Az alma mater diákja, tanára, igazgatója, krónikása. Trencsényi László írása

A felkészült tanárság, jeles vezetői képességek azonban aligha lehettek elegek az iskola sikereihez. Ehhez kellett az az elkötelezettség, mellyel Kürti igazgató úr valósággal megteremtette az intézmény kollektív emlékezetét, feltárta, hozzáférhetővé tette – s teszi – az iskolatörténet megannyi felemelő vagy derűs mozzanatát.

Kürti Györggyel az ezredforduló éveiben volt alkalmam együtt dolgozni. Egy oktatásfejlesztő cég csapatában tettük a dolgunk a közoktatási minőségbiztosítás ügyében. Sokat nem beszéltünk egymással, megkíséreltük többedmagunkkal jobbá tenni az oktatásügyet. Tudtuk, hogy számíthatunk egymásra. A projekttervezés pezsgő tanácskozásain vitába sose keveredtünk. Igaz, a kolléga úr nem is volt igen beszédes.

Ám végre eljött az idő, hogy habitusát, jellegzetes karakterét, humorát, szavajárását, beszédmodorát megismerhessem. Hazai pályán hallgathattam egy pedagógustáborozás programjaként a ceglédi Kossuth Lajos Gimnáziumban, a díszpolgárt, aki vagy 50 esztendeig koptatta az alma mater márványlépcseit. 1964-ben diákja lett a patinás intézménynek. Erre az intézményre a kisváros méltán büszke, nem csupán kiváló egykori diákjai, jeles tanárai miatt. De amiatt is, hogy 1903-ban a majdani névadó iránti tiszteletből a város polgárai kezdeményezték az állami főgymnasium építését és létrehozását (Kossuthot a szabadságharc nyitányaként emlegetett híres toborzóbeszéde miatt tekinti saját hősének a város), s amiatt is, hogy a 125. évforduló tiszteletére sikerült jelentős állami támogatást (vélhetően befolyásos egykori alumnusok segítségével) és kiváló szakembereket szerezni ahhoz, hogy a hajdani vásártéren, a város peremén létesült középiskola ma is Cegléd emblematikus büszkesége legyen.

Hogy ez így történhetett, abban oroszlánrésze volt Kürti Györgynek. Aki az érettségi után szerzett tanári diploma birtokában 1974-ben állást kapott a Kossuthban (abban az intézményben, melynek édesapja is tanára volt, édesanyja pedig gazdasági vezetője), majd 20 évig igazgatóhelyetteskedett, s 15 évig vezette az intézményt, jó hírében adta át azt utódjának. 

A felkészült tanárság, jeles vezetői képességek azonban aligha lehettek elegek az iskola sikereihez. Ehhez kellett az az elkötelezettség, mellyel Kürti igazgató úr valósággal megteremtette az intézmény kollektív emlékezetét, feltárta, hozzáférhetővé tette – s teszi – az iskolatörténet megannyi felemelő vagy derűs mozzanatát. Erről így nyilatkozott egy korábbi interjúban:

A hetvenes évek második felében az iskola átépítése miatt a tablókat le kellett vinni az alagsorba. Pár hét múlva az egyik diák jelentette, hogy az alagsort elöntötte a víz. Az igazgató úrral lementünk és döbbenten láttuk, hogy a tablók egy része valóban vízben áll, több tablókép pedig a víz felszínén lebeg. Amit lehetett, megmentettünk közülük. Néhány hét múlva egy újabb diák jött hozzám egy nagyalakú fényképpel a kezében, amit az alagsor lefolyójában talált. Egy idős (nekem akkor idősnek tűnő) tanárnő tablóképe volt. Elgondolkodtam. Igazgatóhelyettes vagyok, és mégsem ismerem ezt a kolléganőt, aki lehet, hogy évtizedeken át itt tanított. Ez adta az ötletet, hogy gyűjtsük össze az összes, valaha itt tanító tanár adatait, és ha lehet a fényképüket is, és ezt helyezzük el a tanári szoba folyosóján. Ez a tabló ma is látható, és örülök, hogy az utódom folytatja ezt a kezdeményezést. E munkával kapcsolatban kezdtem el gyűjteni a kistablókat. Kezembe kerültek a régi iskolai évkönyvek és egyéb dokumentumok. Amikor igazgató lettem már az első évben sikerült kiadni az Értesítőt, amely igazgatóságom idején minden évben megjelent.

Ilyen egyszerű ez. Gondoljuk ma, amikor lapozgatjuk az Évkönyvek sorát, a különböző történeti szakaszokról, különböző „szereplőkről”, szereplőcsoportokról (diákokról, „törzstag” tanárokról, kiemelkedő, jeles tanárokról) készült kiadványokat. Aki megismerhette e történeti kutatások eredményeit, s bekukkanhatott a szigorú őrizete alatt álló Irattárba, ahol csakugyan 1903 óta minden kartoték, napló, okirat megtalálható, az bizony nem fogja „egyszerűnek” tekinteni, megérzi a munka mélységeit és nagyságát. És persze jelentőségét is. 

Csak egy példa a tematikus kötetek közül. A trianoni békeszerződés következtében a városba költözött valamennyi diák személyes adata, az iskolában tartózkodás időtartama, családi állásuk (jobbára tanár-, vasutas-, és katonagyerekek voltak több mint hetvenen), s valamennyi tanáré is (27-en voltak, a kollégák fele 2 éven belül elhagyta a várost, másutt próbált szerencsét, de négyen 20 évnél is több tanévet töltöttek a gimnázium szolgálatában. 

Egy más metszetben az alapítók, megint más kigyűjtésben a kiemelkedő tudós-tanárok (köztük 3 Kossuth-díjas) életútjával ismertet meg írásaiban, diaképes előadásaiban a kutató. De hasonlóan fontosnak tartja az adatokat a „névtelen” kollégák sorsát illetően is. Ki az, s miért volt az, hogy mindössze két hetet volt a gimnázium állományában, vagy ki az, aki státuszban volt, de át sem lépte az iskola kapuját (betegség vagy más munkafeladat okán). 

A tanártársadalom összetételét a 125 esztendő három periódusában is megvizsgálta – izgalmas adatokat tudunk meg a fluktuáció arányainak változásairól, a pálya fokozatos nőiesedéséről. S nem kevésbé az intézmény jóhíre, sikeressége – legalábbis egyik – titkáról: az egykori diákokból lett hűséges kollégákról.