Az újraépülő oktatásirányítás és a nem állami, nem egyházi iskolák valósága. Dobos Orsolya írása

Van azonban egy dolog, amely nem tudja megvárni, amíg az új rendszer felépül: és ez a tanév kezdete.

A kormányváltást követően jelentős társadalmi várakozás kapcsolódott az új oktatásirányításhoz. Sokan gyors és érdemi változásokat vártak: új szemléletet, kiszámíthatóbb működést, nagyobb szakmai autonómiát, a korábbi problémák rendezését. 2026 nyara azonban még nem a változás, hanem az átmenet nyara volt. Az új struktúrák kialakítása, az új működési rend felépítése és a korábbi rendszerből örökölt ügyek továbbvitele egyszerre zajlott.

Egy ekkora rendszer átalakítása természetesen időt igényel. Új koncepciókat kell kialakítani, egyeztetni kell, fel kell építeni az új működési struktúrákat. Csakhogy az oktatási rendszer közben nem áll meg. A szülőknek iskolát kell választaniuk, a gyerekeknek tudniuk kell, hová mennek szeptemberben, a pedagógusoknak tudniuk kell, hol és milyen feltételekkel dolgoznak, az intézményeknek pedig hónapokkal korábban el kell kezdeniük a következő tanév megszervezését.

Ahogy Lannert Judit oktatási miniszter is elmondta az országos tanévnyitón, a még kialakulatlan új rendszerben lassabban születnek a döntések. Ez egy új struktúra kialakításakor érthető: háttéradatokra, szakmai egyeztetésekre és megalapozott döntésekre valóban szükség van.

Ám az oktatásban vannak döntések, amelyek nem várhatnak.

Nem arról van szó, hogy egyik napról a másikra kell átalakítani az egész rendszert. Arról van szó, hogy miközben az új rendszer épül, a meglévő intézményeknek működniük kell. A 2026-os nyár tapasztalata éppen ezért fontos figyelmeztetés: az államigazgatási átmenet bizonyos területeken már nem egyszerűen lassabb döntéshozatalt, hanem az intézmények működésének bizonytalanságát eredményezte.

Amikor a döntés nem érkezik meg időben

Az alapítványi és egyesületi fenntartású intézmények számára különösen érzékeny terület az intézmények nyilvántartásba vétele vagy az abban szereplő adatok módosítása, illetve a köznevelési szerződéshez kötött finanszírozásban részesülő intézmények esetében a szerződés megkötése vagy meghosszabbítása.

Ez a gyakorlat az előző oktatásirányításból öröklött rendszer része: a jelenlegi szabályozás szerint még egy viszonylag kisebb intézményi változtatás is minisztériumi szakvéleményhez kötődhet. Ez a központosított döntési logika nemcsak lassítja az ügyintézést, hanem azt is eredményezi, hogy olyan, helyi viszonyokat jól ismerő államigazgatási és ügyintézői döntési szintek kerülnek távolabb az intézményektől, amelyek korábban közvetlenebbül látták az adott iskola működését és környezetét.

A működés megkezdésére vagy módosítására irányuló kérelmeket az intézményeknek legkésőbb május 31-ig kell benyújtaniuk. A benyújtást követően azonban az intézményeknek és a kormányhivataloknak is meg kell várniuk a minisztériumi szakvéleményt, hiszen a működési engedélyezési eljárás csak ezt követően indulhat meg. Ez több hatóság – például a katasztrófavédelem és a népegészségügyi hatóság – bevonását igényli, ezért a minisztériumi szakvélemény késedelme az egész engedélyezési folyamatot késleltetheti, vagy akár el is lehetetlenítheti.

Az alapítványi és magánfenntartású köznevelési intézmények képviseletében a nyár folyamán több alkalommal jeleztük mindezt az új oktatásirányítás felé. Júliusban és augusztus elején több alkalommal is szóba került, hogy a kormányhivatalok várják a miniszter által aláírt határozatokat. A minisztériumi illetékesekkel való személyes találkozásokon és telefonos egyeztetéseken minden alkalommal nyitott és együttműködő fogadtatást tapasztaltunk, és ígéretet kaptunk arra is, hogy az ügyeknek utánanéznek. Az egyeztetések során informálisan arra is ígéretet kaptunk, hogy tárgyalhatunk olyan jogszabály-módosításról, amely a működési engedélyek kiadásának és módosításának feladatát teljes egészében visszautalja a kormányhivatalokhoz. Ez érdemi változást jelenthetne, hiszen a kormányhivatalok helyben ismerik az intézményeket és azokat a települési, térségi körülményeket, amelyek között egy fejlesztést, átszervezést vagy új iskolaindítást terveznek.

