Mann Dániel írása Verasztó Lajosról

Ott volt az arcán minden, és a testével is megjelenítette a viszonyát a tartalomhoz, amivel dolgozott. Akár unhatta volna is, hiszen tudta, mi jön. De pont nem: alig várta, hogy megmutassa, és az izgatottsága, öröme teljesen ragályos volt.

14 éves voltam. Egy Wesselényi utcai lakás előszobájában álltunk anyám, bátyám és én: nyári intenzív nyelvtanfolyamra iratkoztunk be éppen. Már nagyon mentem volna, de az ember írógépen pötyögte be az adatainkat, és aztán, ahogy kiderültek a közös pontok – ő is Orosházáról jött, mint anyám, és apám egykori szerelme, Monori Lili is jó barátja –, rendesen ujjongott, nem lehetett nem vele örülni.

Valahogy rávett minket, hogy jó lesz nekünk egy csoportban, máig nem értem, hogyan érte el, aztán jött három hétnyi délelőtt vele. Folyton mosolygott, ment az A Chorus Line, a Chicago, Marilyn Monroe filmjei és dalai, Sade – csak azzal volt hajlandó foglalkozni, amit szeretett, amiért rajongott.

Rendszeresen előfordult, hogy elfelejtett szünetet tartani. Kilenc órakor belevágott, és délben eszmélt: „Hú, b*ssza meg, miért nem szóltatok?” Aztán most már úgyis mindegy alapon elővette azt a kocka alakú, klasszik pohárkefírt, keresztben rátett egy kiflit, és miközben lassan megette, simán tanított tovább.

Nem vált el neki az óra a nem órától, a magyar az angoltól, a tanítás a nem tanítástól. Akármeddig képes volt tovább tartani (ugyanennek az éjszakai műszakját később Tamás Ferenccel éltem át, irodalom egyetemi előkészítőn, a Szilágyi gimiben), és ahogy a Károly körúton ballagtunk hazafelé a rituálisan megválogatott, őrületes fagyijainkkal – már túl a nyolcvanas évek csoki-vanília-rumos dió szűkösségén –, elmerengtem megfogalmazatlan kétségeim és a bátor ízek között, egy-egy darabon néma örömmel akadtam fenn: jé, most akkor mit is eszem, mi történt már megint délelőtt, és hogy lehet az, hogy mindjárt három óra. Aztán másnap újra.

Ott állt a tévé mellett, mert nem szerette a távirányítót nyomkodni. Közvetlenül kezelte a VHS-t, és csak a jókedve, a szívből jövő nevetései után ment: derűt lélegzett be és ki. Ő nem tudta, de a mi élményünk alapvető része volt, ahogy közben ő nézte a tévét, ugyanis szerintem mindannyian inkább őt néztük.

Ott volt az arcán minden, és a testével is megjelenítette a viszonyát a tartalomhoz, amivel dolgozott. Akár unhatta volna is, hiszen tudta, mi jön. De pont nem: alig várta, hogy megmutassa, és az izgatottsága, öröme teljesen ragályos volt.

Nem mindig tudtam megállapítani, hogy mikor ejt ki szavakat, azt meg pláne nem, hogy milyen nyelven. És aztán, ha kellett, mély fájdalomismerettel bocsátott meg bárkinek, bárminek. Közben pedig folyamatosan és csodálatosakat káromkodott. Imádnivaló és teljesen kortalan jelenség volt. Tényleg mindig jelen volt, fizikailag is, rendesen lakta az iskoláját. És szabad volt, felfoghatatlanul szabad. Hasonlót sem láttam előtte. Mérhetetlen létezését nem kötötte sem tér, sem idő.

Ő volt Verasztó Lajos.

Már akkor mintha a saját mesebeli kastélyának még élő, vidám szelleme lett volna. Nagyon megtetszett nekem. És csak most fogom fel, milyen erővel formált. Hajlok rá, hogy tudtomon kívül minden Grunddal kapcsolatos képzetem az ő lényével, működésével indult. Hogy ilyet, így, ezt – lehet.

