Biztosan van, akinek jó. Hiszen, aki a kereteket megadta, az is azért írta ilyenné a törvényt, mert neki így jó. Kérdés, hogy azzal mi lesz, akinek ez így nem jó? És képes lesz másként is jól csinálni majd? „Akinek nem tetszik, arra nézve is kötelező!” – hangzott a sommás válasz, amikor valamelyik fórumon erre rákérdeztek. Igen, a törvény kötelezőségét nem is vitatja senki. De talán egy modern demokráciában elvárhatók a tágabb keretek. Amibe jobban betagozódhat ez a sokféle gyerek, iskolatípus, módszertan.

Elolvastam hát én is. Kigyűjtöttem azt, ami ránk, a mi területünkre vonatkozik, és az észrevételekkel elküldtem azoknak, akik tudásukkal majd módosító javaslattá alakítják a leírtakat. 

Kicsit elbizonytalanodtam, mikor a kormány elfogadta a tervezetet. Hogy egyáltalán érdemes-e még bármit tenni, írni, javasolni, vagy éppen kiabálni, hogy a parlamenti többség ismeretében mi várható még, de végül is legyűrtem a kétkedésemet. Megint. Mert még mindig naivan hiszem, hogy így nem maradhat, nem mehetünk visszafele.

Kétséges persze, hogy ami a kereteken belül is elképzelhetetlen, azt hogy lehet részmegoldásokkal javítani, de hátha.

Figyeltem, olvastam én is, mint mások. Néztem, és nem értettem a nyilatkozatot: a konzultáció során a pedagógusok egyetértettek, érdemi észrevétel nem volt. Persze ez relatív. Mármint az, hogy ki mit tekint érdeminek. Hogy a szakma megszólaló része kinek érdemi, és kinek nem. Hogy hol van az a határ, amire azt lehet nekik is mondani, hogy „érdemi”.

Mert nekem az volt. Érdemi volt a szakszervezetek állásfoglalása, Loránd Ferenc lemondása az Országos Köznevelési Tanács elnökségéről, a Magyar Pedagógiai Társaság állásfoglalása és a sok hivatalosan megfogalmazott álláspont az oktatás minden szintjéről. És érdemi volt a tiltakozás is, megannyi oktatással foglakozó oktatási portálon, blogban, interjúkban, cikkekben, újságokban megjelenő olvasói levelekben. Gyakorlatilag mindenhol. Olyanoktól, akik a szakmát képviselik. Akiknek tudására, véleményére nem lehet nem figyelni, akiknek hozzáértése a témában vitathatatlan. Akik nem politizálnak, csak a szakmát képviselik. És azt akarják, hogy jobb legyen.

Nem értem ezt az egészet. Hogy juthattunk idáig?

Kaptam levelet ismeretlen pedagógustól. Hogy szégyelli magát. Mert ő nem mer szólni. És örül, hogy én szóltam. Írtak persze mások is. Akik végigülték azokat a bizonyos konzultációkat. És belül tomboltak. De csak belül. 

Próbálom megérteni ezt is. Hogyan alakulhatott így, hogy a kritikai hangnak nincs bátorsága, nincs helye? Bibó mondta (most többfele hangoztatták az 56-os ünnepségeken): ott kezdődik a szabadság, ahol megszűnik a félelem. Igaz. Persze ő ezt nem erre az időszakra mondta. Most mégis furcsán idevág. 

Tegnap beszéltem valakivel. Kérdezte, igaz, hogy a pedagógusok egy résznek ez jó? Hogy örülnek neki? Mert sokakkal beszélt, akik örülnek pl. a fegyelem megnövekedésének. A tananyagok központosításnak. Annak, hogy 16 éves kor után elmehetnek a suliból, akik nem akarnak vagy nem tudnak tanulni. Hogy lesz felzárkóztató első osztály azoknak, akik nem érik el a „szintet”. És annak is, hogy nem kell tovább az integráció. 

Ez elgondolkoztató. Én is beszélgettem pedagógusokkal. Sokan nem is foglakoznak vele. – Majd eldől az nélkülem is, kibírom már ezt a pár évet! – legyintenek sokan. És igen, ez a „kibírom majd, különösebben nem érdekel” szemlélet, ez sokaknak jó. Azoknak, akik eddig is csak túlélték az órákat. Akik eszköztelenül, rutinból tanítva örülnek, ha végre hangosan lehet mondani: „nem én vagyok a hibás, hanem ezek… akiket most kiküldhetek a tanteremből, ha nem elég érdeklődők, és nem csinálják úgy, ahogy kell.” Azok, akik majd ugyanúgy pálcával tartják kordában a renitens kicsiket, akik már a 2-es számot írják, mikor még csak az 1-est kellene… mint a nemrég történt esetben a tanító néni.

Biztosan van, akinek jó. Hiszen, aki a kereteket megadta, az is azért írta ilyenné a törvényt, mert neki így jó. Kérdés, hogy azzal mi lesz, akinek ez így nem jó? És képes lesz másként is jól csinálni majd? „Akinek nem tetszik, arra nézve is kötelező!” – hangzott a sommás válasz, amikor valamelyik fórumon erre rákérdeztek. Igen, a törvény kötelezőségét nem is vitatja senki. De talán egy modern demokráciában elvárhatók a tágabb keretek. Amibe jobban betagozódhat ez a sokféle gyerek, iskolatípus, módszertan. Ki tudja, ki meri ma bármelyik mellett úgy letenni a voksot, hogy ez mindenkire egyformán az egyetlen igaz, és üdvözítő?

Végignéztem én is, és kigyűjtöttem a törvényből a nem önkormányzati és nem egyházi művészeti iskolákra és a hátrányos helyzetű gyerekekre vonatkozókat. Aztán próbáltam megtalálni a logikát abban, ahogy megjelenünk benne. 

Nem találtam. Mert nincs meg a lehetőség sem a gyerekek finanszírozott heti foglakoztatási időkeretében, sem a pedagógusok állami alkalmazásában a megmaradásunkra. Nincsenek benne garanciák arra, hogy a művészetoktatás része lesz a közoktatásnak. És arra sem, hogy ehhez hozzáférhetne bárki, egyenlően. Gyerek is, és fenntartó is. Gyerek, aki pl. szegény, vagy kis faluban él, ahonnan iskolabusszal jár el. Fenntartó, aki nem állami és nem is egyházi. A külön szabályozásra tett utalások pedig végképp nem nyugtatnak meg. Mert a törvény után a rendeleteket már a minisztériumok hozzák majd, és ott már nem lesz ennyi lehetőség sem a véleménynyilvánításra. Amit a törvény a kereteivel enged, azt majd a rendeletek megteszik. 

Mit tudunk még tenni? Mindenki megtette a saját terültén a magáét? Mi lesz, ha így megy át? Milyen lehetőségek vannak a módosításra? 

Lehet-e még ebből egy olyan közoktatási törvény, amely nem rombol le mindent, ami jó volt?

Lehet-e még partner a szakma, elfogadja-e még „érdemi” partnerként a döntéshozó azokat, akik értik, tudják, csinálják, és akarják is?

Nem tudom. De még mindig hinni akarom, hogy igen. Amíg nem történik valami, ami visszavet még jobban mindent. Mert akkor még messzebbről kell felküzdenünk magunkat.