A jelenlegi szabályozás azonban ezt még nem teszi lehetővé, és nyáron a jelenlegi döntési rendszerben több intézmény ügyében elutasító határozat született, mások ügyében pedig egyáltalán nem lett semmilyen állásfoglalás.

Ez azért különösen problémás, mert a jelenlegi jogi konstrukcióban a miniszteri szakvéleményhez nem kapcsolódik külön, önálló ügyintézési határidő. A fenntartókat és a kormányhivatalokat ugyanakkor jogszabályi határidők kötik, a tanévnek pedig van kezdőnapja. Az Alaptörvény is biztosítja az észszerű határidőn belüli ügyintézéshez való jogot, ezért az, hogy a miniszteri szakvéleményre nincs külön határidő, nem jelentheti azt, hogy a döntés korlátlan ideig elhúzódhat.

Egy augusztus végén megszülető döntés ezért jogilag lehet, hogy még lehetővé teszi egy iskola működését, gyakorlatilag azonban már jelentős kárt okozhat.

Egy iskola működésének a puszta engedélyezés csupán az adminisztratív alapfeltétele. Ahhoz, hogy az érdemi munka elindulhasson, pedagógusokat kell szerződtetni, órarendet kell készíteni, tankönyveket és eszközöket kell beszerezni, gyermekeket kell beíratni, a családokat tájékoztatni kell, a működéshez szükséges feltételeket pedig meg kell teremteni. Minél később születik meg a döntés, annál kisebb az esély arra, hogy az intézmény valóban felkészülten tudjon elindulni.

Sokan nagyon örülünk annak, hogy a Wesley Kincsei Iskola újraindul. Történetük ugyanakkor jól mutatja, hogy milyen nehézséget tud okozni, ha a határozat későn születik meg: az iskola két év kényszerű szünet után, 2026 augusztusának végén kapta meg újra a működési engedélyét és a miniszteri egyetértést, ám az engedélyezési folyamat csak néhány nappal a tanévkezdés előtt zárult le, a 2026/27-es tanévben egyelőre csak az első évfolyam indul. A Wesley iskola legalább megkapta az engedélyt – más, intézmények viszont elutasításokat, többen pedig szeptember 1-ig sem támogató, sem elutasító döntést nem kaptak.

Az elutasítások azonban nemcsak az engedélyezési folyamat nehézségeire, hanem egy mélyebb problémára is rávilágítanak.

Mit jelent az, hogy „szükséges”?

A jelenlegi szabályozás szerint a miniszter jogköre, hogy eldöntse, egy intézmény szükséges-e – miközben a jogszabályban a „szükségesség” fogalma nincs pontosan meghatározva.

A korábbi szabályozás alapján egy magánintézmény alapítását vagy működési engedélyének módosítását akkor lehetett elutasítani, ha a kérelmező valamely jogszabályban meghatározott feltételnek nem felelt meg, vagyis nem biztosította megfelelően az épületre, a személyi feltételekre vagy a működés egyéb körülményeire vonatkozó követelményeket. Az előző oktatásirányítás által kialakított, jelenleg is fennálló rendszer ennél tovább megy: a miniszternek azt is meg kell állapítania, hogy az intézmény vagy az adott feladatellátás szükséges-e a köznevelési közfeladat megszervezéséhez.

Nem az jelenti a gondot, hogy az állam vizsgálja a közfeladat-ellátás szempontjait, hanem az, hogy nem világos, milyen objektív szempontok alapján történik ez a mérlegelés. A kiszámíthatatlanságot az okozza, hogy a fenntartók nem tudhatják előre, milyen feltételeknek kell megfelelniük ahhoz, hogy intézményt alapíthassanak, vagy egy már bejegyzett intézmény működését módosíthassák.

