemei előtt természet- és emberbaráti célok lebegtek tanítványai vándordiákká formálásakor. A gyalogvándorlások során az akarat megacélozása mellett, a természetben rejlő esztétikum észrevételére ösztönzött. Nemcsak a budai hegyekbe, hanem a Tátrába, a Mont Blanc aljába, Dél-Tirolba, a Rhône völgyébe is szervezett két-háromhetes gyalogvándorlásokat. Ezzel észrevétlenül honosította meg a német gyökerű, serdülőkultúrát kialakító vándordiák mozgalmat. 1908-tól egy évtizeden át több száz diák pedagógiai vezetéssel indulhatott vándorútra az általa alapított Vándordiák Egyesület jóvoltából. A fővárosi gimnáziumok igazgatói ajánlásával lehetett a csapatokba bekerülni. A Vándordiák Évkönyv a Gábor-intézet tíz gyalogvándorlásáról és az utak pedagógiai hozadékáról számolt be 1914-ben. Az iskolateremtő pedagógus ebben az évkönyvben fogalmazza meg reformpedagógiai ihletésű ars poeticáját:

Ki kell vinni a tanulóifjúságot a szabadba, az életbe, hogy megtanuljanak a maguk lábán megállni, a maguk szemével látni.

A Vándordiák Évkönyv

Sőt, szenvedéllyel állítja, hogy a természetből mérhetetlen optimizmust, lelki nyugalmat lehet meríteni. Mert ott a lelkekbe a természet nagyszerűsége és egymás iránti megbecsülés költözik. De az élet fennkölt megéléséhez tartozott Gábor Ignác pragmatizmusa is. Egyik versében egyedi életútformálásra és a megszokottól eltérő érvényesülési út keresésére buzdít: „Ne bánd a múltat, csak előre nézz! (…) Gondolj a magad csillogó sorsára!” (Ne légy te olyan, mint apáid voltak). Mindehhez kölcsönadja töretlen optimizmusát. Példát ehhez saját életével nyújt.

A bertóti völgyben

A vándorút befejezése
A Vándordiák Évkönyvből

Gábor Ignác (1868. április 13., Füzérkomlós – 1945. január 10., Budapest) a kiegyezés utáni évben neveléstörténeti szempontból ideális szellemi miliőbe született. 1868-ban iktatták törvénybe, hogy az állampolgárok a törvény előtt egyenlők, megvetették a magyar iskolarendszer alapjait (az elemi népiskolák hálózatának fejlesztésével) és báró Eötvös József népiskolai törvénye nyomán elterjedtek a polgári iskolák. Gábor Ignácot a kezdetektől a hivatásos tanítás, nevelés légköre vette körül, hisz édesapja és nagyapja is rabbi volt. Lánya, Gábor Marianne visszaemlékezéséből tudjuk, hogy középiskolás korától tanított. A házitanítóskodás, óraadás, nevelősködés nemes hivatása végigkísérte életútján. Egyetemi tandíját részben így kereste meg, amikor 1894-től a Királyi Tudományegyetem (a mai ELTE) Bölcsészeti Karán hallgatott irodalmat, nyelvészetet és szerzett tanári diplomát. Az 1890-es évek közepén a párizsi Sorbonne-ra is eljutott, ahol nemcsak tanult, hanem tanított is összehasonlító nyelvészetet. Tíz nyelvet bírt mesterien. A legtöbb lexikon ezért főleg műfordítóként és irodalomtörténészként tartja számon. (Lányától tudjuk, hogy annyira a magáénak érezte a szavakkal való játékot, hogy étkezéskor is a szavak eredetéről értekezett.) Életét az ifjúság nevelésére tette fel. Öt éven keresztül (1896–1901) az idegennyelv-tanulás serkentése céljából magyar jegyzetekkel ellátott francia szépirodalmi lapot szerkesztett Le Progrès címmel „elsősorban a tanulóifjúságnak a francia irodalmi művek olvasását megkönnyíteni, és francia nyelvismereteiket tökéletesíteni” – írja. Ugyanezt a célt szolgálták a Biblioteque Française című füzetei is, amelyeket segédkönyvként használtak az iskolákban. A polgárosuló Budapesten a nagyvárosi elidegenedési tendenciák és a fiatalság elé támasztott sokrétű kihívások ellensúlyozására 1901-ben alapította fiúnevelő internátusát a VI. kerületi Benczúr utca 33. szám alatt. Itt jelenleg – talán nem véletlenül – a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete és az ELTE–MTA Kihelyezett Elméleti Nyelvészeti Tanszéke székel. 1911-ben a Gábor-intézet átköltözött az Andrássy út és a Városliget által közrefogott Munkácsy utca 21. számú háromszintes villába. Kertész Imre, aki 1934-ben ötéves korában szülei válása miatt lépte át az intézet kapuját, „meseépületként” emlékszik vissza rá az iskolaéveiről szóló, Hafner Zoltán készítette interjúban. Gábor Ignác keze alatt negyven éven keresztül „Magyarország legjobb családjainak gyermekei nevelkedtek, akik közül sokan ma már előkelő pozíciókat töltenek be a társadalmi és közéletben” (Curriculum Vitae). Az 1912. évi Egyenlőség külön mellékletet szentelt a „Gábor Ignác Fiu-internátus”-nak. Az iskolateremtő pedagógus itt is kifejti humánus, a modern kulturális nevelés mellett elkötelezett pedagógiai céljait: a rá bízott növendékek „tudják akarni a nemest és önállóan cselekedni a jót, tudjanak lelkesedni a szépért, állják meg a helyüket az életben.”

