Nyolcrétű út

Mérő László könyvének margójára. Kiemelések és kiegészítések. Lencse Máté írása

Mérő László (2017): Nyolcrétű út. A szellemi rugalmasság fejlesztése. 333 Nyolcrétű rejtvény, játéktáblával. Tericum Kiadó.

Olvasás közben folyamatosan párbeszéd alakult ki köztem és a könyv között. Érdekes volt, ahogy a gondolatmenetemet sok esetben követte a könyv, de elképesztően frusztráló az, hogy nem tudtam érdemben reagálni, alakítani – képtelen vagyok írni egy könyvbe, így ez a feloldás sem segíthetett. Végül arra jutottam, hogy összeszedem ezeket a gondolatokat egy külön írásba, mondjuk nyolc pontban. Az alábbi szöveg nem tekinthető recenziónak, bár sok minden kiderül a könyvről, inkább reflexió egy olvasásélményre: a könyv margójára le nem írt gondolatok szerkesztett változata. 

Egy

Hogy érthető legyen a nézőpontom, muszáj majdhogynem a végén kezdenem. Az edutainment – az education (nevelés) és entertainment (szórakozás) szavak összevonása – kapcsán írja Mérő (84. o.), hogy az a baj vele, hogy termékeit tanárok és nem játéktervezők készítik. Mélyen egyetértek. Amikor társasjáték-pedagógiáról beszélek, mindig az az első, hogy elhatárolódom az edukatív játékoktól. A társasjáték-pedagógia az én olvasatomban azt jelenti, hogy olyan társasjátékokkal kínálom meg a gyerekcsoportom, amelyeket szórakoztatásra terveztek, a hatást pedig attól várom, hogy játszanak a játékkal. A pedagógia ott jelenik meg, hogy milyen játékot vagy milyen típusú játékokat kínálok fel, és abban, hogy játékosként magam is részt veszek a szituációban. Ez egy puha, indirekt módja a fejlesztés támogatásának, amitől persze még lehet hatékony. Éppen ezért a mély egyetértésemet ki kell egészítenem: nem biztos, hogy fontos kérdés az, hogy az edutainment termékeket kik tervezik. Lehetséges, hogy nem is kellene ezzel a céllal tervezni. Ha szórakoztatni szeretnénk, ha a játék felől szeretnénk közelíteni, akkor merjünk játszani. Számomra úgy tűnik, hogy megfelelő hozzáállással a játékok könnyedén támogathatják pedagógiai munkánkat anélkül, hogy sérülnének. Nagyon leegyszerűsítve: nem kell kitalálnom olyan játékot, ami fejleszti a gyerek számolási készségeit, mert rengeteg olyan jó játék van, amikben gyakorolhatja ezt, akár a flow állapotában is.

Kettő

Szóval a flow. Több fontos állítás közül kettőt szeretnék kiemelni. Az első, hogy a flow állapotában nem érdekel minket, hogy fontos-e a végzett tevékenység (67. o.), ahogy a játék során sem. Hiszen a játék nem létfontosságú, az viszont igen, hogy néha olyasmit csináljunk, ami nem az (65. o.). Ezt egyébként önmagában elegendő érvnek gondolom a játék haszna mellett, de szorosan ide tartozik a másik kiemelésem is. A játékot pedagógiai szempontból közelítem, tehát pedagógiai eszköz, melyekkel kapcsolatban hajlamosak vagyunk túlzó elvárásokat támasztani. Szóval, ha rátalálunk valami működő dologra, akkor hihetjük azt, hogy mindig és mindenre jó. Többször keveredtem már olyan beszélgetésbe, ahol a társasjáték-pedagógia közoktatásban betöltött lehetséges szerepét/helyét keresték. Biztos vagyok abban, hogy van helye, de abban is biztos vagyok, hogy a tanórai keretek között csak nagyon kis részben: nagyon szomorú lennék például egy kötelező társasjátékórától. Elsősorban persze motivációs okok miatt, másodsorban viszont azért, mert nem szabad túl nagy terhet raknunk a játékokra, azok sem jók mindenre. Ahogy flow-ban sem lehetünk folyamatosan (61. o.), úgy játszani sem lehet mindig, különösen nem pedagógiai céllal. Jelen pillanatban azért tartom elképzelhetetlennek, hogy a társasjáték komoly szerephez jusson a közoktatásban, mert tökéletesen rendszeridegen az a mód, ahogy működni tud: adjunk szabad kezet a gyerekeknek, mi pedagógusok pedig türelmesen, a folyamatokba bevonódva kísérjük őket a játszás során. A valódi játék valami furcsa, valami zárójeles, valami komolytalan, ami mind igaz is, de ettől még működő és hatékony, amit nehéz elfogadni. 

