Gyermekek a harmadik évezredben

Rácz Péter írása a magyar úttörőmozgalom 70. születésnapján

„Úttörős” szemmel tehát a barátságosnak vágyott évezred első évtizede nagyon is barátságtalanná vált, a mai úttörők egy majdnem lakhatatlan bolygó kihaló népessége...

2001 szeptemberében az ENSZ közgyűlése rendkívüli ülésszakot tartott, amelynek témája a világ gyermekeinek helyzete volt az elmúlt tíz évben. Visszatekintve az elmúlt másfél évtizedre megállapítható, hogy A gyermek jogairól szóló egyezményben vállalt kötelezettségeknek köszönhetően fiatal életek milliói menekülhettek meg, az iskolás gyerekek száma soha nem tapasztalt mértékben növekedett meg, s fontos – a gyermekek kizsákmányolását megakadályozni hivatott – szerződések léptek életbe. Ugyanakkor a mindenki számára elérhető jobb jövő csalóka ígéretnek bizonyult, s ma is gyermekek százezrei halnak meg éhínség, háború, vagy betegség következtében, s gyermekek milliói élnek emberhez méltatlan körülmények között. Nem kevesebb, mint 1,2 milliárd ember –akiknek fele gyermek – küzd a túlélésért kevesebb, mint napi egy dollárból, s minden évben több mint 10 millió öt év alatti gyermek hal meg, legnagyobb részük megelőzhető betegségek és hiányos táplálkozás miatt. Az 1990-es évek során több mint kétmillió gyermek vesztette életét fegyveres konfliktus következtében. Több mint háromszor ennyi gyermek szenvedett tartós károsodást vagy komoly sebesüléseket.

Magyarországon jobb a helyzet, nem halnak meg gyerekek, de tennivaló azért itt is akad bőven. A mai tanácskozás apropóján érdemes leltárt készíteni arról, hogy milyen volt, s milyen ma gyermeknek lenni Magyarországon.

Mértékadó kutatók egybehangzóan állítják, a rendszerváltozás legnagyobb vesztesei a gyerekek. A tény tény: az elmúlt 20 évben a gyermekkorosztály – követve a felnőtt társadalom mozgását – tragikusan kettészakadt, a gyermekszegénység mélyült, s mind több jel mutat arra, hogy rohamosan nő a felzárkózás esélyét véglegesen elvesztő gyermekek száma. Az elmúlt évtizedben sem tudatosodott, vagy vált általánossá az a felismerés, hogy a szegénység elleni küzdelem a gyermekeknél és jogaik elismertetésével kezdődik.

Úgy tűnik, arról a korosztályról feledkezik meg oly gyakran az átalakulóban lévő magyar társadalom és intézményrendszere, amely alanyilag a leginkább rászorult az esélyegyenlőség elősegítésére, amely minden más társadalmi réteghez képest – mind jogi, mind politikai értelemben – életkoránál és helyzeténél fogva a legkiszolgáltatottabb.

Vajon mi az oka annak, hogy tucatnyi stadion mellett/helyett nem jut elegendő forrás a gyermekegészségügyre, miért kell éheznie országrésznyi magyar gyermeknek, s mi történik a magyar gyermektársadalom 9/10-vel, akik semmilyen szervezett közösség munkájában nem vesznek részt? Bizonyára sokan felteszik a kérdést, hogy mit kínál a XXI. század első évében Magyarország saját gyermekeinek az egykoron világhírű magyar gyermekfilm és a példamutató – és példamutatóan szubvencionált – gyermekkönyvkiadás helyett. Mit kínál a gyermek- és ifjúsági házak egykoron százat meghaladó hálózata helyett, miért kellett (és kell ma is) ellehetetleníteni a hazai – egyébként európai értelemben is példaértékű – gyermeküdültetési rendszert. Alapvető igazság, hogy a szülők jobban mozgósíthatók adott válsághelyzet leküzdésére vagy feladataik ellátására, ha gyermekeiket biztonságban tudják. De kérdés, biztonságban vannak e gyermekeink, s jut-e rájuk kellő törődés, odafigyelés rohanó világunkban, vagy bezárkóznak saját Facebook- és internetes világukba, s ennek virtuális tereiben élik meg digitalizált Pál utcai élményeiket? Van e társadalmi értéke a befogadó közösségnek, az együttes cselekvésnek, a gyermeki szolidaritásnak, s van-e terepük, lehetőségük egy kiteljesedett gyermeki létet élni? A történet arról szól, hogy a gyermekek „mindenek felett álló érdeke” milyen mértékben van jelen a társadalmi gondolkodásban, s mennyire van jelen a döntéshozók politikai kultúrájában.

