Óvodások az Igazgyöngyben

L. Ritók Nóra írása

Sok óvodában megmutatják, mit hogyan kell. Hozzák az óvónők a maguk felnőttes sztereotip formáit, és átültetik azt a gyerekbe. Ezt nem szabad.

Az alapítványunk, az Igazgyöngy Alapítvány egyik fő célja a mélyszegénységben élő gyerekek életesélyeinek javítása. Köztük is kiemelten a romáké, mert oda még több segítség kell, mint az elszegényedő, lecsúszó családokhoz. Mert ott a képességek még megvannak, nincs generációkon átörökített, mindent leamortizáló nyomorúság, ott „csak” élethelyzet van, ahol a lehetőségek nyújtása még könnyebben visszafordíthat folyamatokat.

Mikor elkezdtem mélyebben foglalkozni velük, a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekkel, először az iskolás gyerekekkel akartam valamit elkezdeni. Aztán lassan egyre jobban értve azt az iszonyú problémahalmazt, amiben élnek, láttam, a változásokhoz a munkát hamarabb kell kezdeni. Először az óvodás korúakig próbáltuk a bevonást, ma már foglalkozunk a három év alattiakkal is.

Mert a szegénységben a hátrányok felhalmozódása hamar elkezdődik. Már magzati korban, amikor nem jutnak hozzá a terhes anyák például a magzatvédő vitaminhoz, és a táplálkozásuk sem megfelelő. Amikor ártanak a piciknek még ott, az anyaméhben a szegénység más hozadékai, például a felelőtlenségben szocializálódott asszonyok dohányzása. Sok a koraszülött. És sok az SNI.

Aztán a születés után sem javul a helyzet. A körülmények a szegénységben nem ideálisak a fejlődéshez. Semmiben. Sem táplálásban, sem fejlesztésben.

Itt már nagyon látja az ember a különbségeket, azok között a szülők között, akik mindent elkövetnek, és el is tudnak követni, hogy bármilyen fejlődési zavart gyorsan korrigáljanak, és azok között, akik elfogadják, ez így a természetes. És nem tesznek semmit. Sokszor eszembe jut egy-egy gyerek kapcsán: ha időben korai fejlesztésben részesülhetett volna… szakember segítségében, speciális tornában. Talán akkor másképp alakul az élete. De ahhoz utazni kellett volna, messze, ami egy szegregátumból nem egyszerű. Mert nincs pénz rá, nincs tudás sem annak megértéséhez, miért kellene ez, és hova teszi addig a többit? Az utazás oda-vissza egy napba is beletelik. Ráadásul gyakran menni kellene.

A mélyszegénység és a korai fejlesztés ma nem egy lapon íródnak. Talán nem is egy füzetben.

Aztán ott a következő időszak. Míg sokaknak természetes a mondókázás, mesélés, éneklés, ritmikus játékok, itt nem alakult ki ennek a szokása. Ahol az anyuka sem hallott mesét kiskorában, és olvasni is nehezen tud, ott ő sem mesél soha. És nincs más sem, nincsenek fejlesztő játékok, tudatos odafigyelés a változásra, nincs szemkontaktus, finommotorika-fejlesztés, a fejlődést abban látják, ha hosszan nézi a kicsi a tévét, és az eszükbe sem jut, hogy a dohányfüst a szobában a babákra nézve sem egészséges.

Van, aki ezt az egész roma anyaságot afféle romantikus, ősanyai életérzéssel szemléli. Voltak vitáim erről, hogy ez nem mindenhol valamiféle szabad, ősi, ösztönös dolog, tele természeti csodákkal, ahogy ők gondozzák a gyerekeiket, és például az egyetlen szobában, a hangzavarban, amit a hangos zene meg egymás túlkiabálása ad, a fáradságba beájuló gyerek alvása nem az igazi pihentető alvás. És oka van annak is, hogy a védőnők sem ajánlják a textilpelenkát ebben a közegben, a fertőzésveszély miatt jobb az eldobható pelenka.

Ma már látom, mennyi fejlesztés kell ide is, a babáknak és az anyukáknak együtt, tapintattal, szeretettel, hiszen nem tehetnek róla, hogy így nevelik a kicsiket, nem lehetnek mások: akik ebben szocializálódtak, azok ezt tudják csak átörökíteni, fel kell építeni hát mindent náluk. A tudatos gyereknevelést. A felelős szülői magatartást. A következetességet. A megfelelő gondozási ismereteket. A szülői minta jelentőségét.

Amikor hozzánk kerülnek, az iskolába, már nagyok a lemaradások.