Három

De nézzük, hogy mi az, amit könnyebb elfogadni. Mérő sem kerülheti ki a játék és a tanulás viszonyát, ugyanakkor kissé összemossa a játékos tanulást és a játékosítást (85-86. o.). Bár talán értem, hogy miért, talán még igaza is van, de akad egy olyan szempont, ami miatt mégis érdemesnek gondolom a szétválasztást. Abban egyetértek Mérővel, hogy nem mindig az a jó megoldás, ha játékosan közelítünk egy tananyaghoz, például nem indokolt minden esetben kvízjátékokba bújtatni adatok megtanulását, de ebből számomra nem következik, hogy a folyamat maga nincs játékosítva. Néhányszor már találkoztam azzal a tévhittel, hogy a játékosítás magával hozza a játékot is, de ez nincs így. Nagyon szélsőséges esetben egy játékosított tanulási folyamatban lehetséges, hogy egyáltalán nincs játék. Jó példa erre Prievara Tibor értékelési rendszere, ahol – végtelenül leegyszerűsítve – arról van szó, hogy a gyerekek ajánlások és támogatások mentén, de önállóan tervezhetik, szervezhetik tanulásukat: a tevékenységekért, produktumokért pontok járnak, amik jegyekhez vezetnek. Tulajdonképpen a fejlesztő értékelés szép megvalósulását láthatjuk, ami nagyon hasonlít egy játékra, hiszen sokféle stratégia és taktika működhet, korrigálhatóak a hibáink, mi magunk menedzseljük a folyamatot egy szabályrendszer keretében stb. Tehát játékosítunk anélkül, hogy bármit is játszanánk. Meggyőződésem egyébként, hogy a társasjátékok tökéletesen alkalmazzák a fejlesztő értékelést, ezért is szoktam kérni, hogy pedagógusként ne avatkozzunk bele a játékfolyamatba, csupán mint játékosok. A játék folyamatosan visszajelez a teljesítményre, a jelenlévő társak pedig mutatják az alternatív utakat, melyek értékelése ugyancsak megtörténik. A parti végén megkapjuk a záró értékelésünket a végeredmény formájában, aminek persze semmi végleges hatása nincs, hiszen a legtöbb társasjáték törekszik az újrajátszhatóságra, szeretné rávenni a játékosokat újabb partikra, motivál tehát a teljesítményre, a jobb eredményre.

Négy

Azt is gondolom, hogy ez a folyamat segíti a konvertálható tudás kialakulását, a szellemi rugalmasság fejlődését. Leginkább azzal, hogy modellezi ennek fontosságát és hatékonyságát. A társasjáték-pedagógia nem egyes játékokban való elmélyedésről, hanem sokféle játék megismeréséről szól. Társasjátékok sokaságában ügyesnek lenni hatalmas szellemi rugalmasságot igényel, így ezen a téren könnyen fejlődhetünk. Nem az a célom tehát, hogy valamelyik játékban jó legyen adott gyerek vagy gyerekcsoport, akikkel dolgozom, hanem az, hogy sokféle helyzethez legyen képes motiváltan odaállni, és azok megoldásában legyen sikere. Nem játékot tanul, hanem játszani. Ilyen hozzáállással valószínűbb az új játékok befogadása, megértése, hatékony játszása, mintha valaki nagymesterré válik egy konkrét játékban. Nagyon könnyű megélni motivált helyzetben, rövid időn belül, hogy amit elsajátítottam az előző játszmák alatt, azt tudom használni, adaptálni olyankor is, amikor részben vagy teljesen, de új helyzetben találom magam, mondjuk egy olyan társasjátékkal, amihez hasonlóval sem volt még dolgom. Szóval könnyebb, gyorsabb és védettebb, de ez nem baj, sőt ez az, amit ki kell használnunk, hiszen így könnyen lehet valakinek igénye más területen is a konvertálható tudás.