Gábor Marianne portréja
Gábor Marianne portréja Gábor Ignácról. A Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményéből

A Tátra-imádó Gábor Ignác megalapította 1921 és 1938 között a gyermekváros ősét Baldócfürdőn. (A Nagy-Magyarország gyógyfürdői c. kötetben még megtalálható, de a valóságban a háború után eltűnt a föld színéről.) A „gyermekparadicsom” életét leginkább Gábor Marianne visszaemlékezéseiből ismerhetjük meg. Minden nyáron júliustól szeptemberig hat- és nyolchetes turnusokban érkeztek a gyerekek; olykor kétszázan is. A tehetősebbek szimbolikus térítési díjat (hat pengőt) fizettek, de a szegények és a Reggeli Újság történelmi sportpályázatának nyertesei ingyen nyaralhattak. A gyermekek jóllétéről hetvenfős személyzet gondoskodott. A gyermekek húszfős csapatokba szerveződtek, mint a cserkészek. Életkori csoportokba tömörülve mindegyiknek nevet is adtak. Pontos határokat szabó napirend alapján éltek: délelőtt idegen nyelvet tanultak, szieszta után túráztak a közeli falvakba. Az egyik fürdőépületet, amelyet „Lobogónak hívtak, színházzá alakították át, ahol a gyerekek csak maguknak játszottak, vendégeket nem hívtak” – idézi fel Gábor Marianne. A nyaralót körülölelő szántóföldek és az óriási konyhakert bőséges ellátást biztosított; a gyermekváros majdnem teljesen önellátó volt. Emlékezetes gyalogtúrákat és versenyevéseket rendeztek. A Prágai Magyar Hírlap elragadtatott cikket közölt a diáknyaralóról dr. Vécsey Zoltán tollából. Gábor Ignác a politikai események miatt a gyermekvárost az olasz Portoreséba mentette át. A triesti Piccolo de Sera elismerően írt a magyar gyermeknyaralóról Unheresi in Italia La Colonia Magiara címmel.

De a külföldi sajtó elismerő szavait abból a Curriculum Vitae-ből tudjuk, amelyet önigazolásként maga Gábor Ignác küldött el 1939-ben a hatóságoknak a második zsidótörvény értelmében kapott felszólításra. A Gábor-intézet igazgatóját 1941-ben a tankerületi főigazgató felszólítja, hogy bocsássa el nem zsidó vallású növendékeit, „iskolai előkészítésüket most is folytatja.”, ezért bezárással fenyegeti. 1943-ban megtiltják, hogy húsz tanulónál többet foglalkoztasson az intézet. 1944-ben pedig már a Magyar Királyi Belügyminiszter kérésére az intézetet megszüntető dokumentumokkal kell Gábor Ignácnak az intézet hivatalos helyiségeiben megszabott időpontban megjelennie. (…) Megszűnt az az internátus, amelyről Kertész Imre így ír a Kaddisban:

Az ünnepélyes lépcsőzet a széles kőkorláttal, melyen olyan jólesett lecsúszni, s ahol annyi titokzatos esemény történt, kivált este, amikor az ember, a társai közt lökdösődve, lefeküdni ballagott fölfelé, és a szemére ereszkedő álmosság, mint süppedő hó, már minden hangot, élményt, kívánságot megfékezett, elnyomott, lehalkított.

1945. január 10-én pedig örökre elhalkult Gábor Ignác is a Liszt Ferenc téri sortűz alatt. Gábor Marianne és férje, Rónai Mihály András egy teljes évig járt az exhumálás ügyében a hatóságokhoz. Megtörtént. Gábor Marianne-tól tudjuk: a kivégzett tágabb családból

Gábor Ignác „volt az egyetlen, aki tökéletesen fölismerhető volt. Csak a nagy bajusza volt olyan, mint egy műbajusz, el volt mozdulva. De egyébként teljesen épségben volt. És ott volt vele az ezüstnyelű botja. Hiszen soha nem járt kalap és bot nélkül.”

Felhasznált irodalom

Bihari Józsefné interjúja a festőművész Gábor Marianne-nal (Rónai Mihály Andrásnéval). Az interjú időpontja: 2005. február – 2006. december. 65. o. (Kézirat).

Gábor Ignác, a tudós és pedagógus c. monográfia (szerk. Bíró Ferenc és Szabó Ferenc) Trencsényi László ajánlásával. Kiadta az OPKM és a Glória Kiadó, 2010. 356. o.

Iskolaévek Hafner Zoltán beszélgetése Kertész Imrével. Új Pedagógiai Szemle 2015/1-2. http://www.folyoiratok.ofi.hu/uj-pedagogiai-szemle/lapszamok/2015-1-2

Kuncz Aladár: A fekete kolostor 16. fejezet http://mek.oszk.hu/05300/05368/05368.pdf

Rónai Mihály András: Gábor Ignác. In: Család és Iskola 1968. 19. évf. 6. sz. 26. o.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Az oktatás c. fejezet, Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 39-45. o.

Vándordiák évkönyv (szerk. Gábor Ignác) Budapest, 1914. 188.o.

A szerzőről: