„Jó gyakorlatok”

A képen Frederick W. Glasier fotója. Forrás: http://designobserver.com/

Avagy az innovációk temetői. L. Ritók Nóra írása

A pedagógiai „jó gyakorlatok” közben az innovációk temetői lettek.

L. Ritók NóraA pedagógia szótárába nem most került be ez a kifejezés: „jó gyakorlatok”. Már jó régóta használjuk, és azóta gyűlnek. Vannak köztük alternatív módszertanok (amelyek épp most válnak állami szempontból „fölösleges” területté), a központitól eltérő kísérleti tanulásszervezési módok, egy-egy terület fejlesztésére fókuszáló tantárgyi innovációk, szabadidős fejlesztések, hátránykompenzáló fókuszú vagy éppen tehetséggondozó jelleggel, sok adaptált, majd az iskolák által magukra szabott rendszerben továbbfejlesztett, vagy esetleg saját kidolgozású innováció.

Azt hiszem, az első lökést ezek kidolgozásához a Soros Alapítvány támogatásai adták. Némelyikből akkor pedagógus-továbbképzés is lett, akkreditációval, ami esélyt adott a terjedésére, mások működtek helyileg tovább, egyre biztosabban igazolva sikereiket. Az alternatívak köré csoportosultak eleinte, Pilisborosjenőn még központja is volt ennek, tervezetten, minőségbiztosítással, magas szintű szolgáltatást adva a pedagógusoknak. Később a suliNova körében gyűltek tovább a jó gyakorlatok, akkoriban uniós források is nyíltak rá, beépültek a tanárképzésbe, a továbbképzésekbe. Persze akkor még ilyen fogalmakkal dolgoztunk, hogy integrációt segítő oktatás (akkoriban még nem a szegregáció felszámolását célzó program volt a neve), vagy olyannal, hogy differenciálás, egyénre szabott fejlesztések vagy multikulturalitás. Ma már ezek a fogalmak fontosságukban átértékelődtek.

Az innovációk gyűjtésére szolgált a „Szolgáltatói kosár”, ahová minősítetten kerültek tovább a különféle programokban fejlesztett „jó gyakorlatok”. Akkoriban az egymástól tanulás rendszerének kiépítésével is próbálkoztak, de igazi áttörést ez sem hozott. Hiába volt forrás a „megvásárlásukra”, a mentorálásukra már nem maradt semmi, többnyire megmaradtak szakmai kirándulásnak, kipipált tételnek. Soha senki sem firtatta, történt-e valós átvétel, kipróbálás, beépülés. Többen csak leadminisztrálták, és nem mentek sehova. Az sem érdekelt senkit.

Aztán a suliNova megszűnt, lett az Educatio, a „Szolgáltatói kosárból” meg „Iskolatáska”, igaz, ez legalább logikus volt, hiszen közben kiderült, az oktatás már nem szolgáltatás, így értelmezhetetlenné vált a korábbi elnevezése is. Persze más csatornákon is gyűltek innovációk, néha eszembe jut, vajon hol pihennek a remek szociáliskompetencia-fejlesztő feladatkidolgozások meg az érettségi feladatok, amelyeken az OFI szervezésében sok-sok szakember dolgozott olyan feladatíró-képzés után, amire még ma is lelkendezve gondolok. Hol van már a kompetenciafejlesztés rendszere, azok az iskolák, amelyek vállalták, hogy központjai lesznek majd ennek, amelyek kiszenvedték magukból a paradigmaváltást, fénymásolt feladatokkal, tankönyvek nélkül, hogy utána elhagyják, elvegyék tőlük, és visszatérjen minden a régi jól ismert poroszos módszertanra. Vagy a legutóbbi, az egész napos iskolarendszer komplex művészeti feladatai, kipróbált, kiértékelt, rendszerbe állított fejlesztései? Azt hiszem, ez a sor hosszan folytatható lenne. És azóta is gyűlnek persze, pl. az átstrukturálódásban a felzárkóztatásnál nagyságrendileg nagyobb hangsúlyt kapó tehetséggondozás is hozta a maga innovációit, jó gyakorlatait. Ahol olyan az uniós forrás, ott kiadványok is lesznek, többnyire túlméretezett számban, hiszen nem kerülnek be valósan a rendszerbe, a végén már megszabadulnának tőle, de senkinek sem kellenek. Értelmetlen mementói maradnak annak a programnak, amelyben kidolgozásra és kifizetésre kerültek.

