L. Ritók Nóra: Nem kellene törődni

A szerző felvétele

Gyűlölöm a világot, amiben ilyenek történhetnek, a nyomorúságot, a szülői tudatlanságot, gonoszságot, az egész rohadt rendszert, amiben nem tudtam megakadályozni ezt az egészet.

Most már tudom, az lenne a jó. Nem törődni velük. Vagyis csak annyit, amennyi az én dolgom. Azt a tantárgyat és addig a 45 percig. A tananyagot kellene nézni, azt, hogy jól aláhúzta, bekarikázta, lemásolta és kitöltötte-e. A többire azt mondani, nem az én dolgom. Vagy azt, hogy nem ezért kaptam a diplomát.

Nem megérteni kellene őket, miért ilyenek, hanem meg kellene tanulnom panaszkodni rájuk. Most hallottam bőven ilyet: hogy ez nem jól van így. Mert ezeket nem lehet tanítani. Minek engedték át őket? Ezek miatt viszik el az iskolából a normálisokat. Mert ez mind fogyatékos. És mocskos szájú. Agresszív. Nincs felszerelése. Nem bír megülni. Nem bír figyelni. Semmire sem emlékszik. Koszos a keze. Nagy a körme. Biztosan tetves is. Tegnapelőtt óta ebben a pólóban van. Minek jár ide, ha már elmúlt tizenhat? Úgysem lesz belőle semmi. Úgy néz ki, mint egy kurva. Az is lesz belőle biztosan. Ez meg magántanulónak való. Engem nem érdekel a szakértői vélemény, jöjjön ide, aki azt írta, mehet közösségbe, és próbáljon meg megtanítani neki bármit. Én normálisakra szakosodtam, nem ilyenekre. 

Így kellene. Akkor könnyebb lenne.

Az a baj, hogy nem bírok. Most is ott ülök, a családból a rendőrök által frissen kiemelt három lánnyal a lakásotthonban, ahová átmenetileg elhelyezték őket. Mind zokog, a középsőt ölelem, őt, aki a legközelebb áll hozzám. Tehetetlenül néztem végig, hogy idáig jutottak. Tehetetlenek voltunk mindannyian. Mert bizonyítani nehéz ezt. És bizonyíték nélkül, sejtésekre, mendemondákra alapozva a rendszer nem lép.

Két éve balhéztam velük először. Az anyjával, meg a lánnyal is. A facebook miatt, ahol a lány úgy pózolt, ahogy nem kellene egy tizenegy évesnek. De akkor még azt hittem, mindannyian azt hittük, szerepet játszik. Aztán valahogy megváltozott. A suliban nem érdekelte semmi, állandóan a telefonján lógott, kihívóan öltözködött és viselkedett. Mindenkinek beszólt. Mocskos szavakat használt. Rengeteget hiányzott. Az anyja szidta, panaszkodott, hogy nem bír vele. De ő volt a minta. A lány újabb és újabb facebook oldalakat nyitott, ahol idősebbnek írta magát, és nem is úgy festett, mint aki tizenkettő.

Innen már nem volt megállás. Idősebb és fiatalabb férfiak, botrányos fotók, a végén tizenhárom évesen terhességmegszakítás. A sulit most elkezdte, ezzel az élettapasztalattal, ami nem egy gyereké, bukottként ötödiket kezdett újra. Már az első napokon hazaszökött. 

A faluban történetek keringtek. Hogy már a húga is benne van. Aki most lett tizenkettő. A facebookon tizenhatot írt. Férfiak voltak náluk gyakran, néha hárman is. Egyre többen. Köztük börtönviseltek is. Ha töredéke igaz annak, amit a házban történtekről meséltek, az is sok. Az anyjuk tudtával, jelenlétével, sokak szerint kerítésével történt minden. Hiába figyelmeztették a rokonok, szomszédok, mi is, mindent letagadott. Sőt, még támadott, ha úgy érezte, valaki bele akar szólni. Nagy hangja, támadó fellépése jó fegyver volt nála mindig a hivatalos szereplőkkel szemben. A férfiak pedig, akik bevonódtak, mind őt erősítették, segítették, hogy mehessen tovább a dolog.