Pedig a gyermekek – esetenként drámai – helyzete minden túlzástól mentesen a nemzeti sorskérdések közé tartozik, hiszen a felnőtt társadalomnak nem lehet közömbös, hogy az utána jövő generáció miképpen szocializálódik, s milyen értékek, minták alapján válik felelős(?) magyar állampolgárrá. Mint, ahogy nem lehetne közömbös az sem, hogy ma százezres gyermeksereg marad magára, válik kiszolgáltatott, védtelen áldozattá, s a gyermekvilág életre szóló élményei helyett a tartós szegénység viszonyai között élve küzdik magukat előre a kilátástalan felnőtt kor felé. Nem véletlen, hogy a XXI. század Magyarországán a gyerekek döntően beleszületnek jövendő társadalmi helyzetükbe, kitörési esélyük minimális. A humán szektor, s benne különösen a közoktatás mélyülő válsága a maradék esélyétől fosztja meg a mai gyerekeket és fiatalokat, egyre kilátástalanabbnak tűnik, hogy európai értékeket követő, a XXI. század kihívásaira adekvát választ adni képes felnőttekké váljanak. Jövőjüket (aggasztó mértékben) éppen ezért már nem itt, nem Magyarországon képzelik el, hisz pontosan látják, feudális viszonyok között, szűkülő szabadságjogok mellett, szemérmetlenül gazdagodó oligarchiák világában csak félelemben tartott kiszolgáltatott lét jut számukra.

A civil világ, amely a társadalmi felelősségből fakadóan átvállalhatná a gyermekek élethelyzetével összefüggő megannyi terület gondozását, a rendszerváltozást követő években jelentősen bővült, de ereje, lehetőségei messze elmaradnak a kívánatostól. A hatalom minden szegletét maga alá gyűrő kormányzati akarat ennek a szektornak sem kegyelmezett, napjainkra kizárólag a vazallus szervezetek látszatdemokráciája éltet hangzatos nevű állami elosztó rendszereket. A kivételezett kevesektől eltekintve állami forrásból remény sincs támogatásra. A civil szervezetek döntően saját túlélésükért és szolgáltatási rendszerük fenntartásáért folytatnak kilátástalan küzdelmet. A rendszerváltozás kezdeti éveiben kibontakozó sokszínű gyermekszervezeti paletta mára teljességgel elszürkült, s számos, az elmúlt években értékes tevékenységet végző szervezet szűnt meg, vagy vegetál jobb időkre várva.

Az Úttörőszövetség az ezredforduló előtt – helyét a pluralista világban és („élcsapat”-öntudatával leszámolva) új, de értékálló eszményeit keresve – tűzte zászlajára az „Úttörők a barátságos harmadik évezredért” sokat mondó jelmondatot beleértve a veszélyeztetett természethez fűződő viszonyt s beleértve a népek, etnikumok közé ékelődő gyűlöletbeszédek hatásának ellensúlyozását. A mozgalom továbbfejlesztésének kérdései közt fontos helyet foglal el a következő két kérdés: 1. Barátságos lett-e a XXI. század, az a bizonyos harmadik évezred? 2. Volt-e bármi is köszönhető ebben a "barátságosságban" annak a több tízezernyi, mára néhány ezernyi gyereknek, akik közösséggé, csapattá szerveződve úttörőknek, az úttörőszövetség tagjainak nevezték magukat?

Meg kell válaszolni mindkettőt a továbblépés szempontjából. El kell számolni a múlt század utolsó évtizedének keretet adó – és a maga módján működőképesnek bizonyult – jelmondattal!

Az első kérdésre nagyon árnyalt és óvatos válasz adható. Hiszen hazánkban erre az időre bontakozott ki – éppen a gyerekek kárára – egy velük éppenséggel nem számoló politikai kettéosztása az országnak, címkézések és gyanúsítások: nemzetiek és nemzetárulók, polgárok és panelprolik stb. Akárki kezdte, a tény ettől tény maradt: a század ádáz politikai acsarkodással indult: ezek a viselkedési minták jelentek meg a médián át a gyerekek számára is. Tiszta csoda, hogy a gyerekek ebbe a "játékba" nem mentek bele! Kemény drámákat hozott az évszázad ember és természet viszonyában is, s nem sok előrelépés történt a hazai etnikumok békés egymás mellett élésében sem. Mindenképpen a mérleg pozitív serpenyőjén helyezkedik el hazánk csatlakozása az Európai Unióhoz, mely – minden krízis ellenére – mégiscsak egy kontinens szintű emberi-társadalmi-gazdasági együttműködés, a felemelkedés igazi esélye.