Ráadásul a jelenlegi szabályozás alapján a miniszteri szakvéleménnyel szemben nincs önálló jogorvoslati lehetőség. Ez különösen aggályos egy olyan döntés esetében, amely egy intézmény létrejöttét vagy működésének folytatását alapvetően meghatározhatja.

Ki dönti el, mire van szükség?

Egy intézmény létjogosultságáról végső soron jelentős részben maguk az iskolahasználó családok döntenek. Ha egy intézmény megfelelő szakmai munkát végez és valódi igényre ad választ, a szülők oda íratják gyermeküket. Ha pedig nincs rá társadalmi igény, azt hosszabb távon úgyis megmutatja a jelentkezők száma és az intézmény működőképessége.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az államnak ne kellene ellenőriznie az intézmények szakmai, tárgyi és jogszabályi megfelelőségét. Más azonban azt vizsgálni, hogy egy intézmény képes-e jogszerűen és szakmailag megfelelően működni, és más azt, hogy szükség van-e rá. Az előbbi objektív szakmai és jogi feltételek alapján megítélhető, az utóbbi esetében azonban a tényleges társadalmi igénynek is meghatározó szerepe van.

A valódi kockázat nem az, hogy létrejön egy olyan magánintézmény, amelyre később nem lesz elegendő társadalmi igény. Ha egy intézményre nincs szükség, azt hosszabb távon úgyis megmutatja a működése. Az intézményrendszerben jelenleg sokkal inkább az jelenthet kockázatot, hogy a szülők azért fordulnak a nem állami intézmények felé, mert az állami rendszer nem tud számukra megfelelő megoldást biztosítani. Ennek kezelésére azonban nem a magánintézmények működésének korlátozása, hanem az állami intézmények fejlesztése a megfelelő válasz.

Az alapítványi és egyesületi intézmények sokszínűsége

A nem állami intézményekről való gondolkodás egyik alapvető problémája, ha nagyon különböző intézményeket egyetlen kategóriaként kezelünk. A közbeszédben és a jogi gondolkodásban is összefoglalóan „magániskoláknak” nevezik ezeket az intézményeket. Ez azonban félrevezető, mert a különböző nem állami, nem egyházi fenntartású intézmények működése, célja, finanszírozása és társadalmi szerepe korántsem azonos.

Vannak közöttük valóban piaci alapon működő, magas tandíjú iskolák, de ezeknél jóval több a szülők és pedagógusok által létrehozott közösségi intézmény, alternatív pedagógiai műhely, hátránykompenzáló iskola, SNI-s gyerekeket fogadó intézmény, művészeti iskola, korai fejlesztést végző szakmai műhely, illetve olyan intézmény is van közöttük, amely egy kisebb település megtartó erejét támogatja, mert a helyi szükségletekre ad választ.

Az alapítványi vagy egyesületi fenntartás sok esetben nem üzleti döntés, hanem szükségszerű megoldás. Gyakran szülők, pedagógusok vagy helyi közösségek hoztak létre intézményeket azért, hogy másfajta oktatási környezetet teremtsenek, sajátos pedagógiai programot valósítsanak meg, vagy olyan gyerekek számára biztosítsanak megfelelő ellátást, akik ezt a meglévő intézményrendszerben nem kapják meg. 

A nem állami intézmények között vannak a nyilvánosságban széles körben ismert iskolák és kevésbé látható szakmai műhelyek is. Az ismertség azonban önmagában nem mond semmit egy intézmény szakmai értékéről vagy társadalmi szerepéről.

A nem állami intézmény nem feltétlenül az állami rendszer alternatívája

A nem állami intézmények és az állam kapcsolatának van egy olyan területe, amely különösen jól mutatja, hogy a nem állami fenntartó nem feltétlenül az állami rendszer alternatívája vagy versenytársa, hanem sok esetben annak kiegészítője és az állami közfeladat-ellátás része. Ahol az állami ellátás nem tudja biztosítani a szükséges férőhelyeket vagy szolgáltatásokat, ott gyakran éppen a magán- és más nem állami fenntartású intézmények lépnek be, és biztosítják az ellátást. Maga a köznevelési rendszer is számol azzal, hogy az állam a köznevelési feladatok ellátásába nem állami fenntartású intézményeket is bevonhat.

