Szegregációs körkép

L. Ritók Nóra írása

Szóval arra felé haladunk, a pedagógusok körében is, hogy a szegregációt lassan mindenki elfogadhatónak tartja. 

Annyiszor írtam már róla. Most mégis megint úgy érzem, muszáj. Mert a romboló hatás tömegessé válik, és már nemcsak a gyerekek váltak áldozatává a szegregációnak, hanem a pedagógusok is.

Gyakran utalok egy-egy posztban, blogbejegyzésben arra, hogy én megrögzötten integrációpárti vagyok. Egy-egy ilyen megnyilatkozás után levelek, üzenetek sokaságát kapom. Nyilván jönnek az okoskodók, akik sosem tanítottak, sosem láttak halmozottan hátrányos helyzetű cigány gyereket, de onnan, a kényelmes foteljeikből pontosan tudják, hogy ezzel az álláspontommal egy ostoba, tájékozatlan barom vagyok. Mert szerintük minden épeszű tudja, hogy nem szabad „összekeverni” őket, meggyőződéssel állítják, hogy az ország jövője nélkülük kell, hogy körvonalazódjon, és azt is mindig leírják, hogy a kialakult helyzetért nem felelős sem a kormány, sem az egyház (sőt, még senki, soha nem tett értük annyit, mint a mostaniak), csak és kizárólag azok kárhoztathatók érte, akik személyes döntésükből élnek úgy, ahogy, és egyébként nem is érdemelnek mást.

Az ilyeneken már nem is akadok fenn, a kormánypropagandával átitatott rasszizmus nekik masszívan összeáll egy nemzeti, szélsőségesen kirekesztő ideológiává, nem is fordítok már időt a győzködésükre. Hanem az, hogy egyre több pedagógustól is kapok ilyen leveleket, üzeneteket, az azért megrémít.

Ezekben a levelekben, vérmérséklettől függően, többnyire indulatosan írják le, hogy milyen osztályaik vannak, milyen eseteik, hogy sokan már félnek bemenni a tantermekbe, alig várják, hogy vége legyen az órának, a napnak, ők nem ezért tanultak, ezekkel semmit sem lehet kezdeni, értsem meg, nincs helyük a „normálisak” között, külön kell tenni őket, mert tönkretesznek mindent, elveszik a jogot a többitől, hogy tanulhasson, és nekik talán nincs joguk?! stb… Ami a legaggasztóbb, hogy sokuknál már nem az elkeseredett panaszkodás jön át, hanem a kirekesztő gyűlölet. Ez pedig, azt hiszem, további veszélyeket is magában rejt.

Kiégtek, teljesen. Nagyon sajnálom őket. Áldozatai ennek az egésznek. Egyikük azt írta, a szegregáció kivégzi a pedagógusokat. És ez így is van.

Emlékszem, 2007-ben, amikor a települési esélyegyenlőségi tervek készültek, és addig nem látható, rejtett szegregációt találtunk egy-egy iskolán belül, hogy szörnyülködtünk a megbeszéléseken. Pedig akkor még, a mostanihoz képest megfelelően működtek az iskolák, és nem volt tapintható a gyűlölet sem. Akkor még azzal küzdöttünk, hogy megértessük, szegregációhoz vezet, ha szakmai indokokkal nívócsoportos oktatást szerveznek a jobb társadalmi státuszúaknak, ahova nem kerülhet be a „c” osztályokból senki.  De voltak még eredmények azokban az osztályokban is, voltak ott is mosolygós osztályfőnökök, akikkel lehetett módszertanról beszélgetni.

Hol van már az az idő!  Persze azok az elemzések, tervek, a kormányváltáskor már nem voltak lényegesek, a megvalósulásig nem jutott a program, asztalfióknak dolgoztunk, vagyis inkább a kukának. Igaz, azokkal már nem is lehetne mit kezdeni, hiszen akkor még az iskolák az önkormányzatokhoz tartoztak, és a probléma megoldását lehetett lokálisan, helyspecifikusan tervezni. Ma már ez lehetetlen. Az irányítás központi, a szegregáció pedig elszabadult.