A második kérdésről persze meg kellene kérdezni a gyerekeket magukat. Nyilván itt a mérlegelésben súlyponti elem, hogy a szövetség nem tudott kitörni a politikai és mediális karanténból, így a pozitív tettek nem erősödhettek fel, nem hathattak vissza a szervezetre, a gyerekek kisebb nyomot hagytak a századelő agyagtábláján, mint szerettük volna, s mint az a szervezet hagyományaiból (a kalászszedéstől az Erzsébet hídon át az emlékezetes riadókig) adódhatott volna.

A harmadik évezred az elzártság és az ádáz politikai közhangulat ellenére mégis jól indult. 2002-től (Göncz Árpád köztársasági elnök úr szimpátiáját és nyílt kiállását is magunkének tudva) esély nyílt arra, hogy az elmúlt rendszerhez kötődés bélyegét levetve a megújulás útját járó Úttörőmozgalom korszerű, európai mintákat követő gyermekszervezetként legyen jelen a civil közéletben, zászlaján a szabadság és közösség eszményével. A hagyományos baloldali értékeket magáénak valló úttörőszövetség azonban 2002-2010 között is magára maradt, a rövidlátó politikai akarat csak a választójoggal bíró korosztályt tekintette partnernek és támogatandónak. A Csillebércért folyó per s a körülötte kialakult médiahisztéria a 90-es években kibontakozó megújulási folyamatot így könnyen megtörte, s a mindinkább eljegesedő politikai klímában a kitartó keveseket is elriasztotta.

„Úttörős” szemmel tehát a barátságosnak vágyott évezred első évtizede nagyon is barátságtalanná vált, a mai úttörők egy majdnem lakhatatlan bolygó kihaló népessége, akik még reménykednek abban, hogy a magyar társadalom felismeri, a gyerekvilág sokszínűsége, sokrétű szocializációja, szolidaritása és együttműködése a jövő záloga. Az elmúlt évtizedben a világban végbement fejlődés új megközelítési módjai megerősítették azt a meggyőződést, hogy a szegénység és kirekesztés megszüntetésére tett erőfeszítéseket az általános érvényű értékeknek és emberi jogoknak kell vezérelnie, amelyek között a legfontosabb a gyermek jogainak elismerése. A fejlődésnek az emberi jogokon alapuló megközelítése minden szintű hátrányos megkülönböztetést érint, ideértve a gazdasági és szociális politikát és gyakorlatot, valamint a politikai döntéseket.

Hiszen mindenkori képességeikkel összhangban a gyerekeket segíteni és támogatni kell (vagy kellene) abban, hogy részt vegyenek az őket érintő folyamatokban és döntésekben. Éppen ezért szükség lenne a civil társadalom megfelelő bevonására és olyan decentralizált struktúrák kialakítására, amelyek a gyermekek alapvető szükségletei kielégítésének felelősségét magukra vállalják és rendelkeznek a szolgáltatások biztosításához szükséges hatáskörrel és kapacitással.

Észre kell vennünk, hogy a számok mögött gyerekek vannak, akik – függetlenül attól, hogy mely szervezethez tartoznak – közösségben nevelkedni, gyarapodni, szolidaritást gyakorolni, játszani, sportolni, táborozni akarnak csakúgy, mint relatíve szerencsésebb társaik.

Úgy vélem, a „barátságos harmadik évezred” eszménye érdekében politikai kategóriává kell tenni a „gyermek mindenek felett álló érdekének elvét”, intézményesíteni kell a gyermekek érdekeinek megjelenítését és érvényesítését. A mindenkori kormánynak élen kell járnia egy gyermekközpontú társadalom kialakulásának segítésében, s az ehhez vezető egyik fontos eszközrendszer a politikai és állami hatalom gyermekközpontúságának megteremtése. Nem egy-egy intézkedésre, hanem átfogó stratégiára és ennek a civil szféra minél szélesebb körű bevonásával történő szisztematikus végrehajtásra van szükség.

Akkor lesz barátságosabb az új évezred, ha olyan élhető világot teremtünk gyermekeinknek, amelyben a gyermek szükségletei és jogai a legfontosabbak. Remélem, hogy lesz olyan kormány, amely felismeri, gyermekeink ugyan a jövőt jelentik, de a jelenben élnek, és tenni akarnak majd azért, hogy olyan világot teremtsünk, amelyben minden gyermek számára megadatik a boldog gyermekkor – a játék és tanulás világa –, ahol a gyermeket szeretik és óvják, ahol biztonságuk és jólétük mindennél fontosabb, ahol a gyermeket nem éri megkülönböztetés nemük miatt, és ahol egészségben, békében és méltóságban válhatnak felnőtté.