Most is azt mondja, a lányok a hibásak. Mert ő mindent megadott nekik. 

Ma reggel kiemelték őket. Mind a három lányt. Ülnek és sírnak. A lakásotthon vezetőjével némán nézünk egymásra. Nincs szó, ami kifejezhetné, amit érzünk. Mi lesz most velük?

A legnagyobb nyilván szökik majd, elviszik, visszafordíthatatlan az élete. A kicsi zavart, sírva kiabálja neki: te vagy az oka, hogy itt vagyunk, mert fiúztál! Elrohan, sírva, fel, a szobába. A középső ül mellettem, folynak a könnyei… próbálom beszéltetni, hogy volt, amikor értük mentek a rendőrök, akik behozták, a nőgyógyászati vizsgálatról, de mindenre csak vállrántás a válasz, értem én, mi ez ahhoz képest, amiben élt.

Kérdezem, mit gondol, el lehet ezt felejteni, lehet még visszahozni valamit abból, ami elveszett? Igen, mondja, és szorít, ölel, zokogva. 

Ordítani tudnék. Gyűlölöm a világot, amiben ilyenek történhetnek, a nyomorúságot, a szülői tudatlanságot, gonoszságot, az egész rohadt rendszert, amiben nem tudtam megakadályozni ezt az egészet. 

Nem így kellene. Hagyni kellene őket a fenébe. Azt mondani, ők akarják így. A személyes döntésük. Meg kellene keményíteni a lelkünket és a tananyagra koncentrálni. A többi nem a mi dolgunk.

Talán ezért fáj most még jobban az egész etikaoktatás. Mert ebben a világban már nem lehet a tankönyvből visszahozni azt, amit elvesztettünk. És ne higgye senki, hogy ez messze van tőle. Mert ő nem látja, az ő osztályában nincs ilyen. Ott van mindenhol. A leszakadó, a rendszerből kivetett, az esélytelen. És mi mindeközben behunyjuk a szemünket, és arról beszélünk, hogy milyen a jó családmodell, meg hogy megfelelnek-e az idézetek az etika oktatásához.

A szerzőről: 

Hozzászólások

Sopeka képe

Érzem, amiről írsz. Ttíz évig dolgoztam kisegítő iskolában, ami egyúttal nevelőotthon is volt.
És ismeretlenül is nagyon tisztellek azért Nóri, amit teszel, ahogy a hivatásodhoz, a gyerekekhez viszonyulsz. Sok-sok ilyen megszállott pedagógusra volna szükség, hogy valami változzon, változhasson!
Kívánom, hogy minél több támogató, segítő vegyen körül, mert csak úgy képes az ember megőrizni a (lelki)erejét, és csak akkor nem őrlődik fel, "használódik el" ebben a sokszor kilátástalan küzdelemben.
Én nagyon drukkolok! Zita

Kedves Nóri!
 
Nagyon fontos, amit írsz, és muszáj rajta gondolkodni. Most arra gondoltam, hogy sokat nem tudok tenni, de ha Te úgy látod, hogy van a környezetedben olyan fiatal, akinek az internetes levelezés segíteni tudna, akkor kérlek, segíts összehozni egy ilyen kapcsolatot.
 