Négy zilált évvel később, miután nem tudtam magam igazolni a felvételi vizsgákon, mivel nem hordtam magammal a személyimet, mert mindig elhagytam, támadt egy spontán gap-yearem. Már a Bécsi utcai Doverben vagyok, angolt tanulok, fantasztikus emberekkel, tanárokkal.

Először csak heti egyszer, mert közben zajlik a munkanélkülis intenzívem a Danubiusban, Pálmai Dezsőéknél. Aztán félévkor, miután sikerül letenni a német nyelvvizsgát, amire a központból a támogatást kaptam, bemegyek Dezsőhöz, mondom neki, hogy én úgy számoltam, hogy a normaidő körülbelül fele alatt végeztem, és most már angolt szeretnék tanulni, de Eddie Murphyt idézve: „nálam most nincs pénz”, és mivel nem náluk, hanem Lajoséknál, a Doverben képzelem el mindezt, a fennmaradó pénzt inkább szeretném elkérni. Dezső rám nézett, és azt mondta, hogy annyira durva a felvetésem, hogy méltó válasza erre csak egy van: röviden számolt, kinyitotta a kiskasszát, majd átadott nekem 80 ezer forintot – mai értékén körülbelül félmilliót. Dezső sem él már, és bizony most mardos, hogy ott, harminc éve, vajon felfogtam-e, meg tudtam-e rendesen köszönni, amit tett. Valószínűleg sajnos nem, csak suhant tovább minden, és most visszanézve üt meg, milyen óriások óvtak és támogattak az utamon.

Ezzel a pénzzel meg a történettel aztán átsétáltam, bemondtam az all-int. Lajosék mosolyogva összenéztek, és engedték, hogy bármennyi órára járhassak: reggel, este, ahogy az edzések engedték. Aztán Lajos csodálatos társa, a DO-VER másik fele, Dohár Péter – akit egyszer úgyis elmesélek – megkérdezte egy óra végén, hogy nincs-e kedvem elkezdeni tanítani. Boldogság. Szabadság. Jövedelem. Kezdődik a felnőtt életem.

Tanfolyamok, tanítványok. Magamat adom, merítek abból, amit az óráikon átéltem: azt megmutatni, hogy benned hogyan található az, amiről mesélsz. Mert nem az fog tapadni, amit mondasz, hanem abba ragadnak bele, ahogyan te kötögeted a dolgokat. Azt hiszem, ők nem igazán tanítottak, legalábbis nem úgy, ahogy én ezt korábban láttam. Közvetítő módba kapcsolva mutatták és mesélték, hogy nekik milyen, nekik hogyan van meg. És ez mindenkinek más. A tiédet csak te tudod. Úgyhogy nyugi, nem a tankönyvet kell mondani: az valaki másnak a mondása. Aztán ha az a mondás tényleg jó, akkor úgyis megjegyzed, és jól fog esni pontosan idézni, és akkor meg is vagyunk. Amúgyis, ha valamit megszelídítesz, akkor az veled marad. A nominative absolute lehet a kis titkod, a barátod. A többiek csak úgy kimondják, hogy „all things considered”, de te már tudod. És tudod, ki a fasza gyerek. Ez az egész így, máshogy, végtelenül megnyugtató volt. Az elsajátítás szó megtelt tartalommal. Későbbi szorongásaimnál gyakran tértem ide vissza, amikor korán elakadt progress barral méretődtem meg vizsgákon: most mit idegesítsem magam azzal, amiről fogalmam sincs? Nem hazudni. Foglalkozzunk azzal, amit tudunk, meg amit arról gondolunk, és valahogy a képzettársításaink közt járkálva szórakoztassuk magunkat, csak a hallgatót ne veszítsük el.