Ennek egyik sajátos példája a pedagógiai szakszolgálatok rendszere, ahol bizonyos feladatokat, például a korai fejlesztést nem állami fenntartású intézmények a miniszterrel kötött köznevelési szerződés alapján látnak el, és a szerződés alapján állami finanszírozásban részesülnek. Vagyis az állam egy nem állami intézményt köznevelési szerződéssel bevon egy közfeladat ellátásába, és maga is számít annak szakmai kapacitására. Sokszor tehát nem az állami és a nem állami intézmények szembeállítása a kérdés, hanem az, hogyan lehet a rendelkezésre álló szakmai kapacitásokat a gyermekek érdekében a leghatékonyabban felhasználni.

Éppen ezért különösen súlyos következményekkel jár, ha ezeknek a köznevelési szerződéseknek a megkötése vagy aláírása elhúzódik. Ilyenkor nem egyszerűen egy adminisztratív folyamat csúszik: az egyik napról a másikra akadhat el egy olyan, ténylegesen átvállalt állami feladat ellátása és annak finanszírozása, amelyre a gyermekeknek folyamatosan szükségük van. Különösen elfogadhatatlan ez a leginkább támogatásra szoruló gyermekek esetében.

Ugyanez igaz lehet egy vidéki művészeti iskolára, egy hátránykompenzáló intézményre vagy egy speciális pedagógiai műhelyre is. Számos kistelepülésen például a nem állami művészeti iskola lehet az egyetlen hely, ahol a gyerekek néptáncot, zenét vagy képzőművészetet tanulhatnak. Másutt éppen egy nem állami fenntartó tud helyben biztosítani olyan speciális fejlesztést vagy szolgáltatást, amelyhez a családoknak egyébként más településre kellene utazniuk. Ezek az intézmények nem luxusszolgáltatások, mint ahogy azt a „magániskola” kifejezés gyakran sugallja, hanem a helyi oktatási, szociális és kulturális rendszer részei.

A helyi közösségek sokszor pontosan tudják, mire van szükség

A nem állami fenntartók a helyi igényekre is érzékenyen képesek reagálni. Az elmúlt évtizedekben számos olyan szülői és pedagógusközösség jött létre, amely nem várta meg, amíg valaki központilag megoldja a problémáját. Összefogtak, alapítványt hoztak létre, épületet kerestek, szakembereket szerveztek, támogatást szereztek, létrehoztak egy intézményt. Különösen fontos lehet ez az elnéptelenedő településeken. Egy helyi önkormányzat, egy iskola, egy szülői közösség és a helyi kulturális szereplők együtt olyan intézményt vagy programot tudnak létrehozni, amely nemcsak oktatási, hanem közösségmegtartó funkciót is betölt. Egy ilyen intézmény adott esetben éppen a település újraélesztésének egyik eszköze lehet. A kérdés az, hogy az oktatásirányítás képes-e ezeket a helyi hangokat meghallani, olyan szabályozási környezetet teremteni, amely nem akadályozza, hanem lehetővé teszi a helyben létrejövő kezdeményezések működését és fejlődését, és képes-e a már működő intézményekben hosszú évek alatt felhalmozódott tudást és tapasztalatot az egész rendszer építésére és megújítására fordítani.

És mi a helyzet az úgynevezett elitiskolákkal?

A nem állami intézmények sokfélesége éppen azt mutatja, hogy fenntartójuk jogállása önmagában nem ad alapot arra, hogy működésüket vagy társadalmi értéküket megítéljük. Egy intézmény társadalmi szerepét nem önmagában az határozza meg, hogy milyen fenntartásban működik, kér-e szülői hozzájárulást, vagy mennyire ismert a nyilvánosságban. A nem állami intézmények között vannak különböző pedagógiai modellek, eltérő társadalmi hátterű közösségek és eltérő finanszírozási megoldások. Ezekről lehet és kell is szakmai, társadalmi vitát folytatni, de ezek a különbségek önmagukban nem tehetik kérdésessé egy intézmény létjogosultságát. Az állami mérlegelésnek ezért elsősorban arra kell irányulnia, hogy az adott intézmény jogszerűen és szakmailag megfelelően működik-e, milyen feladatot lát el, milyen igényre válaszol, és milyen szerepet tölt be a köznevelés egészében.