Én is másképp látnám talán, ha nem lenne közvetlen megtapasztalásom a szegregálódásról. De tanítok olyan helyen, ahol nyolc év alatt, az orrom előtt teljesen szegregálódott az állami iskola, itt nálunk (és sok helyen az ország leszakadó felén) az egyházi iskola váltotta ki ezt. Mert a gyülekezetépítésnek ezt az útját látták legjobbnak, iskolát csinálni ott is, ahol elég volt egy is, remélve, hogy így majd a szülőket is templomba járóvá tudják tenni. Ám az emberek nem vallásos meggyőződésből választanak egyházi iskolát, ezt világosan mutatja a gyülekezetek tényleges létszáma, így kellett valami más, ami vonzóvá teszi őket. Legyen hát az, hogy ők válogatnak, náluk nincs sajátos nevelési igényű, nincs halmozottan hátrányos helyzetű gyerek, cigányból is csak az asszimilálódott, az se túl sok, akik pedig plusz pedagógiai munkát igényelnek, ők menjenek az államiba. Lehetett ezt fokozni még azzal, hogy az egyháziak nagyobb állami költségvetéssel és lehetőségekkel bírnak. Mindez megtette a hatását. Ezeken a településeken szegregálódtak az állami iskolák. Végignéztem, ahogy egy integráló iskolából szegregált iskola lett. Láttam az épületben és a pedagógusokban lezajlott változásokat. Láttam, ahogy szétesett minden, ahogy a halmozódó problémák lehetetlenné tették a megfelelő oktatást. És látom azt is, milyen hatással lesz ez a települések jövőjére.

Ehhez hasonló helyzet sok helyen fordul elő a leszakadó térségekben, de írt nekem olyan pedagógus is, aki egyházi iskolában tanít, és egy fenntartóhoz két iskola tartozik, a városi „fehér”, és a közeli faluban a „cigány” iskola. Egyházi fenntartású mindkettő, de szigorúan tartják a határokat, nem keverednek a gyerekek. No meg a fővárosban és a megyeszékhelyeken ott van ez az állami iskolák között is, ez sem gond ma a szakpolitikának.

Az intézkedések, próbálkozások leginkább az Uniónak szóló látszatok. Az Antiszegregációs Kerekasztallal kezdődött, aminek csak a kirakathatását lehetett értelmezni, kommunikálni, azt, hogy a szereplőkkel beszél a kormány a kérdésről, meghallgatja a véleményeket. A Deszegregációs Munkacsoport munkájának sem volt érzékelhető eredménye, pedig itt azt tervezték, hogy a megyei jogú városokban majd mindenhol elindítanak valamit. Az egyházi iskolák szegregáló hatása pedig tabutéma marad, erre nem reagálnak sehol, semmilyen szinten, még az ombudsman sem.

A mi, helyi szintű, három településre kiterjedő, a „társadalmi kohézió erősítésére” irányuló egyeztetésünk is kevés eredményt tud felmutatni, talán csak azt, hogy időről időre leülünk, és megmarad évek óta a települési iskolaszerkezet. Ezért az egyházi iskola inkább kevesebb gyereket vesz fel, csak hogy az állami is megmaradjon. Persze emögött nem valami nagylelkű egymás felé fordulást kell sejteni, hanem egyszerűen csak annyit, hogy ha az állami iskola nem tud első osztályt indítani, akkor előbb-utóbb nyilvánvalóvá válik a két iskola fenntarthatatlansága, és akkor előállhat az a helyzet, hogy minden gyerek az egyházi iskoláé lesz. A cigányok is, és ezt azért az egyház nem szeretné.

Eredmény lehet, hogy ebből az ötletből kiindulva sok tankerületnél ebben a tanévben Antiszegregációs Munkacsoportot hoztak létre. Ez remek ötletnek tűnhet, de mivel bárminemű kötelezettség csak a tankerületekhez kötődők számára létezik, így pl. az egyházi iskolák fenntartója kényelmesen szemlélheti a munkacsoportban a kínlódásukat, hogy mit tesznek a településeken belül, pl. a beiskolázási körzetek megváltoztatásával, miközben ők közlik, hogy nekik itt nem írhat elő senki semmit. Védi őket az állam, a szabad iskolaválasztás, a törvényi kivételek, aminek teljesen a tudatában vannak. Ennek a leple alatt nagyszerűen folytatható a szegregáló hatás kiteljesedése. Bár azt gondolom, ennek a becsomagolása a keresztény értékrendbe elég nehézkes, de ez az ellentmondás ma senkit sem izgat. Az egyházi vezetőket meg végképp nem.