Kösz szépen, Kati

Kedves Kata, persze, ha tudsz....írj, ha van bármi ötleted: l.ritoknora@gmail.com
 

Kedves Rita! A témához, amiről írt, az is hozzátartozik, hogy azt a szegény, sokmindent megélt egyházat, ki akarták üldözni az országból. De nagy szerencsére ez nem sikerült. Ezért is vannak ilyen borzasztó esetek, kilátástalanság, nincs mibe, kibe kapaszkodni, reménykedni. A Jóisten pedig igenis itt van közöttünk, reménykedni és hinni kell benne. Ez lenne a dolgunk. Még a leglehetetlenebb helyzetekben is. :)
Ez csak egy kis hozzáfűznivaló, ami szerintem ide kívánkozik.
Sok szeretettel: Éva

Kedves Éva,
ebben teljesen igaza van, látom én is, hogy ahol az egyház közösségformáló ereje jelen van, ott látványosabb, sikeresebb a munka. Épp most voltam egy olyan beszélgetésen, ahol négy felzárkóztató modell mutatkozott be, ebben három egyházi vonalon szervezdődött, vagy segítette a munkájukat. Úgy tűnt, nekik kevesebb gondjuk van, ők nem szembesülnek olyan problémákkal, mint mi. (Vagy mi mélyebben levő családokkal foglalkozunk...nyilván nehéz az összahasonlítás.) A cigány pasztoráció értékeit nem vitatom. A problémában a közösség szétesését (a családok szintjéig) , az elemi értékek elvesztését látom. És ezekre nem csak a vallás adhat megoldást. Én magam nem vagyok vallásos, mégis betartom az alapvető szabályokat. Az egyház munkája abban erős az ilyen közösségekben, hogy szabályokat ad, van vezető, és közösségi élménnyel formál. Ahol én dolgozom, ott nincs folyamatosan ilyen tevékenysége az egyházaknak, és mi próbáljuk a közösségben kialalkítani ezt az erőt. Az a baj, hogy most minden arra felé halad a kommunikációban, mintha az egyház lenne az egyedüli, igaz út....és aki nem ezt vallja, az a másik oldalra, vitatható szerepbe kerül. Pedig szerintem nem kell ahhoz vallásosnak lenni, hogy az ember betartsa az elemi szabályokat. A demokráciának talán pont az a lényege, hogy mindenki szabadon dönthet. Arról is, hogy történelmi egyházakban, kisegyházakban, vagy éppen a buddhizmusban, vagy azok nélkül keresi a megoldást...És, hát azt is el kell mondanom, hogy ez a "szegény, mindent megélt egyház", ahogy ön fogalmaz, igancsak zavaros képet mutat most a szegénységgel kapcsolatban.....nem tudom megkerülni a szegregáló egyházi iskolákat, akkor sem, ha most sokan átvettek olyan intézményeket, ahol nagy a HHH arány. Most nagyon sok telelpülésen van állami cigány(osodó),  és egyházi (nem cigány) iskola.....Szóval, nehéz probléma ez is. Kapaszkodó kellene, vagy legalább egy biztos pont, ahol az ember megveti a lábát, stabilan....és szabadon.
Megköszönve az észrevételét, szeretettel üdvözlöm: Nóri

Biztos, hogy azért, hogy majdnem negyed évszázaddal a rendszerváltás után növekszik a nyomor, a kilátástalanság szintje szinte kizárólag a korábbi időszak a felelős?
Halkan kérdezem, mert  "akkor" sem volt és "most" sem divat árnyatlan értékelni a dolgokat, hogy vajon az előző időszakban vagy az azt megelőzőben és azt követőben volt-e nagyobb a nyomorban élők száma?
Attila
 