Ebben pedig éppen a helyi szintnek lehet különösen fontos szerepe: a működő intézményt, a helyi igényeket és a környezetet sok esetben közelebbről ismerő kormányhivatal alkalmasabb lehet az ilyen típusú engedélyezési döntések előkészítésére és meghozatalára, mint egy minden intézmény esetében központilag szükséges minisztériumi szakvéleményezés.

A finanszírozás nehézségei

A nem állami intézmények megítélésében nemcsak a társadalmi szerepükről, hanem a finanszírozásukról is számos leegyszerűsítő kép él. A „magániskola” szóhoz gyakran automatikusan az társul, hogy ezek az intézmények sok pénzből gazdálkodnak, hiszen a szülők tandíjat vagy egyéb hozzájárulást fizetnek.

A valóság ennél árnyaltabb. Abból, hogy egy intézményben a szülők fizetnek, még nem következik, hogy az iskola gazdag, vagy hogy a fenntartó jelentős haszonra tesz szert. Sok intézmény éppen azért támaszkodik a szülői hozzájárulásokra és más bevételekre, mert az állami támogatás önmagában nem fedezi a működés költségeit.

Az intézmény méretétől és az ellátott feladattól függően az állami támogatás sok esetben csak a működési költségek mintegy 40–60 százalékát fedezi. Eközben ezek az intézmények gyakran bonyolult infrastrukturális feltételek mellett működnek: saját épületet üzemeltetnek, vagy piaci alapú bérleti díjat kell kigazdálkodniuk, miközben bérlemény esetén a bérbeadó által meghatározott különböző korlátozásokhoz és feltételekhez is alkalmazkodniuk kell. Ugyanakkor a magánfenntartású intézményekben a személyre szabottság és kedvezőbb tanuló–pedagógus arányt biztosító működés a szakmai programjuk része. A jogszabályban előírt pedagógusjuttatásokat viszont az előírt létszámon felüli, szakmai okokból foglalkoztatott további pedagógusok számára is biztosítaniuk kell. Mindez azt jelenti, hogy az állami támogatás mellett jelentős saját forrásra van szükségük ahhoz, hogy az általuk vállalt szakmai és pedagógiai feladatokat megfelelő színvonalon ellássák. Sok család ezt a színvonalat keresi, és azért vállalja, hogy tandíjat is fizet, mert nem talál a rendszeren belül más lehetőséget.

Különösen sajátos helyzetben vannak a művészetoktatási intézmények. A jogszabály ezekben az intézményekben kötelező térítésidíj-fizetéssel is számol, és a térítési díj mértékét is jogszabályok határozzák meg. Ez a szabályozás az állami és a nem állami intézményeket egyaránt érinti, miközben a ténylegesen beszedhető összegek sok esetben még az adott feladat ellátásához biztosított állami támogatás mellett sem fedezik a működés valós költségeit. Ennek ellenére a nem állami intézmények közül több igyekszik elérni azokat a hátrányos helyzetű családokat is, amelyek számára a térítésidíj megfizetése nehézséget jelent. Mivel azonban a jogszabály ezeknek a családoknak is előírja a térítési díj megfizetését, az intézmények sokszor éppen azon dolgoznak, hogy a szülői hozzájárulásokat alacsonyan tartsák, illetve a kötelezően előírt térítési díjakat is saját forrásból pótolják, hogy a gyermekek számára a család anyagi helyzete ne jelentsen akadályt a művészetoktatásban való részvételben.

Fontos azt is különválasztani, hogy egy intézmény létrehozása vagy nyilvántartásba vétele és annak finanszírozása két külön kérdés. A nyilvántartásba vétel önmagában nem jelent az állam számára finanszírozási kötelezettséget, és az állami támogatás sem jelenti a teljes fenntartási költség átvállalását.

Az sem állítható, hogy a nem állami intézmények működésének támogatása szükségszerűen nagyobb terhet jelent az állam számára. Az OECD nemzetközi adatai szerint az állam egy tanulóra jutó kiadása átlagosan jelentősen alacsonyabb a magánintézmények esetében, mint az állami intézményekben, miközben a magánintézmények működésének költségeihez más források is hozzájárulnak. A finanszírozás valódi költségét ezért nem a fenntartó jogállása, hanem az azonos feladat ellátásához szükséges teljes ráfordítás és az abból az államra jutó rész alapján érdemes megítélni.

