Jó gyakorlatok a múltból a jövőnek

Löllbach Emma

Benkő Zsuzsanna írása a 130 évvel ezelőtt született Domokosné Löllbach Emma reformpedagógus emlékére

Minél megrendültebb odakint a lelki lét, minél foszladozóbb a biztonságérzés, minél bénultabb a jóba vetett hit, annál hősiesebb erővel kell felszínen úsznia a nevelő lelkében izzó örök bizonyosságoknak. Fényben járni, a fényt sugározni – ez a feladata!

Vannak olyan emberek, akik évtizedeken, évszázadokon átnyúlva is képesek hatni ránk. Mintát adnak, lelkesítenek, elgondolkodtatnak. Csodáljuk őket bátorságukért, kitartásukért, bölcsességükért, és azért, mert nem a szokott utat járják be, hanem, mint a mesékben a legkisebb fiú, vállalják a nehezebb, küzdelmesebb létet a céljukért. Pedig ára van ennek. Sokan az egész életüket felteszik arra, amiben hisznek, és a mesék csodás világával ellentétben nem nyerik el végül a megérdemelt jutalmukat. Marad nekik a küzdelem, és talán titkon az a remény, hogy egyszer majd valakik értékelik azt a nagy művet, amit ők teljes szívvel építettek, de kényszerűségből félbehagytak.

Ilyen ember volt Emmi néni is. Úgy sejtem, még pedagógus körökben sem ismert kellőképpen a neve, munkássága, pedig az a szemlélet, ami őt jellemezte, talán soha nem kellett annyira, mint éppen ma, amikor az Y és Z generáció koptatja a padokat. Emmi néni gondolatai a múltból szólítanak meg bennünket, és én hiszem, hogy aki ezeket megismeri, és ennek szellemében tanít, az nem csak a diákjait teszi boldogabbá, de maga is jobban fogja élvezni a munkáját.

Ennek a különleges pedagógusnak az életéről, munkásságáról, az általa alapított budai Új Iskoláról Áment Erzsébet neveléstörténeti kutató öt kötetből álló remek sorozatot jelentetett meg. Ezeket tanulmányozva újabb és újabb meglepetésekben volt részem, hiszen ki gondolná, hogy az Új Iskolában már folyt csoportmunkáltatás, projekt, „színházzal nevelés”... Nem máskor, mint 1915 és 1949 között! Olvasva az iskola történetét, az ott folyó munka leírását, elgondolkodtatott, hogy vajon hol tartana ma a közoktatás, ha nem hagytuk volna feledésbe merülni azt a sok tapasztalatot, amit ez a nagyszerű pedagógus és csapata ránk hagyott. Ha ma létezne ez az iskola, azt hiszem, sokan látogatnánk hozzájuk jó gyakorlatokért. Mindenekelőtt azonban essék szó az iskola alapítójáról, pályájának indulásáról.

Löllbach Emma 1885. április 7-én született Salgótarjánban, Löllbach Gusztáv és Gärtner Emma negyedik gyermekeként. Elemi iskoláit szülőhelyén végezte, majd a felsőbb leányiskolában folytatta tanulmányait Besztercebányán. Tanítói oklevelet a budapesti Csalogány utcai tanító- és nevelőképzőben szerzett, majd később az Erzsébet Nőiskolában polgári iskolai tanárnői diplomát is kapott, nyelv- és történettudományi szakon. 1907-ben házasságot kötött Domokos László közigazgatási bírósági tanácsjegyzővel, aki a szegedi értelmiségi körök ismert személyisége, költő, újságíró volt. Házukban vendégeskedett Juhász Gyula, Babits Mihály, Tömörkény István, Móra Ferenc. Talán ennek az inspiráló közegnek a hatására próbálkozott Domokosné is az újságírással, de hamarosan más került a figyelme középpontjába.

Áment Erzsébet Emmi néni iskolája című könyvében részletesen beszámol a kezdetekről, többek között arról is, hogy feltételezhetően mikor ismerhette meg Domokosné Nagy László (pedagógus, gyermekpszichológus, a magyar gyermektanulmányi mozgalom úttörője) munkáját, majd ennek kapcsán a Gyermektanulmányi Társaságot. Mint a könyvből kiderül, az akkor 24 éves Emma hamar elkötelezte magát az akkor még fiatal tudomány, a gyermeklélektan mellett.

