Művészet és mozgás múzeumi dimenzióban

avagy látogatás a bécsi Belvedere múzeumpedagógiai programján. Joó Julianna írása

Ezzel azt próbálta bemutatni, hogy mire utalhat a szobor testhelyzete, mit csinálhat a szobor, vajon egy valóságos pozíciót látunk-e vagy sem?

Bécsbe azért is szeretek kiutazni, mert mindig valami újat látok, érzek, gondolok a múzeumi tanulásról. Ez most sem történhetett másként, arról nem is beszélve, hogy a bécsi kollégák mindig nyitottsággal, kedvességgel, szeretettel várnak. (A februári bécsi tanulmányutamat az Osztrák-Magyar Akció Alapítvány – AÖU – támogatta.)

Jelen tanulmányban a Belvedere Testbeszéd – művészet és mozgás című múzeumpedagógiai foglalkozását szeretném bemutatni azzal a céllal, hogy közösen megfigyeljük azt, hogy hogyan lehetséges a művészetet a mozgással a kiállítótér kereteiben belül összekapcsolni. Mint tudjuk, a múzeumi térbe nehéz feladat mozgásos játékokat szervezni, jól át kell gondolni, hogy melyik alkotást válasszuk ki hozzá. Nem feledkezhetünk el a műtárgy előtti megfelelő mozgástér biztosításáról, a műtárgyvédelmi szempontokról, no meg a többi látogatóról sem.

Fél évvel ezelőtt látott napvilágot egy cikk a brit sajtóban arról, hogy vajon lehet-e a múzeumban szaladgálni, nem meglepő módon hatalmas disputát kavarva szakértői körökben. A Tate Modernt hozták fel példaként, ahol még külön útvonalat is kijelölnek a gyerekeknek, illetve hangosan is diskurálhatnak. Én is megosztottam ezt a hivatkozást a szakmai közösségi oldalamon, ahol szintén egymást követték a magyar hozzászólások. Külön tanulmányban lenne érdemes azt bemutatni, hogy mi a véleménye erről a magyar szakmának. Mindenesetre a bécsi foglalkozáson azért nem szaladgálásról van szó, hanem inkább mozgásformákról, mozgásos tevékenységekről.

A Museum Schloss Belvedere történetéről és gyűjteményéről annyit érdemes megemlíteni, hogy Savoyai Jenő herceg (1663-1736) nyári rezidenciájának építette ezt a kastélyt a híres barokk építész, Johann Lukas von Hildebrandt a 18. század elején. A barokk palota az Unteres Belvedere-ből (Alsó-Belvedere) és az Oberes Belvedere-ből (Felső-Belvedere), illetve a csodaszép barokk kertből áll. Jelenleg az osztrák művészet legjelentősebb alkotásait birtokolja a középkortól kezdve a kortárs művészetig.

Az Alsó-Belvederében jelenleg a középkori gyűjtemény látható – korábban Savoyai Jenő herceg lakosztálya volt itt.  A Felső-Belvedere csak az ünnepségeknek, táncmulatságoknak adott helyszínt, napjainkban a barokk művészet, a klasszicizmus, biedermeier, romantika és a Jugendstil, szecesszió, expresszionizmus, illetve a kortárs művészet legjelentősebb műveinek tárházát vonultatják fel. Az intézmény legnagyobb szenzációja a világ egyik legimpozánsabb alkotása, Gustav Klimt Csók című műve, többek között emiatt  látogatják ezrével a múzeumot a világ különböző részeiről a turisták.

Térjünk vissza a múzeumpedagógiai foglalkozáshoz. A bemutatott program 3 órás volt, 5. osztályosok vettek részt rajta, összesen 25 fő. A múzeumpedagógiai foglalkozást 2 múzeumpedagógus 2 csoportban tartotta, elmondásuk szerint, ha 15-nél többen jönnek, mindig csoportbontásban dolgoznak.