Mivel az állami finanszírozás nem fedezi a nem állami intézmények teljes költségeit, szükséges, hogy több forrásból gazdálkodjanak. Az állami támogatás mellett ott lehet a szülői hozzájárulás, a pályázati forrás, az adomány vagy más saját bevétel is. Az elmúlt évtizedekben ez a bevételszerzés számos körülmény miatt meglehetősen nehezített volt, ezért a nem állami intézmények működésében olyan gazdálkodási tapasztalat halmozódott fel, amely az oktatási rendszer más szereplői számára is értékes lehet. Sok intézmény hosszú évek óta úgy működik, hogy a rendelkezésre álló forrásokat a lehető legcélszerűbben használja fel, miközben további támogatási lehetőségeket keres és helyi vállalkozásokkal, közösségekkel, illetve más partnerekkel működik együtt.

Hogyan értelmezhetőek az idei történések?

Ezen a nyáron úgy tűnt, az állam az intézmények szükségességét egy túlságosan egységes szempont- és mércerendszer alapján ítélte meg, és közben nem látja az egyes helyzetek közötti különbségeket. Lehet, hogy egy intézmény a fővárosból nézve feleslegesnek tűnik, miközben egy vidéki településen ez az egyetlen hely, ahol egy gyermek megfelelő ellátást kap. Lehet, hogy egy művészeti iskola kívülről egyszerűen egynek tűnik a sok intézmény közül, miközben olyan művészeti ágakat vagy szakokat tanít, amelyek más intézményben nem érhetők el, és emellett jelentős hátránykompenzáló szerepet is betölt. Különösen igaz ez a nem állami művészetoktatási intézményekre, amelyek sok esetben olyan helyeken és olyan gyermekek számára biztosítanak hozzáférést a művészeti neveléshez, ahol erre más formában kevés lehetőség van.

Az idei nyár ügyei ezért több rendszerszintű kérdésre irányították rá a figyelmet.

Az egyik, hogy az átmeneti működési nehézségek hosszabb távon nem maradnak pusztán adminisztratív kérdések. Ha bizonytalanná válik az intézmények működése, az hatással lehet a pedagógiai sokféleségre, a helyi szakmai műhelyek fennmaradására, a fejlesztésekre és a pedagógusok munkájának tervezhetőségére is. Végső soron pedig azok a családok kerülhetnek nehéz helyzetbe, amelyek számára egy adott intézmény nem egyszerűen egy választási lehetőség, hanem a gyermekük számára megfelelő, sok esetben egyetlen elérhető megoldás.

A másik, hogy hogyan értelmezi az állam a nem állami intézmények létjogosultságát, és milyen objektív, átlátható szempontok alapján állapítja meg, hogy egy intézmény vagy egy adott feladatellátás szükséges-e.

Egy új rendszer létrehozatala közben nem lehet minden kérdésre azonnal végleges választ adni. Az új oktatásirányításnak nyilvánvalóan időre van szüksége ahhoz, hogy kialakítsa saját koncepcióját, struktúráját és működési rendjét.

Van azonban egy dolog, amely nem tudja megvárni, amíg az új rendszer felépül: és ez a tanév kezdete.

A nem állami intézményrendszer ugyanakkor nemcsak megoldandó problémákat, hanem átadható tapasztalatokat is kínál. Az alapítványi és magánoktatási szféra gazdasági működésében, szervezeti megoldásaiban, helyi együttműködéseiben és pedagógiai módszereiben számos olyan modell alakult ki az elmúlt évtizedekben, amelynek tanulságai az egész magyar oktatási rendszer számára értékesek lehetnek. Ezeket a tapasztalatokat, eredményeket és működő modelleket az intézmények készek megosztani az új oktatásirányítással, az Alapítványi és Magániskolák és -óvodák Egyesülete szívesen vesz részt abban a szakmai gondolkodásban, amely egy kiszámíthatóbb, autonómabb és a helyi szükségletekre érzékenyebb oktatási rendszer kialakítását szolgálja.