Öt

Persze kérdés, hogy mivel és hogyan fejlődhetünk legjobban. Bár a társasjáték-pedagógia szabadon engedi a gyereket, a szabadság bizonyos keretek között valósul meg, méghozzá a felkínált játékok összeválogatásában. Van egy elképzelésem, hogy milyen típusú játékokkal kellene játszaniuk, de azon belül rájuk van bízva a választás. És az egyik kulcskérdés ezzel kapcsolatban az, hogy mekkora kihívás elé érdemes állítani őket. Érdekes volt olvasni Rubik és Mérő nézetkülönbségét a Rubik-kockáról, hogy akkor most azért sikeres, mert nehéz, vagy éppen annak ellenére. Mérőhöz hasonlóan én is az utóbbi felé hajlok, ugyanakkor nem egy olyan gyerekkel játszottam már, akinek egy adott társas túl nehéz volt, mégis élvezte a helyzetet, így esélye lett arra, hogy megértse, elsajátítsa, tehát fejlődjön. Annak, hogy miért élvezett egy túl nehéz feladatot, persze számos oka lehet a játék témájától, kivitelezésétől, a társaságon át egészen addig, hogy szereti a nehéz feladatokat. És nekünk, akik próbáljuk létrehozni ezeket a játékszituációkat, ezekkel mind érdemes számolnunk. Szóval sok esetben kifejezetten az tűnik jó döntésnek, hogy nem optimális nehézségű játékokat kínálunk.

Hat

De mikor tudunk kínálni? A játék kívülről nem motiválható, írja Mérő a 95. oldalon. Erős állítás. Azt is gondolom, hogy szép állítás. Illik a könyvhöz, illik a játékhoz, de illik egy modern, innovatív, gyerekközpontú pedagógiához is. Az egyetlen gond vele, hogy nem igaz. Klasszikus tévhitnek érzem a külső motiváció rossz, éljen a belső motiváció leegyszerűsítést. Ráadásul olyan tévhit, ami csak az elméletet jellemzi, a gyakorlatból ugyanis nagyon nehezen iktatjuk ki a külső motivációt, ami egy faék egyszerűségű eszköz, látványos eredményekkel – melyek azonban sokszor nem tartósak, nem mélyek. A külső és belső motiváció kapcsolatát régóta próbálom megérteni és a tapasztalataim erősen árnyalják az említett leegyszerűsítő megközelítést. Mérő állítását például úgy, hogy folyamatosan valóban nem motiválható kívülről a játék. És ez egy nagyon fontos különbség. A Toldi Tanoda tanulóinak többsége rendszeresen és szívesen, többnyire ügyesen társasjátékozik, sokaknak ez a kedvenc szabadidős tevékenységük, ami nem lenne így, ha nem használtunk volna soha külső motivációs eszközöket. A kezdetekhez visszakanyarodva el szoktam mesélni, hogy mi bizony csokival vettük rá a gyerekeket arra, hogy leüljenek játszani velünk: aki játszik, kap csokit, aki nyer, az pedig még több csokit kap. Azért volt erre szükség, mert a közösségben, ahol dolgozunk, alig volt előzménye a játéknak – otthon a fájer, a póker, a snapszer, a zsír, tehát a kártyajátékok mennek, sokszor szerencsejáték formájában. Egyszerűen nem tudtuk elérni a gyerekeknél, hogy leüljenek egy-egy társas mellé. Viszont tudtuk, hogy jók, hittünk abban, hogy szeretni fogják őket, így csapdát állítottunk. És azóta is előfordul, hogy új játékok bevezetésénél, új gyerekek bevonásánál kell valami külső támogatás, vagy akár a kötelezővé tétel. Mindezeknek a célja, hogy létrejöjjön a játékszituáció azért, hogy a játék végre működhessen, behúzhassa a gyereket és kialakulhasson a belső motiváció. A kulcs az, hogy mindig legyen tervünk a külső motiváció elhagyására, készüljünk fel annak kezelésére, hogy ez ellenállásba ütközhet. Ez egy pedagógiai feladat, méghozzá azért, mert az már valóban gát, ha a játékot folyamatos külső megerősítés kíséri.