Kedves Attila, szerintem a statisztikákra nem érdemes túl sokat adni....aki közel él ezekhez a problémákhoz, azt tapasztalja, hogy évről évre növekszik a nyomor. Én a rendszerváltás óta dolgozom HHH gyerekekkel, sokáig csak az oktatáson belül keresve a megoldást, az utóbbi öt évben pedig komplexebben. Nő a nyomor, ezek az emberek minden kormány alatt egyre nehezebb helyzetbe kerültek, bár most a folyamat kétségtelenül felgyorsult. A korábbi években nagyobb szociális érzékenységgel, több módon lehetett próbálkozni a rendszeren belül is, erre az lehetőséget adott. Lehet, ezekben voltak indítások, de nem tudtak hathatós megoldást adni, konzerválták, de nem javították a pozíciójukat, ezért mondom gyakran, hogy  nem történt érdemi változás. A helyzet pedig generációról generációra romlott.  A szőnyeg alá söpréstől, a statisztikai kozmetikázásoktól pedig a rendszerváltás óta nem tudunk megszabadulni. Közben pedig a probléma óriásivá nőtt....És azt gondolom, még mindig nem nézünk vele szembe. Sőt, most a statisztika is mást mutat...

Valószínűleg a cikk szerzője akit leginkább megérintettek a történtek. A történések többi szereplőjét nem fogja megrázni az események sorozata, mert számukra ez az élet normális menete. Az összes ilyen történetre érvényes a klasszikus angol mondás: elviheted a lovat a folyóhoz, de nem veheted rá, hogy igyon. A szociális szakemberek és pedagógusok odarángatták a vonakodó "lovakat" a folyóhoz azzal, hogy bevezették az iskolaköteleztettségét, létrehozták a védőnői hálózatot, elköltöttek néhány milliárdot mentorokra, érzékenyítő tréningekre, primitív szakmákra tanították őket fejenként sok millióért de az derül ki, hogy ez mind kevés ahhoz, hogy rávegyék arra hogy igyon, mert ez az állat saját döntése.
Ha egy lovat sem lehet rávenni arra, hogy igyon ha nem akar, akkor miért gondoljuk, hogy meg tudjuk ezt tenni fejlett intelligenciával rendelkező emberekkel???
Csernus doktornak lenne néhány jól bevált javaslata a szerző számára, ha veszi a fáradságot és posztírás helyett felkeresi a Hely-et, mert a tünetek amit leírt azok nagyon is tipikusak.

Majd igyekszem bővebben válaszolni, de lenne két kérdésem. Egyrészt, hogy kiderült-e, hogy miről szól az írás. Másrészt, ha igen, akkor mire alapozza azt az állítását, hogy ez az élet normális menete. Nem igazán értem, hogy lehetne ez bármilyen gyerek számára az élet normális menete, így azt sem, hogy miből gondolja, hogy a gyerekben ez nem hagy nyomot.
Előre is köszönöm a  válaszokat!

Kedves Tanuki! Szeretném megkérdezni, hogy hallja-e amit mond (leírt)?! Ön szerint mit kellene tennünk? Támogasuk a focit?! Látott Ön már bajba jutott családot/gyereket? Egyszer is mögé nézett annak, hogy emberek miért élnek így?
Eszébe jutott egyszer is hogy valaki felé segítő kezet nyújtson? De talán jobb is így!
 

Tisztelt és kedves Nóra!
 