Persze aztán van, aki csak arra kíváncsi, amit nem tudunk, ami jó nagy boldogtalanságra utal, úgyhogy gyorsan meg kell bocsátani, hogy aztán emelt fővel tudjunk menni vissza pótvizsgázni, vagy tovább egy tágasabb következő életeseménybe.

Pár évvel később villámcsapásként ért a felismerés, hogy a fizikai kondi mellett huszonévesen már más típusú erővel is bírni kell. Nem mintha vágytam volna rá, de látványos volt a velem egykorú lányok közül sikeresen csipegető, nekem váratlan helyről érkező idősebb férfiak háttere és abból adódó szabadsága. Nem gondoltam rájuk versenytársként, de otthon ilyesmit nem adtak, ott férfiak az ideák világát rengették, amíg anyám tartott minket össze az anyagban, és egyszerűen nem látszott, hogy miből lesz egyszer bármi máshogy. Akkor alakult úgy, hogy bár nem sok hozzávalóm volt, vállalkozni kezdtem. Gondoltam, majd kérdezek.

Tanítottam otthon is, és amikor a gyerekkori barátom munkahelyén felmerült, hogy szervezhetném az oktatást és a főiskolás csoporttársaim szívesen tanítanának, elvállaltam. A cég vezetője, amikor átküldtem neki a szerződést 2300 forintos óradíjjal, nem szólt semmit. Csak kijavította 3200-ra, és már úgy küldte vissza. Átszámolta, amit nekem nem sikerült. Rébi Mariann, 2000 májusában.

És jöttek a diákok, a tanárok, a tanítandó cégek, és végül a perc, hogy akkreditálni kellett volna magunkat, vagy legalább a tanfolyamot, valami könyörtelen adminisztrációval. De hát én ilyesmire akkor is képtelen voltam, háromszor is visszadobták. Úgyhogy hívtam Lajost, hogy baj van, de nem tudtunk rendesen beszélni, úgyhogy mondta, menjek át.

Ülök a kanapén, a Bécsi utcában. Lajos meg mint egy polip: aláír, beszélget, fizetést ad ki, telefonál, jön valaki, megszólítja, a végtelenbe és tovább. Mennyit néztem így őt. Mennyien, mennyit néztük így őt. Jobb volt, mint egy Insta-feed.

Volt egyszer olyan, hogy épp voltak nála, de a várban lévő lakásuk kapcsán akadt valami probléma: egy szomszéd nem engedett át egy csövet a lakásán, szívatva a többi lakót. Amikor Lajos felvette a telefont, kiderült, hogy ő van benne. Lajos lefogta a kagylót, és elmondta a vendégeinek, ki hívja őt, és miért kell most vele beszélnie. Nem elnézést kérve, csak mintha felkonferálná, hogy mi jön most. És hosszan beszélt vele. „De drága asszonyom, nagyon szépen kérem, ne legyen már ilyen f*sz” – hangzott el az örökbecsű mondat. Aztán megszólalt a másik telefon, és azt is felvette. A másik füléhez fogta, és azzal is beszélt, egyszerre, néha megjegyezve, hogy kihez szól. Közben a szemével ki-kimosolygott a vendégeire, meg a kanapén a többi hozzá érkezőre, és ebbe nem őrült meg. És végül is mi sem.

Ez egy különösen sűrű nap volt, egyfolytában fénymásolt is valamit, közben már mobilozott is, ment a szokásos műsor körülötte. Én nem lettem türelmesebb alkat: másfél óra várakozás után még továbbra is valakivel beszél, most már fűz össze valami anyagot, fedlapot keres. „Kálmán, nem láttad azt az izét, azt a szart?” Ilyenkor tényleg úgy beszélt, mint ahogy a héberek írnak: magánhangzók nélkül. Pfúú, megőrülök, megyek inkább. És akkor odahív, és látom, hogy a teljes DOVER-es sikeres akkreditációs anyagot lemásolta úgy, hogy letakarta a cégspecifikus dolgokat, és átadta a három vaskos könyvecskét.

