Az analógiák sokszor segítettek már bonyolultnak látszó összefüggések megértésében. Az analógiák érdekesek, izgalmasak, szinte vonzzák a gondolatot (ez a veszélyük is). Az analógiák sokszor szárnyalnak a hasonlóságok, az ”ugyanolyanságok” kibontásában. Vajon megérthetjük-e jobban az iskolában zajló nevelési, tanítási-tanulási folyamatokat, ha az iskolát, ezt a kis társadalmat a nagy társadalomhoz hasonlítjuk?

 

A „nagy társadalomban” működhet demokrácia, és működhet autokrácia (hát persze, hogy egyszerűsítek). Az autokráciában – általában – mások, a fölöttem állók mondják meg, hogy mit tegyek, mit gondoljak, mi az érdekem, milyen értékrend a kívánatos számomra. Egy ilyen berendezkedésben nem én és polgártársaim hozzuk létre azokat a viszonyokat, amelyek aztán lehetőséget teremtenek, kereteket adnak alkotó erők felszabadításához. Az autokráciában ezt megteszik helyettünk mások, a hatalmasok. Sőt, valójában az alkotó munkámra sincs szükség. Nem kell gondolkodnom új ötleteken, nem konstruálok magam számára új, a saját igényeimet kielégítő, de másoknak is hasznot hajtó vállalkozást. Nem konstruálok saját gondolataim alapján közösséget, mert csak engedélyezett, fönt kitalált közösségek létezhetnek. 

 

Az autokrácia úgy szívja el az önállóságomat, hogy közben atyai módon biztosítja számomra a feltételeket az éléshez, az ügyködéshez. Beléphetek, sőt, kötelező belépnem a felkínált szisztémákba, elfoglalhatom a rám váró helyeket. Az önállóság elvételéért cserébe nyugodtabb történelmi időkben kiszámíthatóságot, állandóságot kapok. 

Az autokrácia igyekszik el is hitetni velem, hogy ez így jó. Racionálisabban működik az állam, a felvilágosult vezetők képesek jó irányba vezetni az országot, nekünk csak az a dolgunk, hogy „szabad választásokon” éppen őket válasszuk ki. Az autokrácia elhiteti velem, hogy minden, ami e rendszert megkérdőjelezi, az deviancia, büntetendő. Sőt, nem is kell, hogy megkérdőjelezze, elég, ha nem felel meg azoknak az abszolutizált többségi normáknak és értékeknek, amelyeket a hatalom legitimál és tesz általánosan kötelezővé. Aki származása, kisebbségi kultúrához tartozása miatt kerül ebbe a kategóriába, az is deviáns, legfeljebb ezt nem mondjuk ki, mert mindig gyanúsnak tartott, a mi konkrét autokráciánkban érvényesülőknél is általánosabb elvek előtt muszáj meghunyászkodni. 

 

Az autokráciában nincsenek kétségek, nem lehetnek alternatív magyarázatok a társadalom jelenségeire. Egy magyarázat vagy a hivatalos, mindig pontosan és aranyszájú szólók által elmagyarázott igazság, vagy ha nem ilyen, akkor hamis. Az autokratikus társadalomban nem lehet legitim semmilyen posztmodern elképzelés az igazság fogalma használhatóságának megkérdőjelezéséről. Az autokratikus hatalom tehát nem csak azt írja elő a számodra, hogy mi az igazság, hanem azt is megszabja, hogyan gondolkodj magáról az igazságról. Ezt persze nem mondják el a nagy népbeszédekben, ezt úgysem értené a nép, de rejtetten közvetítődik minden kommunikációban.

 

Az autokratikus berendezkedésekben kiválasztódnak azok a kiválasztottak, akik teljes azonosulásból vagy önfeladásból következően maximálisan tudnak igazodni a szisztémához. A hatalom, a működés természetéből adódik, hogy ők azok, akik a leginkább képesek minden önállóság önmagukból való kipusztítására, vagy teljes tétlenségre való kárhoztatására. Nem ők a hatalom alkotói, ők éppen a hatalom alatt valamivel helyezkednek el, hűen szolgálva a felettük lévőket. Esetükben kreativitásról szó sem lehet. Ha valaki mégis erre vetemedik, kétféle sorsa lehet. Az egyik, hogy letaszíttatik. Ők vannak sokkal többen. A másik viszont az, hogy beemelik a hatalomba. Ott sajátos viszonyok uralkodnak, az „okos” autokrácia igyekszik megerősíteni magát tehetséges emberekkel, persze olyanokkal, akik kis meggyőzés után szinte végtelen lojalitást képesek tanúsítani. 

 

Mi felel meg ennek az iskolában? Nem a nyilvánvalóan hasonlítható viszonyokról beszélek. Nem arról, hogy az igazgató, a vezetőség alakíthatnak ki az iskolában autokráciát, és akkor az tényleg ugyanúgy működhet, mint a nagy társadalomban. Ez is létező párhuzam, ez az analógia is elemzésre érdemes, de most engem nem ez érdekel. Engem a tanóra érdekel. 

 

Az autokratikus pedagógiai viszonyok között sem működik az önállóság. Most diákká válok. Nem én és diák(polgár)társaim hozzuk létre a kereteket, még csak részt sem vehetünk azok kialakításában. Az alkotó erők nem fontosak, nincs rájuk szükség. A kereteket létrehozzák mások, az oktatáspolitikák, a pedagógiai programok, a tantervek alkotói, és persze maga a pedagógus. A tudást nem konstruálom, nem magam hozom létre a saját előzetes tudásom felismerésével, újragondolásával, hanem azt készen kapom, átadják a számomra, közvetítik nekem (idomult a nyelv is). Nekem annyi a dolgom, mint a kijelölt munkájában serénykedő dolgozónak a nagy társadalomban: végezzem el azt a tevékenységet, amelyet rám szabtak, memorizáljak és gyakorlással műveljem ki készségeimet. 