Először a Klimt melletti terembe vonult be az egész osztály, egy olyan terembe, amelyben festmények nem voltak. Mindenkit leültettek a földre, párnákra, majd kezdetét vette a játékos, mozgásos bemutatkozás. Először megkérdezte tőlük a múzeumpedagógus, hogy a mozgás és a művészet hogyan kapcsolódik össze, majd a tánc, színház és művészet kapcsolatáról beszélgettek. Ezt követően az épületről tett fel kérdéseket. Aztán körbeálltak, és a bemutatkozós játék következett úgy, hogy mindenkinek a nevéhez egy mozdulatformát kellett felvennie, mint például Thomas, aki csípőbillentéssel mutatkozott be, vagy Matthias, aki tett maga körül egy nagy kört, és ezt a többieknek utánozni kellett. Aztán meglepő módon elővett a múzeumpedagógus egy frissen mosott zoknit, és azt dobta úgy a gyerekeknek, hogy mindig a szemükbe nézett; a láthatatlan labdát dobta, majd következett a béka. Ezt követően osztották két csoportba a gyerekeket, majd bemenetek a kiállítótérbe, de előtte megbeszélték, hogy milyen szabályok érvényesek a múzeumban. 

Először a lépcsőfordulóhoz mentek, ahol nem kisebb alkotások, mint például a híres francia szobrász, Maillol műve is látható. Nagyon érdekes feladat vette kezdetét: az utánzójáték. Az első szobor Anton Hank Ecce Homo című alkotása volt, ahol az volt a cél, hogy felvegyék, illetve továbbvigyék a szobor testhelyzetét.

Ebben az esetben a szobor pozíciójából kellett a földre esni, amihez egy laticelt helyezett a márványpadlóra a múzeumpedagógus. Ezzel azt próbálta bemutatni, hogy mire utalhat a szobor testhelyzete, mit csinálhat a szobor, vajon egy valóságos pozíciót látunk-e vagy sem? Így figyelték meg a szobrot, megszemélyesítették és „lemozogták”. A mozgás a kulcseleme ennek a módszernek, hiszen múzeumi környezetben kevés olyan tevékenységet végezhetünk, ahol mozgásra van lehetőség. Szerencsés helyzetben van a múzeum, hiszen a lépcsőfordulónál a látogatókat sem zavarják, illetve az alkotás előtti tér is megfelelő. A lépcsőforduló többi szobránál is hasonló utánzó feladatok voltak, a végén megbeszélték, hogy melyik pozíció volt a legnehezebb, és miért.

Az is érdekes volt, hogy nemcsak a műalkotásokat használták fel, hanem az épületdíszeket, illetve épületszobrokat is, mint például a lépcsőforduló barokk puttós szobrait.

Itt az angyalok testhelyzetét kellett felvenni, két sorban állni, és a statikus testhelyzetet, ha tapsolt a múzeumpedagógus, mozgóvá kellett alakítani. Ezzel nemcsak a szobrot figyeltette meg, hanem arra is felhívta a figyelmet észrevétlen módon, hogy a múzeumban nemcsak falon „lógó” tárgyakat lehet megnézni, hanem az épületdíszek is érdekesek lehetnek, a részletekre is érdemes odafigyelni.

Végül megérkeztünk a híres német szobrászművész termébe, Franz Xaver Messerschmiedt legnépszerűbb darabjaihoz, a sokféleképpen értelmezett karakterfejekhez. A különböző hangulatokat, érzelmeket, szenvedélyeket, lelki állapotokat ábrázoló portrékhoz nem is lehetett volna más feladatot adni, mint azt, hogy mindenkinek egy-egy portrét kell kiválasztani, felvenni a gesztusát, mimikáját, „go”-ra elindulni és „stop”-ra megállni, ahová érkeztek, ott ismét az előttük látható portrénál az ismert feladat várt rájuk. Érdemes hozzáfűzni, hogy ebben a teremben elég sok látogató szokott lenni: először kicsit elcsodálkoztak a gyerekeken, de volt olyan felnőtt is, aki kipróbálta a feladványt és szemmel láthatóan jól szórakozott.

Aztán egy mitológiai témájú bronz reliefet néztek meg, Georg Raphael Donner Páris ítélete című alkotását; majd az ábrázolt történetet szintén utánzójátékkal dolgozták fel, végül elmagyarázta a relief fogalmát a múzeumpedagógus. Ez követően volt egy 15 perces szünet, amikor elmehettek a mosdóba a gyerekek, illetve megették az uzsonnájukat a ruhatárnál.