Kavarognak a gondolatok bennem, órákig tudnék beszélgetni, megoldást keresni az ország gondjaira... 
Az én megítélésem szerint a második bekezdés átgondolása segíthet. Vonzóvá kellene tenni a pedagógus pályát. Normális, sőt, magas fizetéseket adni a jól képzett, elhivatott pedagógusoknak... 
Véleményem szerint egy gyerek mindig fel szeretne nézni valakire. Sajnos ezt ma már egyre kevesebb területen tudja megtenni.
Példákkal:
mindenhonnan azt halljuk / tapasztaljuk, hogy rossz orvosok dolgoznak a kórházakban, és nem jó az ellátás. Igaz? Igaz. Igy van? Így.
foci miért rossz itthon? mert nincs példakép.. ki legyen? hajdúsági parasztgyerek, aki a nevét nem tudja leírni, olyan sötét? na, ne... (persze, mert amit otthonról hoz, azon kívül semmit nem "pakoltak rá" az évek alatt)
és miért buták? mert nem jól képzettek a pedagógusok sem. illetve azok, akik jól képzettek, azok magániskolát, óvodát, fakultációt, nyári tábort, napköziotthonos sulit, isten tudja milyen kurzusokat tartanak inkább privátban, mert a pénzük nem elegendő.
A kulcskérdés a gyermek nevelés, amire áldozni kell!
Áldozni kell arra, hogy ne az utca, az internet, a médiumok, a külsőségek, az éjszakai élet nevelje a gyerekeket, hanem példaértékű emberek.
Példát ma nem lehet BKV-val munkába igyekvő, körmét befizetetlen csekkjei miatt rágó tanárokból faragni, mikor mindenhonnan azt látják a gyerekek, hogy attól menő valaki, ha jó a kocsija. 
Nem lehet ésszerű elvárás egy tanártól az, hogy minden otthon elbaszott hülyegyereket neveljen meg úgy, hogy nincs pénze arra, hogy feltöltődjön. Hogy lehetne példa egy olyan tanár, aki nyári élményként a dél-amerikai pásztorokkal lejátszott sakkjátszmák, vagy egy dalmáciai falu csevapcsicsájának ízkavalkádja helyett azt meséli, milyen másodállást vállalt a nyáron.. Hogy tudna így vonzó lenni ez a pálya? Hogy tudna értéket képviselni, mikor a padban ott ül vele szemben autókereskedő-kutyaláncos apuka buta vigyorral iphone-t nyomkodó kölyke? 
Ne legyünk már vakok, nézzük a világot a gyerekek szemével...!
 
Még mielőtt valaki megszólna, hogy valamelyik rokona, barátja, akérkije milyen jó orvos, és ne beszéljek butaságot. Kérdezze meg az orvos barátját, hogy mennire boldog attüól, ami a számlájára érkezik minden hónap 5.-én...  persz csak ha itthon dolgozik.
 
Visszatérve, amíg ezt országunk vezetői nem oldják meg, addig is van mit tenni.
Tisztelettel, csodálattal és elismeréssel gondolni Nórára, és a hozá hasonlókra. Ezen kívül összefogással, adományokkal, cselekedetekkel lehet enyhíteni a folyamatot..
Alaptétel, hogy mindent az ország gazdasága határoz meg. De lehet vitatkozni, csak akkor mutasson valaki bárhol a világban egy olyan országot, ahol cirka harminc éve nincs gazdaság, de az életkörülmények megfelelőek. Mindenkinek.
 
Szép napot!
 
 

Kedves Mindenki!

Amit itt leírok mind tapasztalaton alapul, lehet vele vitatkozni de ez az véleményem:
Ebben az országban egészen sok olyan emberrel lehet találkozni, aki elméletben nagyon szívesen segítene mindenféle gyerekeknek, családoknak vagy bárkinek, azonban mikor tényleg oda kellene menni és olyan segítséget adni, ami többről szól mint egy jó; ötlet, vagy esetleg egy átutalt összeg, akkor arra már nem vállalkoznak.
Természetesen az is nagy dolog, hogy ilyen módon segítenek a társadalomnak, de véleményem szerint ennél már sokkal sokkal többre lenne szükség.
Ráadásul egyáltalán nem kell pedagógusnak lenni ahhoz, hogy akármilyen segítséget tudjál nyújtani. Semmi másra nincs szükség csak egy kis időre, és rengeteget lehet segíteni olyan gyerekeken, akik életükben nem hallottak 10-nél több jó szót.
Én is fontosnak tartom, hogy megkeressük a problémák gyökerét, de mivel úgy tűnik, hogy ez egyenlőre nem segít az egyes gyerekeknek, ezért mindenkit arra szeretnék buzdítani, hogy akárhogyan is, de próbáljon meg személyesen segíteni, mert ez általában sokkal többet számít!
Kiemelném még azt, hogy Nóra egy sort sem ír a pénzügyi helyzetéről, hanem sokkal inkább azzal foglalkozik, hogy hogyan tudna megoldani egy ilyen helyzetet.
Minden tiszteletem a tiéd Nóra!