Hét

Az okos érzések és az intuíció megjelenésének nagyon örültem. Jesztl József kollégámmal pár éve kezdtünk el kidolgozni egy olyan naplózási technikát, amellyel nyomon lehet követni a fejlődést a társasjátékozásban. Összeszedtünk néhány kategóriát, és elkezdtük őket a tapasztalataink alapján beszintezni, amikor azt vettük észre, hogy egy viszonylag egyszerűen leírható fejlődési út végpontja után is van valami, bármennyire furcsán hangzik. Ráadásul ez a valami nagyon hasonlít arra, ami a fejlődési út legelején van, csak eredményes. És ezt semmi mással nem tudjuk magyarázni, mint a játéktapasztalattal. Vegyük például a döntéshozatalt. Egy olyan játékos, akinek nincs tapasztalata döntéshozatalt igénylő társasokkal, annak sokszor nem megmagyarázhatóak a döntései, sokszor akár érzelmi alapúak is, de ha számítások alapján is dönt, azok a számítások nagyon minimálisak, jellemzően hibásak, mert a játékos nem látja át a teljes játékmenetet. Innen lehet eljutni oda, hogy az ember rugalmas terveket készít, melyeket szükség esetén képes módosítani. De. Mindkettőnknek számtalan olyan élménye jött elő, melyek hasonlóan eredményes játékhoz vezettek, látszólag mégsem épültek hosszas számításokra, kidolgozott tervekre. Különösen olyan esetekben figyelhető ez meg jól, ha olyan játékkal játszunk, amit egyikünk sem ismer, csak a mechanizmus elemeit innen-onnan. Szóval adott egy ismeretlen játék, adott egy játékos, akinek nem megmagyarázhatóak a döntései, aztán adott az ő győzelme. Mi ebben az esetben az intuícióba kapaszkodtunk, de a könyv elolvasása után az okos érzések kifejezés sokkal találóbbnak tűnik, de legalábbis az intuíció alapjának. A taktikai és stratégiai döntések során őt okosabb érzések vezérelték, mint akár a rugalmas terveket készítő és azokat folyamatosan alakító játékostársait. Sokszor megfigyelhető, hogy komoly és összetett számításokra, tervekre építeni nagyon fárasztó, különösen azért, mert társasjátékról lévén szó, a helyzet nagyon gyakran és különböző módokon változik a többiek döntései miatt. A folyamatos újratervezés felőröl, és sok benne a hibalehetőség. Könnyű benne elfáradni. Ezzel szemben, ha kellően sok a tapasztalatunk adott játékkal, játéktípussal, de legalábbis magával a társasjátékozással, akkor okos érzéseink sokkal hatékonyabban tudnak támogatni minket a győzelemben.

Nyolc

Végül magáról a játékról. Ugyan nem társasjáték, mégis sok mindent alátámaszt azokból a pozitív hatásokból, melyeket a társasjáték-pedagógia kapcsán ki szoktunk emelni. A tanulási folyamat megélése, a hatékony és önálló tanulás gyakorlása, a meglévő tudásunk átalakítása a siker érdekében mind jellemzi a Nyolcrétű rejtvényt. A szabályok egyszerűek, a feladványok jól érthetőek, szintezésük jól felépített. Igazából nagyon elegáns az egész, különösen a precízen kialakított csapda, melybe rutinos játékosként is könnyű belesétálni. Arról van szó, hogy a kezdő, haladó és mesterszintek szépen nehezednek. A játék kulcsa, hogy megtaláld az első elemet, amit biztosan jó helyre raksz. Ezt kezdő szinten elég könnyű észrevenni, a haladó és a mesterszinten már kicsit nehezebb, kell néhány, ha ezt ide teszem, azt meg oda, akkor ide azt nem tehetem, tehát, akkor így kellene elkezdeni kör, de azért meg lehet találni a megoldást. Sokat játszol és szépen belejössz, ennyire egyszerű a képlet. Aztán odalapozol a nagymesterszinthez és látod, hogy ez sem nehéz: ez ide való, az meg oda, egyértelműen ez jön, aztán amikor már csak 2-3 elem van hátra egyre biztosabban látod, hogy nem fog sikerülni. Végül nézed a táblát az utolsó elemmel a kezedben és konstatálod a vereséged. Csapdába estél. Először még megpróbálod átrendezni a lehelyezett elemeket, de aztán be kell látnod, hogy alapjaiban hibás a koncepciód. Mi történt? Egyszerűen annyi, hogy az eddigi stratégiák itt már nem működnek. Az egyértelműnek tűnő helyzetek csapdák, amiken nem érdemes elindulni –bár olyan szemtelenséget is tapasztaltam, hogy igen. Ezen a szinten csak akkor tudsz sikeresen játszani, ha egy már tökéletesen ismert keretben is képes vagy új utakat találni. Ez egy nagyon nehéz feladat, ugyanakkor igazán hasznos tudás. Ha pedig pedagógusként nézem ezt a folyamatot, akkor azt érdemes kiemelni, hogy igazán ritka az, amikor egy változatlanul egyszerű szabályrendszer, játékkeret ennyire összetetten nehezedik. És ez azért hasznos, mert a játékot egyszer kell megtanítanom, a gyereknek egyszer kell megszeretnie, mégis viszonylag sokáig keresheti benne a fejlődési lehetőségeket.