A szünet után érkeztünk meg Klimt Csókjához. A gyerekeket leültette a múzeumpedagógus a kép elé, itt kicsit arról beszéltek, hogy mit tudnak Klimtről – az osztrák gyerekek nem meglepő módon meglehetősen jól ismerik –, aztán felvetődött a rajzoló és a festő közötti különbség kérdése a gyerekek részéről, és erről diskuráltak egy picit. Utána egy Klimtről és feleségéről készített fotót adott körbe a pedagógus. Ezzel felhívta a figyelmet arra, hogy valós személyeket ábrázol a festményen a művész, az arcuk talán kicsit hasonlít is a fotóra, azonban a testük egyáltalán nem, az már ornamentika, illetve a 3D és 2D keveredése.  Az osztrák foglalkozásokból nem hiányozhat a haptikus tevékenység, erre irányult az a feladat, amikor aranyfóliát adott körbe a múzeumpedagógus és azt foghatták meg a gyerekek, bár hangsúlyozta, hogy ezen a festményen nem azt használta a művész. Utána különböző geometriai formákat mutatott a gyerkőcöknek, akiknek meg kellett állapítaniuk, hogy melyik van a képen. Ezt követte a mozgásos játék, amikor páros munka keretében az adott formát rajzolták le a másik hátára, és ki kellett találni, hogy melyikről is van szó. A formák természetesen kapcsolódtak Klimt festményéhez, aztán a formákat a testükkel statikusan, majd mozgásban is reprezentálni kellett. 

Később, mielőtt megnézték volna a híres osztrák expresszionista művész, Egon Schiele műveit, ráhangolódtak a stílusra: az volt a feladat, hogy mindenki kapott egy érzelmet, és azt kellett némán bemutatnia.

Azontúl, hogy az érzelmekről beszélgettek, a művész depressziója és halála is szóba került, hiszen ismert, hogy Schiele nagyon fiatalon, 28 évesen spanyolnáthában hunyt el. Érdemes megjegyezni, hogy megosztott a szakma arról, hogy lehet-e, kell-e beszélni a gyerekekkel a halálról. Azt gondolom, hogy igen, szükséges és múzeumi környezetben számos alkotásból kiindulva lehetséges ez. A program zárásaként mindenki elmondhatta véleményét arról, ami legjobban tetszett neki. Úgy gondolom, hogy egyrészről nagyon fontos a gyerekek véleményét is meghallgatni, kikérni; másrészről a visszajelzés fontos a magunk szakmai fejlődése, tanulása szempontjából.

Ezzel még nem értünk a végére, az utolsó játék keretében körbeálltak és a tapsot kellett átadniuk egymásnak, majd a végén egy nagy taps mindenkinek. Taps! Ennél szebben nem is lehetett volna ezt a színvonalas programot lezárni.

Múzeumpedagógusként azért is tartom kiemelkedőnek ezt a komplex programot, mert érezhető volt a logikus, átgondolt, változatos felépítés. Valljuk be, nem egyszerű 3 órás foglalkozást tartani úgy, hogy a gyerekek ne unják meg, azonban a bécsi kollégáknak sikerült lekötniük a gyerekeket, nem volt olyan rész, amikor unatkoztak, hangoskodtak volna. Az is a múzeumpedagógusok érdeme, hogy nagyon kevés volt az olyan rész, ahol túl sok, felesleges információt adtak volna át a műről, sokkal inkább az volt a jellemző, hogy a gyerekeket kérdezték, majd a gyerekek maguktól kezdtek el beszélni a művekről. A foglalkozás másik érdeme, hogy különböző műfajú alkotásokat dolgoztak fel, különböző módszereket használtak különböző szervezeti keretek között, különböző terekben dolgoztak; ezek az elemek mind színesebbé, változatosabbá tették a programot. Múzeumpedagógusként gyakran tapasztalom azt, hogy nehéz megtalálni az egyensúlyt az elemzett műtárgymennyiség, valamint az átadott információhalmaz és a játékos elemek között; ez ebben az esetben tökéletesre sikerült. Remélem, hogy lesz még alkalmam látni sok hasonló jellegű múzeumi foglalkozást!