Szalai Kriszta írása

Ezt a kis időt még kibírjuk! Hányszor mondjuk ezt, holott egy életünk van, s a traumatizált időszakok mély nyomot hagynak testünkben, lelkünkben. 

Szülőként, emberként én is hibáztam, elmulasztottam a szembesítést, a felelősségre vonást. Annak idején egy II. kerületi óvodában az óvónő a fiamat egymásnak ütötte a barátjával, azaz a fejüket, testüket egymáshoz verte. A kisfiam persze elmesélte, mire mérhetetlenül felháborodtam, s fel akartam jelenteni az óvónőt. Nagycsoportosok voltak, nekem pedig rengeteg dolgom volt, s mert nem volt a tortúrára időm, a kisfiammal és barátjával s annak anyukájával beszéltem meg, hogyan kerüljék el az óvónőt. Több ilyen eset nem történt, én mégis a mai napig sajnálom, hogy nem léptem hivatalosan. Majd legközelebb egy nyílt drámafoglalkozáson nem léptem. Az alsósoknak improvizatív szituációkat játszottak el tanítványaim. Olyan helyzeteket, melyeket az alsós nézők ajánlottak, a közösségi dinamikájukból merítve, például kinek nehéz a kiközösítés, az árulkodás. Majd egy kisfiú az első sorból feltette a kezét, s azt mondta, neki az a legnehezebb, hogy verik a szülei. Lefagytam. Segélykiáltás volt, de nem tudtam rá reagálni. Az előadás végén a gyermekcsapat kiözönlött, s nyoma veszett a kisfiúnak is. Azóta furdal a lelkiismeretem, hogy annak a gyereknek nem segítettem. Egy pedagógus ismerősöm mondta legyintve, hogy én csak egy esetről tudok, nekik pedig ezer esettel van dolguk. De hogyan tudtam volna én, kívülről segíteni? Hogyan tud az iskola segíteni? Családsegítő és kiemelik a családból? Vagy elbeszélgetnek a szülőkkel, és aztán rossz esetben még jobban megverik, hogy szólni mert másoknak?

Nemrégiben láttam a Kerekasztal Társulat Szörnyfogócska című előadását. A darab, melyet Kárpáti Péter írt és rendezett, egy kiközösített lány helyzetéről szól, aki végül halálos fenyegetést kap. A nézők nyomoznak, ki lehetett a levél írója. Ki az, aki megvédheti a bántalmazottat? Elhangzott a nézőtéren ülő diákoktól, hogy ha a felnőttek nem tudnak felelősséget vállalni, akkor egy gyermek ezt hogyan tudná megtenni? Természetesen a konklúzió az volt, hogy felnőtti segítség kell. De hogyan, ha a felnőttek nagy része még nem nőtt fel a felnőtti feladathoz? A pedagógusoknak pedig nagyon nehéz kezelni a bántalmazást. Van, hogy a szülők összefognak, s szeretnék eltávolíttatni a mindenkit terrorizáló osztálytársat, de ez a szülői nyomás ellenére sem lehetséges. Az osztály dinamikája marad, s végigszenvedik az együtt töltött időket. Több ilyen eset volt a környezetemben. Egy II. kerületi általános iskolában maradt a bántalmazó, s a bántalmazottak mentek el inkább. Hasonló esetről panaszkodott egy III. kerületi gimnázium pedagógusa is, és gondolom, van még ilyen eset bőven. Nem tudják orvosolni a helyzetet, marad a menekülés. Miközben az általam szervezett, bullyingolással kapcsolatos interaktív foglalkozásokat nem engedték be a tankerület vezetői, sem a II. sem a III. kerületi iskolákba. 

Hitem szerint, ha a gyerekek érzékenyítve nőnek fel, később empatikus és kapcsolati dinamikában is jól működő emberek lesznek. 

Most egy nyitott, összekapaszkodó szülői közösségről írok. A törődő szülők segíteni akarták gyermekeiket.

Az egyik érintett édesanya mesélte az alábbiakat. 

N. nagyon jól levette, hogy kit lehet fizikálisan bántalmazni, s kit csak verbálisan. Második osztályban még azt hittem csak az én gyermekemnek nem szimpatikus a fiú, de harmadikban a szülők már szövetkezni kezdtek, kiscsoportokban, barátilag, és kiderült, az osztály nagy része feszül ettől a fiútól. A bántalmazó fiú szülei hárítottak, nem voltak hajlandók beszélgetni sem a szülőtársakkal, sem a gyerekekkel. Igazgatói segítséget kérve akartuk a helyzetet orvosolni. A vezetőség azt mondta, hogy alsós diákot nem lehet elküldeni az iskolából. A fiúnak már másodikban hatéletes gyilkolós Fortnite játéka volt, csak azt nem tudta, hogy az életben sem neki, sem másnak nincs több élete. A szülei valószínűleg elhanyagolták, ő volt a legkisebb gyerek, de semmiben nem hibáztatták, kiálltak mellette. Ez talán az ő egójuk miatt is volt, mondták, a másik két gyermek rendben volt, miért lenne a legkisebbel baj? Az én fiamnak meg epekövei lettek, és pszichológushoz hordtam. Volt olyan osztálytárs, aki ötödikben elmenekült a bántalmazó miatt. Egyre jobban erősödött a helyzet, az iskola próbált hidat képezni. Az osztályfőnök nem sokkal azután, hogy végzett ez az osztály, el is ment az iskolából, belefáradt. Szimpatikus fiatal nő volt, de beletört ebbe az osztályba, ebbe a problémába. A covid az osztálynak nagyon jól jött, mert megszabadultunk ettől a gyermektől. Bár lehet, hogy jobb lett volna, ha elviszi a falig a történetet, és akkor felsőben már elküldhették volna. De a gyerekek maguk között megoldották. Hatodikban elkezdték meghúzni a határaikat. A fiú addig simán ki tudott közösíteni bárkit, tudott uralkodni rajtuk, bántalmazni hol verbálisan, hol fizikálisan másokat. A focinál például kiállított a saját szabálya szerint embereket. De akkor hatodikban a gyerekek összefogtak, s mondták: “Nem, te állj ki!” Ha valakit bosszúból kidobott a srác a kidobós játéknál, annak három életet adtak. A fiamat is el akartam vinni, de azt mondta, mindenhol lesz majd az életben nem szimpatikus ember, meg kell tanulnia kezelni. Bár az ugye nem egyenlő a fizikai bántalmazással. A fiú az osztály közösséggé kovácsolódása által aztán sokszor maradt magára, nem tudta őket maga alá gyűrni, így a hatalom gyakorlását egy osztálykiránduláson a szexuális fölényével tette meg. Mondván, hogy ők kisfiúk, nemi szervével megmutatta, mit tesz egy igazi férfi. A kamasz fiúk döbbenten nézték a történetet, de elmondani nem merték, csak a szüleiknek, akik már nem is fordultak az iskola vezetéséhez. Úgy gondolták, ezt a kis időt – évben számítva – még kibírják valahogy gyermekeik.

Csak zárójelben jegyzem meg, sokszor hallottam ezt a bevett szlogent, ha valakinek nem esik jól valamilyen élethelyzet, párkapcsolati nehézség, gyötrelem, azt mondja, erre a kis időre már kibírom. De megéri-e?