Előadásokat tart, sorra látogatja a külföldi reformiskolákat, reformer pedagógusok előadásait hallgatja, ezekről cikkeket is ír (Jacques Dalcroze ritmusiskolájáról, O. Seinig alkottató tanítási módszereiről, a pragmatizmus eszméiről W. James könyvén keresztül, J. Dewey módszereiről, Claparéde-ről stb.), és eközben már saját iskoláját tervezgeti, amiben majd felhasználja a megszerzett tudását.

1914-ben Budapestre helyezik, ahol végre megvalósulhat az álma. Az iskola megnyitását egy szülői értekezlet előzte meg, amelyen Domokos Lászlóné a következő módon mutatta be a régi iskolát:

Iskoláink mai formája nem kedvez az egyéniség és az egyéni szabad alkotó tevékenység kifejlésének a gyermekévek döntő fontosságú fejlődési idején át. (…) Túlzottan intellektuális jellegű a mai iskola, még az újabb, nagyrészt csak mechanikus munkáltatás mellett is. Értelmileg túlterhelt, zavaros, közömbössé váló embert: akaratában gyönge, befolyásolható, önálló feladatoktól visszarettenő embert nevel. (…) A szellemi organizmus védekező reflexei: kifáradás és figyelmetlenség okozza, hogy sok idő- és erőpazarlás mellett kevés eredményt ér el az iskola. De akkor minek a gyermekévek szépséges korát annyi kínnal megkeseríteni? Pontos adatok gyűjtésével megállapították, hogy az iskolaév zártával kis idő múlva kikérdezett gyermekek bámulatos keveset tudnak. A hibás módszerrel, hirtelen beszedett emlékezetanyagot szellemi üresség követi nyomon.

Igazán meggyőző érvelés ez a régi iskola ellen, egyben nyugtalanító gondolatokat is kelt bennem: vajon ma nem érvelhetne ugyanígy valaki a mai iskola ellen?

Domokos Lászlóné, Emmi néni a platóni gondolatot, miszerint a nevelés legfontosabb feladata, hogy megtanítsuk a fiatalokat örömüket lelni a jó dolgokban, így alkalmazta az iskolájában jelmondatként:

Az öröm fénynek és erőnek forrása.

A budai Új Iskola pedig bizonyára sok örömet tartogatott diáknak, pedagógusnak egyaránt.

Ahogy ma is, akkoriban is sokan gyanakodva figyelték a reformpedagógusok ténykedéseit, aggodalmukat fejezték ki amiatt, hogy nem lesz eléggé eredményes az oktatás, nem lesz megfelelő a tudás. Valljuk be, nem megfelelő kezekben a legjobb módszerek is hatástalanok maradhatnak, de Emmi néni iskoláját hiába vizsgálták rendszeresen, alaposan, az eredményeik megcáfoltak minden kétkedést. Nem véletlen, hiszen az alapító, tanulmányozva a külföldi reformiskolákat, azt tapasztalta, hogy legtöbbje nélkülözte a tudományos alapvetés biztosságát és tudatosságát. Ellenben az Új Iskola tudományos alapelvekre épült (a gyermekfejlődéstan, az individuális lélektan tételei, az érdeklődés lélektana, az intuitív erők tana), és erre építették tanulmányi és módszertani rendjét. Mindennek az alapját Nagy László A gyermeki érdeklődés lélektana című műve adta, melynek megállapításait a kiváló tanárokból álló tantestülettel a gyakorlatban kívánták alkalmazni.

„Az Új Iskola módszereiben az élet valóságát keresi a könyvtanulás megkopott árnyékvilága helyett. Nevelő eszköze: a természet és a munka. Látogatják a műhelyeket, gyárakat, történelmi emlékeket, (…) vándorolnak és kirándulnak, gyűjtenek és kipróbálnak” – írja Áment Erzsébet az iskolában folyó munkáról. Ezt olvasva azért nincs olyan elkötelezett tanító, aki ma ne sóhajtana föl: „De jó is lenne így tanítani!”