„Kisfiam, ideírod a hogyhívjákot, a neveteket, érted, és akkor ezt meg töltsed ki, érted. És majd kell elé egy adatlap, azt neked kell megírnod, el ne b*szd, érted, Times New Roman, 12-es. És akkor beadod ezt, érted?” És ezzel a mozdulattal hatalmas élete széléből, mint valami óriási törökmézes, letört egy darabot, és átnyújtotta. Én meg néztem, hogy ez meg mi, nem értettem meg elsőre. Azt hittem, hogy még folytatjuk, olyan vessző volt a mondata végén, de már le is csaptak rá, ment tovább, nem is tudtam rendesen megbeszélni ezt vele. De pár héttel később volt saját akkreditált tanfolyamom. Azzal, amit ő írt, azzal az elképesztő méhecske-szorgalmával, amellyel ontotta maga körül a dolgait.

Rengeteg embert ismert körülöttem, az életem legkülönbözőbb területeiről, ami még különlegesebbé tette a viszonyunkat. Ismerte apámat, anyámat, bátyámat, barátaimat, és mindent tudott rólam, évtizedeken át. És mindent értett.

You are deliberately misunderstanding me. You are trying to make me an accomplice to extortion. Mr. Corleone promises only to speak in your favor on this labor trouble as a matter of friendship in return for your speaking in behalf of his client. A friendly exchange of influence, nothing more.

Az első esküvőmön a teljes násznép előtt idéztette velem ezt a mondatot, miközben ajándékul átadott egy sokat látott példányt Mario Puzo könyvéből. Sokat nem kockáztatott: tudta, hogy megvan, hogy a világom része lett, hogy mondogattam magamnak a villamoson, akár kajakozás közben is.

Tudta, hogy ez az egyik olyan kő a közös járdánk peremén, amire együtt léptünk. Mit léptünk! Fényesre ugráltuk, egyesével számba vettük a vonzatokat, hogy az angolok „on behalf”-ot mondanának, hogy milyen arc Tom Hagen, hogy mekkora könyv A keresztapa.

A második esküvőmön már csak négyen voltunk, de Lajos – a vendégek közül egyedüliként – megint ott volt. Mert ő volt a tanúm. Meghívott utána minket a Kéhli kerthelyiségébe, Óbudán. Ebéd után ránk nézett, és azt mondta: ez jó házasság lesz. Mondom, mindent értett. És ennél nagyobb áldás nem kellhet senkinek.

Az utolsó tíz évben már ritkábban láttam, és már nem is voltam benne az összevont születésnapokon a Cell Block Tangóban. De ha mégis találkoztunk, akkor több ideje jutott rám, és persze jókat telefonáltunk. Már egyre szívesebben beszélt fontos témákról, korábban el nem mesélt, diszkrét dolgokról, meredek darabokkal bővítve közös titkainkat. Mindezt már olyan fesztelenül, ahogy csak az öregek tudnak igazán, akik nem tartanak attól, hogy majd mit szólnak az emberek. És mindig beszéltetett a családról.

Te, hallod. El sem tudod képzelni, anyád honnan jött, hogy mi hol nőttünk fel. Tudod te, mi volt Orosházán? Semmi. Nem igaz: volt néhol az úton egy nagy, lapos tehénszar, akkor ott volt körülötte a semmi. És hogy akkor ehhez képest anyádnak meg nekem érted mit jelentett Budapest, meg a színház, b*szod.

Anyám mellett ezzel saját magát is megcsodálta, de teljes joggal: óriási történet az övé. Bámulatos, hogy honnan szedte magát, és milyen ember tudott maradni. Hálás és boldog vagyok, hogy ismertem.

Köszönök minden tanítást, nevetést, kedvességet, jóságot. Igyekszem továbbadni.

Good bye, Godfather.