Sára(gimnazista vagyok)

Az incentusáldozatok legnagyobb hányada a saját családjuk részéről vagy annak tudtával/közreműködésével/jóváhagyásával szenvedte el a sérelmet. Így nem elég, hogy elviselhetetlen terhet raknak rájuk, de még az alapvető jogaiktól is megfosztják őket, mármint ami a törvény előtti egyenlőséget illeti, hiszen ezek a gyerekek joghézagban vannak, és lesznek is valószínűleg hátralevő életükben. Ezt tartják természetesnek, és ebből kifolyólag újból és újból ugyanabba az "áldozati" szerepkörben találják magukat, amit a többiek megoldanak annyival, hogy "ő választotta magának". Hát persze, ki más?
De fordítsuk csak meg a kérdést: mi történik akkor, ha valahol előjön, hogy egy személy incentusáldozat, és EZÉRT komoly egészségügyi vagy egzisztenciális gondjai akadtak. Vajon történik kivizsgálsá vagy bárkit is felelősségre vonnak? Nem ilyen dolog nem történik. Az áldozat, ha akarja, akkor elmehet pszichológushoz, és onnantól úgy lesz számontartva, mint aki nem normális. Pedig ennek a helyzetnek a kezeléséhez minden érintettnek hozzá kell járulnia. Könnyű azt mondani, hogy "az ő választásuk, ők akarták, hogy így legyen". Ez nem igaz, mert egy gyerek sohasem választ ilyet, még akkor sem, ha az úgy látszik egy kivülállónak. gyerekkorban nem tudnak tenni szinte semmit, de felnőttkorban igen. Mint egy felnőtt incentusáldozat - jó magam - járom  e nehéz sors kanasszáját, és nap, mint map beleütközöm a közönyösségbe, a szemethunyásba, a lesajnálgatásba. És leginkább azokon a helyeken, ahonnan a legkevésbbé várná az ember: egyház, orvosok, szociális és családügyi szervezetek stb.
Pedig hát az a család, ahol ilyen dolog megtörténik "csak úgy", nyilván nem fog a gyermek segítségére sietni, tehát a társadalomnak kéne még a felnőtt "gyermekek" esetében is (gondolok itt jogsegélynyújtásra, rehabilitációra stb). Ugyanis az ilyen történeteket gyerekként elszenvedi az ember, de csak felnőttként tudja feldolgozni, amikor az áldozat képes erre. És ez nem csak az ő érdeke, hanem a többieké is. Másképpen hogyan tudják elejét venni a nemkívánatos folyamatnak? Megmondom: sehogy. 
Így a cikkben hasonló eseteken való "felháborodás" csak látszólagos, mert a mélyben ott lapul a hallgatás, a cinkosság, a keresztényinek titulált "megbocsátás", a kéz-kezet mos és még egy rakás dolog, ami alapján végül az áldozat maga lesz hibáztatva, mert le merte reagálni a vele történteket. Jobban jár, ha inkább "hasznot húz" belőle és megkeresi a kenyérre valót azzal a mesterséggel, amihez már kiskora óta hozzászokott. Persze csak akkor, ha meg akar élni, mert hát lehet éhezni is. Ez is egy szabad választás.
Sajnálom, ha valakit kiábrándítottam, de a teljes képhez ez is hozzátartozik. Az eltussolt ügyek, a megoldatlan, kezeletlen helyzetek pedig bekerülnek a nemzeti pszichébe és onnan mérgezik a társadalmat. Aztán meg nem értjük, miért szaporodnak a bajok. Pedig már ilyen takargatott, letagadott bűncselekmények miatt eltűntek társadalmak korábban is. Mi sem leszünk kivételek, sajnos.