Vannak, és még sincsenek. A beépülés módszertana hiányzik. No meg azt hiszem, a szándék is. Az illeszkedési pontok.

Mert hol vannak ezek most a központi rendszerhez viszonyítva? Hol próbálják kezelni vele a legégetőbb közoktatási problémákat? Nincs SNI integrációs jó gyakorlat? Van. Több is. És hol tartunk az integrálhatóan oktatható SNI gyerekek nevelésével? Nincs a halmozottan hátrányos helyzetű és roma gyerekek fejlesztésére szolgáló jó gyakorlat? Szerintem rengeteg van. És hol tartunk az integrált oktatással?

Közben pedig, mint most is, újra és újra jön az „új” ötlet: tárjuk fel a problémát, elemezzük a helyzetet, és dolgozzunk ki rá jó gyakorlatokat.

A problémák feltárása már rég megtörtént. Igaz, minden kormányzat a maga szájízére szeretné szabni azt, és közben egyre távolabb kerülünk a valós helyzettől. Átalakul minden fogalmilag, mindig aszerint, ami az éppen regnálók érdeke. Most új definíciók vannak a hátrányos helyzetre és a halmozottan hátrányos helyzetre, a szegregációra, az integrációra, az alapműveltségre, sőt, tananyagtartalmakra is.

A pedagógiai „jó gyakorlatok” közben az innovációk temetői lettek. Kidolgozóikat bedarálja az új rendszer, amiben nincs szükség újításra, csak a központi elgondolások pontos betartására. A „jó gyakorlatok” emlékek lesznek, néha szakdolgozók turkálnak bennük, keresik a nyomukat, rémülten nézik, micsoda pedagógiai kincs ez az egész, hasznavehetetlenül, elkótyavetyélve. Pedig sokukról még azt sem tudni, hol vannak pontosan.

Ha csak töredéke beépült volna, nem itt tartanánk.

Azt hiszem, már rég nem a kidolgozásra, hanem a beépítésre kellene koncentrálni. Ez nem ment eddig sem. És úgy néz ki, ezután sem fog. A központosítási kényszer és az innovációkra való sarkallás ugyanis nem illeszkedik. Mert míg az egyik a mozdíthatatlanságra, a megkérdőjelezhetőségre törekszik, a másik a változásokat generálja. Mégis, nyomjuk ezt a vonalat tovább. És ezzel olyan, mintha látszólag tennénk valamit az oktatás modernizálásáért, a gyakorlati tapasztalatok beépítéséért. Közben pedig csak kivezetjük a kreativitást a rendszerből. A „Jó gyakorlatok” című temetőbe.

A szerzőről: 

Hozzászólások

Hans Peter Dürr: A TUDOMÁNY HATÁRAI, 2011 (Szemelvények)

A MODERN FIZIKA OLYAN FELISMERÉSEKRE JUTOTT, amelyek már nem engedték ıneg a határvonalak eddigi egyértelmű meghúzását az anyagi és a szellemi világ között. A természettudomány és a vallás azóta egymást kiegészítő, egymásra utaló elveknek tekinthetők. Felismerték, hogy AZ "ANYAG" NEM .,ANYAGBÓL" VAN, hanem végső fokon ,,kapcsolatstruktúrákból", amelyek nem megragadhatók, ezért szellemieknek is nevezhetjük őket.