Ha vizualizálni akarnám, olyan, mintha egy mocsárban lenne egy szárazföld, ami itt az egyházi iskolát jelképezi, körülötte ott fuldoklik mindenki, a szereplők próbálják egymást a felszínen tartani, miközben a szárazföldön csak a kiváltságoknak nyílik meg a kapu, egyébként gondosan körbe van kerítve, nehogy azok is felkapaszkodhassanak, akik nem „keresztény értékrend szerint élnek”.

Szóval arra felé haladunk, a pedagógusok körében is, hogy a szegregációt lassan mindenki elfogadhatónak tartja. Akik az ország szerencsésebb felén tanítanak, ők borzongva hallgatják a szegregált iskolák pedagógusainak történeteit, és megerősítve érzik magukat abban, hogy ők jó helyen vannak, tehetséggondozással, megfelelő szülői támogatással és mély együttérzéssel, de örülnek ennek a helyzetnek.

Akik pedig szegreált iskolákban tanítanak, azok vagy elmenekülnek, vagy befele zokogva siratják el a pedagógus hivatás utolsó morzsáit magukban. Közöttük van egy egyre növekvő réteg, aki már ezen is túl van. Már csak a keserű indulat van benne, a túlélés foglalta el a szakmaiság helyét, ők már csak abban biztosak, hogy ez nem embernek való munka, és külön kell tenni mind, aki alulszocializáltan érkezik, aki agresszív, büdös, trágár módon beszél, akit nem érdekel semmi, akinek a szüleit jobb nem látni, aki menthetetlen… Mert ők nem akarják megmenteni őket, nem ez a feladatuk, ők tanítani akartak, de már egyáltalán nem akarnak tenni velük semmit, ez nem az ő dolguk, ők valami másért választották a pedagógus pályát. „A tudomány átadásáért” – írta egyikük.

A kérdésre, hogy akkor mi legyen velük, ki tanítson a szegregált iskolákban, és hogyan, erre egyikük sem tud választ adni. Erre senki sem tud. A szakpolitikát meg, úgy tűnik, nem is érdekli különösebben. Ott marad a random próbálgatás, most újra terítéken a szakképzés átalakítása, olvasom az „Agroma-projektet”, ami már elnevezésében is rémes, és még mindig nem értik a döntéshozók, hogy a középiskolától nincs mit várni, ha az általános iskola olyan, amilyen most. Ami nem képes esélykiegyenlítő lenni, nem képes ezeket a gyerekeket alapkészségekkel felruházni. A probléma sosem fog megoldódni a középiskolában, vissza kell menni az óvodáig, általános iskoláig, a családig…

A felelősség pedig kizárólag az államé. A szabad iskolaválasztással élő szülőktől balgaság elvárni bármit. Senki sem fogja beáldozni a gyerekét az állam elrontott rendszerének. Nem tőlük kell várni a megoldást. És nem is a pedagógusoktól. Nem lehet rájuk tolni a felelősséget. Mit gondol az a döntéshozó, aki egy szegregált iskolának „megoldásként” antiszegregációs terv elkészítését írja elő? Amit a rendszer támogat, az ellen mivel harcolhat a rendszertől függő intézmény? Egy iskolán belül, abból a költségvetésből mit tudnának tenni? Az állam hibázott, és most hárít, azokra, akiket beáldozott.

Nem tudom, mikor, hogyan tudunk megállni a lejtőn. Már óriási befektetés kellene ahhoz, hogy visszafordulhasson bármi. A rendszer engedi, sőt indirekt eszközökkel támogatja az oktatási szegregációt, erősíti a szegregáló iskolarendszert a normatív alapon beállított tanodarendszerrel, az egzisztenciális félelemben tartott pedagógusokkal, akiknek megtiltják, hogy a nyilvánosság előtt beszéljenek a problémákról. A rendszerre kényszerített pozitív kommunikáció nem tűri a hibajelzést. A mindenhol jól teljesítő Magyarország eszményébe mindez nem fér be.

Évek óta tehetetlenül nézzük, aki megteheti, kiabálva, hogy nem jó az irány. Évek óta eredménytelenül. A problémák pedig halmozódva buknak ki. Ma már szerves része az iskolák gondjainak a kábítószer, az agresszió, az állami gondozottak problémája is. Pedig eddig sem volt egyszerű kezelni a szegénység iskolába begyűrűző hatását.

Egyre reménytelenebb a helyzet. Félek, elveszítjük a jövőt.