 

A közösségek közül a formálisak és a nagyobbak a preferáltak: osztály és iskola. Ezekben könnyebben elvész az egyéniség, ezek inkább lehetnek keretei az individualizált tudástranszportnak, mint az önállóan alkotó, kisebb, flexibilis közösségek. 

 

Az iskola keretei azonban a hosszú évszázadok alatt kialakultak, a belépő kész, kipárnázott helyeket talál, illeszkedést várnak el tőle. Ha elfoglalom a helyem, megértem a szájbarágósan elmagyarázott szabályokat, s ha e szabályoknak megfelelő módon cselekszem, akkor nyugodt életem lesz, a társadalom, az iskola által annak minősített sikereket fogok elérni. 

 

Az iskolában is igyekeznek elhitetni velem, hogy ez így jó. Már nagyon korám megtanulom („te még kicsi vagy”), hogy a gyermek (én) erősen korlátozott képességekkel rendelkezik, irányításra szorul. És valóban, korlátozottak a képességeim, kezdetben például nem tudok írni, olvasni, számolni, nem tudom mindazt, amit a felnőttek. Sokaknak ebből az következik, hogy akkor kiszolgáltatott is kell, hogy legyek, nem vehetek részt saját viszonyaim formálásában, mert nem birtokolok bizonyos tudásokat. Ha ezt megkérdőjelezem, ha adott pillanatban jobban bízom előzetes tudásomban, megérzéseimben, vagy otthonról, a családból hozott reakcióimban, mint a tanító magyarázatában, ha mégis szeretném legalább kicsit érvényesíteni elképzeléseimet az iskolai tevékenység útjainak kijelölésében, akkor deviánsnak minősíttetek. És viszonylag sokan deviánsnak minősíttetnek, mert nagyon szűkre szabott a normáknak, értékeknek az a sávja, amely legitimnek számít, ami elfogadott. Ez maga a nevelés. Éppen azt kell megtanulni, hogyan kell abban a bizonyos sávban maradni, hogyan kell asszimilálni a sávban érvényes normákat és értékeket. Nem létrehozni, nem konstruálni, nem aktívan megalkotni, hanem asszimilálni. 

 

S ha azért kerülsz a sávon kívülre, mert te korábban, a családodban, a természetes közegedben nem egészen ezzel a sávval találkoztál, ha tehát kisebbségi létedet szeretnéd valahogy összehangolni ezzel az iskolaival, akkor is deviánsnak minősíttetsz, s nem csak azt kell átélned, hogy nem alakíthatod a viszonyokat, hanem még az identitásod egyes részeit is fel kell adnod. 

 

És itt sincsenek kétségek. Az iskola nem más, mint az igazság közvetítője. A tantervekben, a tankönyvekben a megkérdőjelezhetetlen igazságok vannak, ezeket akként is kell elsajátítani. Tévedhetnek is esetleg nagy néha a tankönyvek írói, de ezt gyorsan javítjuk, már a tanító javítja, csak egy kis gikszerről van szó. Ha meg a tanító nem javítja, akkor ki sem derül. De itt is – teljesen hasonlóan a nagy társadalomhoz – működik egy mélyebb folyamat is. Csak nagyon ritkán, nagyon kevesek beszélnek róla nyilvánosan is a tanórákon, ám szinte folyamatosan zajlik az igazságról alkotható egyik értelmezés elsajátíttatása. Megtanulom én is: a tudás vagy igaz, vagy hamis, az igazság a valósággal való összevetés során verifikálható, megközelíthető. Persze a verifikációhoz szükséges tevékenységeket, érveket is készen kapom.

 

És kiválasztódnak a kiválasztottak. A „jó képességűek”, a jó tanulók. Akik képesek produkálni az autokratikus pedagógia körülményei között is az eredményeket. Kiválasztódnak sokszor szó szerint is, elválasztódnak a többiektől. Ők képesek leginkább igazodni az önállóságot kiiktató pedagógiához, vérkomolyan vagy csak a látszat kedvéért, és esetleg csak az iskolában nyomják el saját önállósági törekvéseiket. Ha köztük mégis megjelenik valamilyen kreatív teljesítmény, akkor ki lehet esni a kegyből, de akár még följebb is lehet kerülni, akár a hatalomig. Végtére is, kell az utánpótlás a pedagógus társadalomban is. 

 

Van, persze, hogy van másfajta pedagógia, mint ahogy van másfajta, demokratikus társadalom is. És persze, hogy a dolgok nem annyira feketék és fehérek, mint ahogy egy ilyen modellben megjelennek. De az analógia szinte kényszerítő, ahogy a részleteket nézzük, egyre erősebbnek érezzük a párhuzamot. Mind a politikai hatalom, mind a pedagógiai kiiktat valamit a folyamatokból: az önállóságot, a kreativitást, a saját lábra állást, a viszonyok alakításában való részvételt, a viszonyok és a széles értelemben vett javak önálló konstrukcióját. És ezzel erőt, energiát, forrásokat veszít. Amit nyer, azt nem biztos, hogy valóban megnyeri, ez nem más, mint a rend. De milyen rend születhet ebből? Rend az egyáltalán? És meddig tart?