Ez a szemlélet megmutatja számunkra, hogy a valóság, amelyet mi közvetlenül élünk és átélünk, sokkal gazdagabbnak bizonyul, mint az olyan tapasztalat, amelyet megpróbálunk értelemmel felfogni és tudományosan megismerni. Azoknak az embereknek, akiknek misztikus vagy vallásos élrnényben volt részük, ez teljesen világos, azonban még sokkal általánosabb érvényű, ha arra a sokrétű tapasztalatra gondolunk, amelyeket a művészet minden megnyilvánulási formájában közvetít számunkra. Még bensőségesebben és átfogóbban a tudatára ébredünk mindennek, ha közvetlenül megérint bennünket az oly nehezen megragadható, amit akkor olyan szavakkal illetünk, mint a szeretet, hűség, bizalom, védettség, remény és szépség.

Ezzel szemben a természettudomány ismeretszerző sikerei és hatásos előrehaladása különösen a felvilágosodás korában táplált reményt erősítették, miszerint az emberi megismerés számára minden hozzáférhető és az eddig elérhetetlennek tűnő rész megismerését csak annak nagyobb bonyolultsága akadályozza.

Egy strukturált rendszer fel tudja mérni az alatta lévő rendszereket, de azokat nem, amelyek fölé vannak rendelve, vagyis nem tudjuk közvetlenül fölfogni, ami meghaladja a gondolkodási képességeinket.

A mi tudományos gondolkodásunk, mint minden gondolkodás, széttördelő és analizáló. Mindent, amit meg akarunk vizsgálni, ízekre bontunk, ez pedig az életterünkben igen előnyös és sikeres módszere a bonyolult dolgok megközelítésének. Széttördelő gondolkodásmódunk nem véletlen. Hosszú törzstörténeti fejlődésen keresztül, lassan alakult ki, s nem azért, hogy alkalmassá tegyen minket a világ nagy és kicsiny dolgairól való bonyolult tudomány űzésére, hanem elsősorban azért, hogy nekünk, embereknek ezen a bolygón túlélési esélyt adjon. Magyarul: gondolkodásunk arra jó, hogy ,,észrevegyük az almát a fán, és érett állapotban leszakítsuk”, amivel magunkat tápláljuk, nem pedig arra, hogy a kozmoszt megmagyarázzuk és atomfizikát űzzünk. Ha mégis ezt tesszük, ne csodálkozzunk, hogy az atomok úgy néznek ki számunkra, mint a kis almák, a csillagok pedig úgy, mint a nagyok.

Ha valamit tudatosan érzékelünk - pontosabban: amikor tudományos kutatást végzünk-, akkor nem csak hálót, de húsdarálót is használunk. Beletömjük a valóságot, tekerünk néhányat a daráló karján, apróra vágjuk, amit beletömtünk, majd a lyukas tárcsán különbözö kis hurkákat és nudlikat látunk kijönni, aszerint, hogy milyen formában akarjuk a végén tálalni. A végtermék azonban nem egyezik azzal, amit a darálóba tömtünk. Megfigyelésünk eredménye (pl. a hurka) lényegében sajátos módszerünk és speciálisan kiválasztott megismerési struktúránk terméke, nem pedig a mögötte rejlő - vagy sejtett - ,,tulajdonképpeni valóság” hű leképezése.

A ma uralkodó, öntudatra ébrcdt természettudomány túlbecsüli az igazságra formált jogát, hiszen ő is téved, és bizonyos pontokon igen veszélyesen. Pillanatnyilag az a helyzet, hogy a tudomány azt a szerepet játssza, amit az inkvizíció művelt Galilei korában, ahol a ,,mi tudjuk az igazságot, és te vagy a szakadár” elvét követte. Megtanultuk, hogy a katolikus egyház ebben az elbizakodottságában tévúton járt. Ma a tudomány játssza az ínkvízíció szerepét. Noha nem fog bennünket tűzre vetni, ha nem hiszünk, de tudatlannak fog nevezni, és nem fog nekünk munkát adni.

Mint bankrablók, egyre jobb hegesztőpisztolyba invesztálunk, amivel a természet páncélszekrényeit egymás után kiraboljuk, aztán ezt nevezzük értékteremtésnek.