Ahol tehetjük, ott tartunk óvodai vizuális játékokat. Ahol játszunk velük, nyomhagyásokkal kezdve, és lépésről lépésre fejlesztjük őket. Kezdjük a nagy mozgásokkal. Ritmikusan. Aztán leképezzük azokat papíron. A mondókákkal ritmizáljuk a mozgást. Együtt a verbális és a vizuális fejlesztés. Erősítve, segítve egymást.

És mindig olyan eszközzel dolgozunk, ami könnyen hagy nyomot. Nem színes ceruzával dolgozunk, először sosem, hanem tenyérrel, ujjal, majd vastag ecsettel, színes festékekkel, puha zsírkrétával, vastag filctollal, pasztellel.

Játszunk a színekkel, keverjük a technikákat, pontosan tudva, mi mit eredményez, például hogy a zsírkréta ledobja a vizes bázisú festéket magáról, és a forma így megmaradhat, vagy a színeknél nem komplementert adunk, hanem a színkörben a szomszédosakat, eleinte csak kettőt, később többet is, vagy hogyan lehet gombolyítani a vonalakat és firkából felületet képezni, nagy mozdulatokkal, játékosan.

Aztán ott a mesék világa. Mesetöredékeket mondunk, szokatlan csodákkal, amelyeket ők fűzhetnek tovább a saját belső képeik szerint, olyanokat, amelyeknek a motívumaiból ismernek már párat, így a fő formáikat meg tudják rajzolni. Hogy a sikerélményük biztosítva legyen. Mindig egy kicsit teszünk hozzá ehhez a képi világhoz, valami újat, ami mellett ott van a biztos, a tudott, a gyerek által stabilan leképezett forma.

Fontos az is, hogy értjük a korosztály sajátosságait. Hogy nekik úgy jó, ahogy először felrajzolják. Hogy a játék a lényeg, megélni a mesét, mozdulatokkal is, ott a papíron, akár hanggal is, nem, nekik nem az esztétikai minőség számít, hanem a kifejezés, a formáig érdekes a dolog, a háttérnél már unalmas lesz. Elfogadjuk, hogy nem lustaság, hanem kreativitás, ha azt mondja, fehér a fal, vagy leesett a hó, nem kell beszínezni… de óvatosan terelgetjük, hogy megtapasztalja, milyen az esztétikus színminőség, milyen az, ha a kép minden felületen megmunkált, és ehhez kell adnunk technikát, ötletet, „varázslást”, gyorsat, amivel a háttér hamar kész. Hogy ez a tapasztalás építse majd az igényt a felületmegmunkálásra, a teljes képalkotásra.

Bővítjük a formakincset, lépésről lépésre ezt is, megfigyelve, vizuális memóriából előhívva, mesélve, mutatva, mindig dicsérve, sosem belenyúlva a gyerek formájába, de rávezetve, segítve, hogy értse, élvezze, hogy boldog legyen, büszke, elégedett.

Sokan hiszik azt, hogy elég egy színes ceruza meg egy papír az óvodába. Rajzolhatnak, ha akarnak. Sok óvodában megmutatják, mit hogyan kell. Hozzák az óvónők a maguk felnőttes sztereotip formáit, és átültetik azt a gyerekbe. Ezt nem szabad. Minden gyereknek megvan a maga képi világa, vonalvezetése, formakincse, fantáziája. Nem az a dolgunk, hogy mintákat másoltassunk, mert így a mintakövető magatartást fejlesztjük, ami nyilván lehet cél, de csak részcél, mondjuk a megfigyelési képesség fejlesztéséért, egyszer-egyszer, de ha csak ez van, az nem az önálló, kreatív gondolkodás, az önkifejezés felé visz.

Az óvodákban az ábrázolás sok helyen szabadon választható tevékenység. Sok gyerek sosem ül oda az asztalhoz rajzolni. Egyszerűen kimarad ez a dolog egyeseknek. Nem akarják. Aminek nyilván oka van. Mert ha az ábrázolásban nem látnak csodás átváltozásokat, varázslatokat, akkor nem lesz a tevékenységnek elég figyelemfelhívó hatása, mert sokuknak ebben a felgyorsult, felhangosodott világban nem elég élmény a színes ceruza halovány nyomhagyása a vékonyka papíron.

A fejlesztés akkor igazi, ha élményhez társul. Mindenkinél, nemcsak a hátrányos helyzetű gyerekeknél. A vizuális nevelés hihetetlen területe a komplex fejlesztésnek. Mindenkinek, szakembernek, szülőnek. Ahol meg a szülőnek nincs tudása rá, ott még nagyobb szerepet kap a szakember. Mert segíteni kell. Muszáj.