„Osztályok és padok nincsenek. (…) Hordható padok szabadban. (…) A tanulás tere minden hely: az erdő, a rét, konyha, bolt, mesteremberek műhelyei. (…) A munkatermek csak feldolgozásra valók (…) nem lesznek 45 percenként változó tantárgyak, mert nem a tárgyakat kell váltogatni, hanem a tevékenység nemeit” – folytatja Áment. Talán nincs is olyan gyakorló tanító, akit ne korlátozna, illetve ne kényszerítene kapkodásra a 45 perces időkeret. Pedig állíthatom, ha érdekesen váltogatjuk a tevékenységeket, és kellőképpen izgalmas a téma, még a gyerekek sem sürgetik az óra befejezését, sőt! Mélységesen egyetértek tehát Emmi nénivel:

Óvakodnunk kell napjaink betegségétől: a sietéstől, az elnagyolástól. (…) Egy nemzedék, amely előtt futtában villan át egy Szent Ágoston, egy Albertus Magnus alakja száguldó rakétaként, nem gyulladhat fel példájuk nemes tüzén. Siető, túlzsúfolt munka-programjában Platon húsz sorrá fakul, Aristoteles gigantikus gondolat-katedrálisa pedig egyetlen logikai sémává.

Az Új Iskolában az ismeretnyújtás eszköz. A gyerekek nem készen nyújtott tananyagot kapnak, hanem önálló kutatásra szánt munkaanyagot vagy megfejtendő problémát.

„Könyveket olvasásra igen, de »tankönyveket« nem használ az Új Iskola, mert: Ténytudományt adnak. Tényeket, adatokat (…), holttá vált igazságokat. Az érdeklődést elölik, mert nem táplálják az intelligens elmét jellemző kereső, felfedező ösztönt. Készen adnak mindent. (…) Az intelligencia cselekedete: keresés. Nem fejlődhetik, ha készen adott ismereteket tesznek elébe. Elbágyad, elerőtlenedik. A kisgyerek csupa felfedező erő. A középiskolás közömbös, fásult. Érdeklődése, képzelete eltompul, mert nem azt kívánják, hogy gondolkozzék, tehát keressen, hanem készen adott dolgot tudjon. Gondolkozni erőfeszítés, gondolkoztatni szintén. Tanár és tanuló csakhamar a könnyebb módot választják: nem gondolkoznak, csak emlékezetük taposó malmát járják” – vallja Domokosné.

A mai iskolákban már szeptember közepén azon aggódnak a pedagógusok, hogy nem végeznek az anyaggal. Hogyan is férne bele ebbe a rendszerbe a kutatás, keresés, kísérletezés, pláne ezek bemutatása?! Pedig saját tapasztalatból mondom, hogy kincset érnek ezek a feldolgozási módok. A gyerekek, ha hagyjuk őket, fantasztikus munkára képesek. Az öröm pedig kettős, mert a pedagógus legalább annyira élvezi ennek a munkának az eredményét, mint a tanulók.

Ami számomra a legmeglepőbb volt, az az, hogy Emmi néni iskolájában már 1932 márciusában elkezdődött egy kísérlet arra vonatkozóan, hogy „milyen eredményre vezetne, ha a tanulók az értelmi munka terén is igénybe vennék, nemcsak alkalomszerűen, hanem rendszeresen, egymás segítségét? Mit érnénk el, ha a megoldandó, a felfedezendő vagy megértendő értelmi területet nemcsak a tanár didaktikai rávezetése nyomán hódítanák meg, hanem tanár nélkül, saját erejükből is?”

Évek óta a gyakorlatban is alkalmazom a kooperatív technikákat. Főként Spencer Kagan könyvéből, illetve Benda József munkájából építkeztem, és nem is sejtettem, hogy már az 1930-as években foglalkozott itt, Magyarországon valaki a csoportmunkával. Nagy öröm volt látnom, hogy nem hagyományos csoportmunkáról volt ott szó, hanem valódi kooperativitásról. Érdekfeszítő a kísérlet leírása, a csoportalakítás menete, a vezetők kiválasztása, az a gondos megfigyelés, ami a csoportokon belüli erőkre, a vezető személyiségjegyeire irányult. Példaadó az a fajta hozzáállás, kritikai érzék, amivel végigkövették a kísérletet. Íme néhány megfigyelés, ami még a ma kételkedő pedagógusokat is képes lenne talán meggyőzni a csoportmunka előnyeiről:

Megfigyelésem a gyermekek didaktikai érzékéről: A gyermek tapasztalatainak közvetlenebb, gyermeki szempontból sokszor hatásosabb továbbadója, mint a felnőtt. (…) A kísérlet után megkérdeztük a gyermekeket, hogy szeretnek-e így tanulni. A feleletek ezek voltak: (…) „Ha a tanár néni mondja, nem mindig figyelünk, az olyan kényelmes, így erősen kell gondolkozni, rájönni”(…) „Segítünk egymásnak, mindent meg lehet mondani, amit gondolunk.” (…)

Nevelési eredményként pedig megfogalmazódik, hogy a társas közösségben megsokszorozódik az egyéni tevékenység, fejlődik az önfegyelem, hiszen az egyén magatartását a közösség is szabályozza, és megnő a felelősségérzés is, mind a saját munka, mind a csoporttársak munkája iránt, hiszen közös a cél, ami csak úgy teljesíthető, ha mindenki megteszi azt, ami az ő dolga.

Korunk értékválságban szenved. Nap mint nap tapasztalhatjuk ennek jeleit. Rajtunk, pedagógusokon igen sok múlik, hiszen többet vagyunk a gyerekekkel, mint a saját szüleik, így a mi értékrendünk is minta lesz a gyerekek számára. Emmi néni gyönyörűen megfogalmazta a pedagógusok feladatát egy cikkében:

Minél megrendültebb odakint a lelki lét, minél foszladozóbb a biztonságérzés, minél bénultabb a jóba vetett hit, annál hősiesebb erővel kell felszínen úsznia a nevelő lelkében izzó örök bizonyosságoknak. Fényben járni, a fényt sugározni, – ez a feladata! (…) A megélt igazság nem hátrál a múló igazságok rakétafénye előtt. Az igazság és szépség, mellyel valamikor földöntúli örömben egyesült és amely naponta táplálja, megedzi arra, hogy bár látja a földúlt világ képét, elutasítja a feléje úszó erkölcsi tompultság kísértéseit: ő az Értékvilág letéteményese és őre. Mindenki hullhat néhány lépcsőfokot lefelé, ha elfogja a kicsinyhitűség. A nevelő nem eshet. Szentély a léte, mert naponta táplál szellemmel – és naponta táplálja őt szellemével a szent Kultúra.

Bár mindenkinek, aki ezt a pályát választotta, tényleg lenne miből táplálkoznia, és lenne képessége arra is, hogy sugározzon!

29 éve dolgozom ezen a pályán, és látom, kollégáimtól is hallom, hogy ezek a mai gyerekek mennyire mások, mint akiket régebben tanítottunk. Nem rosszabbak, csak mások, és egyre inkább igénylik a nekik megfelelőbb iskolát, ezért most nem azt kívánom, hogy tekintsünk előre, hanem azt, hogy lépjünk vissza egy kicsit a múltba, poroljuk le, amit le kell, és valósítsuk meg Emmi néniék álmát. Én is vallom a következő gondolatot, amit az iskola egykori tanítványa így fogalmazott meg:

Hiszek az iskola kisugárzó erejében. Száll szülőről gyermekre, nevelőről nevelőre, tanulóról tanulóra. Hiszem: nem veszhet el, ami jó és nemes! Mint a búvópatak eltűnhet, de újra előtör, s talán folyóvá szélesül. Előtör, mert a forrás mindig adja a kristálytiszta élő vizet…

Felhasznált irodalom

Áment Erzsébet: Emmi néni iskolája. Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Budapest, 2005.

Áment Erzsébet: A budai Új Iskola pedagógiája. Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Budapest, 2005.

Domokos Lászlóné: Az alkottató tanítás. In: Domokos Lászlóné összegyűjtött előadásai és cikkei 1908-1928-ig. Szerkesztette: Áment Erzsébet, Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Budapest, 2005.

Domokos Lászlóné: Korszerű kérdések a nevelésben. Szerkesztette: Áment Erzsébet, Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Budapest, 2005.

A szerzőről: