Knausz Imre: Hálóba gabalyodva
By knauszi on 2012. jún. 23. - 19:39
A pedagógus esete a Facebookkal: előadás a Digitális pedagógus c. konferencián 2012. május 26-án
A Facebook ezzel szemben egy olyan világ, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy nem a konzekvens értékkövetés, hanem a trendiség, a többiek elismerő szavazata a siker elsődleges biztosítéka.
Messziről kell kezdenem. A 21. században olyan kulturális átalakulás tanúi vagyunk, amely teljesen új helyzetet teremt az iskola számára. Noha érezzük az iskolai oktatás szükségességét, egyre inkább megkérdőjeleződik annak lehetősége. Különösen nyilvánvalóvá teszi ezt a web2 forradalma, elsősorban az ún. közösségi oldalak, mindenekelőtt a Facebook viharos sikere.
Az iskola legfontosabbnak tekintett funkciója hagyományosan a műveltség közvetítése. A művelt ember eszménye a humanizmus korában alakult ki, és a műveltség (olvasottság, írástudás) azóta arra szolgál, hogy az élet viharos tengerén a helyes irányt mutassa. Értékrendet, szilárd elveket, gerincet és tartást biztosít tehát annak, aki birtokolja ezt a tudást. A műveltség elsajátítása egy hagyományba „állítja bele” a művelt embert, a múltban gyökerezik tehát, és az ilyen módon újrakonstruált múlt képezi azt a horizontot, amelyen a jelen életproblémái helyesen értelmezhetők és értékelhetők. Azt állítom, hogy még a természettudományos műveltség iskolai közvetítése is ezt a célt szolgálja: az ifjúság a fizika- és kémiaórákon nem annyira e tudományok alapvető összefüggéseit sajátította el (a kovalens kötésre kevesen emlékeznek az érettségi után), sokkal inkább azt az éthoszt, hogy a világ megismerhető és az ész segítségével uralható.
Csakhogy nagyjából a 20. század közepétől először az Egyesült Államokban, majd fokozatosan mindenütt a nyugati világban olyan új magatartásmódok jelentek meg és váltak dominánssá, amelyek alapjaiban kérdőjelezték meg a műveltségnek – és így végső fokon az iskolának – ezt a funkcióját. Arról van szó, hogy míg a hagyományos műveltség által biztosított tartás évszázadokon át az életben való sikeresség egyik fő biztosítéka volt, az új (posztmodern?) korszakban ez egyre kevésbé tűnik fontosnak. A szilárd értékrend bizonyos értelemben kontraproduktív. Az lesz sikeres, aki pontosan érzékeli az aktuális trendeket, aki tehát trendi, más szavakkal: aki érzékenyen figyeli a többieket. A modernitás emberének belső iránytűje van – mondja Riesman1 –, és az iránytű egy abszolút, rögzített pontra – észak felé, az örök értékek felé – mutat. Korunk posztmodern embere ezzel szemben radarral pásztázza szociális környezetét, azaz arra figyel, ami változó, ami mozog, és ezekhez a mozgó pontokhoz igazodik.
Ne higgyük, hogy ez merő hanyatlás vagy elbutulás! A másokra való odafigyeléssel felértékelődik az empátia és azok a korábban inkább nőiesnek tartott kapcsolatteremtési készségek, amelyek sokszor fájdalmasan hiányoznak az elvek emberéből. A mi szempontunkból viszont az a lényeges, hogy a mások által irányított ember belső radarja fantasztikusan hatékony eszközre talált a Facebookban. A Facebook hírfolyama pontosan közvetíti a trendeket, ismerőseink kép-, videó- és cikkmegosztásaiból, státuszfrissítéseiből pontosan kirajzolódik, hogy az általunk mérvadónak tekintett kör, a referenciacsoport mit tart menőnek, és mit tart gáznak, így észrevétlenül ezekhez az ítéletekhez alakíthatjuk saját viselkedési mintáinkat. Ennél is fontosabb a saját posztjaink, megosztásaink fogadtatása. Gondolataink és érzéseink lájkokat és kommenteket aratnak – vagy nem: ennél hatékonyabb gondolatkontrollt nemigen lehet elképzelni.
Nem arról akarom meggyőzni az olvasót, hogy ez rossz vagy jó. Mindössze azt állítom, hogy pontos ellentéte annak, amit az iskola csinál, vagy még inkább: amit az iskola éthosza diktál. Az iskola a hagyomány és így az örök értékek felé próbálja irányítani a tanulók figyelmét, ezért hagyományosan érzéketlen a tanulók kulturális meghatározottságával szemben. Az empatikus iskola, amely nyitott az ifjúsági kultúra vagy a tömegkultúra felé, nagyon könnyen elbizonytalanodik, identitását és önbizalmát veszti. A Facebook ezzel szemben egy olyan világ, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy nem a konzekvens értékkövetés, hanem a trendiség, a többiek elismerő szavazata a siker elsődleges biztosítéka.
Nem tudom, ki mennyire figyelt fel a Facebook talán legszembetűnőbb gyengeségére. Ez a rendkívül kifinomult rendszer, amely szinte hónapról hónapra bővül újabb funkciókkal és szolgáltatásokkal, csak egy rendkívül gyenge kereső modult működtet. Lehet persze mondani, hogy ez a privátszféra védelmében történik. A Facebook kénytelen nagyon odafigyelni a privacy-ügyekre, és ha személyes bejegyzéseink, megosztásaink stb. nemcsak mindenki számára láthatóak, hanem bárki által pontosan visszakereshetőek is lennének, az biztos, hogy felvetne adatvédelmi kérdéseket. Ami inkább érdekes, hogy a „részletes keresés” funkcióját – úgy tűnik – nem is nagyon hiányolja senki. Egyszerűen nem látszik érdekesnek a múlt: amit a Facebookon kiposztolunk, az néhány héten belül intézményesen elfelejtődik, elsüllyed és hivatkozhatatlanná válik. Facebook-felhasználóként a jelen foglyai leszünk, az amnézia egy különös változatát kell megélnünk, nagyon hasonlatosat ahhoz, ami Henry Molaison (a szakirodalomban csak H. M.) osztályrésze volt. Ennek a szerencsétlen embernek 1953-ban egy életmentő agyműtét során eltávolították a hippokampuszát, és bár az életmentés felettébb jól sikerült – a műtét idején 27 éves H. M. még 55 évig élt –, az eredmény mégis rémületes lett. Henry két évnél régebbi emlékei megmaradtak, de új tartós emléknyomok már soha nem alakultak ki nála. Beszélgetni lehetett vele, de a beszélgetés végén már nem emlékezett az elejére.2 Mintha egy kicsit ismerős lenne a helyzet.
Ez a hosszú eszmefuttatás azt a célt szolgálta, hogy teljesen világos legyen, milyen mély és nehezen kiküszöbölhető okai vannak a pedagógus és a Facebook disszonáns viszonyának. A továbbiakban szeretnék sorra venni néhány olyan dilemmát, amelyekkel pedagógusok néznek szembe e viszony gyakorlati megvalósulása során
Kell-e nekem a Facebook?
Tíz évvel ezelőtt a hazai médiapedagógia egyik emblematikus figurája egy előadása alkalmából megkérdezte a pedagógusokat, tudják-e, ki az az Oki. Alig valaki tudta, és könnyen lehet, hogy ma már senki sincs az olvasók között, aki tudná. De abban az időben – emlékszem –, amikor órán felírtam a táblára az OKI betűszót (ennek jelentésére talán van még, aki emlékszik), hallgatóim nem múló kacagásra fakadtak, hogy egy komoly szakmai intézménynek hogy lehet ilyen vicces neve. Oki az első Való Világ jellegzetes figurája volt, és az említett médiapedagógus bizony megütközött közönsége tájékozatlanságán: úgy gondolta, és én is úgy gondoltam, gondolom, hogy a pedagógusnak kutya kötelessége valamelyest tájékozottnak lenni abban a világban, amelyben tanítványai élnek. Akkor tehát a Facebookon is ott kell lennie? Egy kicsit más a helyzet, és mélyen empatikus tudok lenni azokkal a pedagógusokkal, akik nem találják helyüket a közösségi oldalakon.
A Facebook ugyanis bizonyos mértékben valóságos kapcsolati hálónk tükörképe. Itt az történik, amit ismerőseink csinálnak, és az annyira érdekes, amennyire ismerőseink érdekesek, illetve amennyire kíváncsiak vagyunk rájuk. Persze ez valóban csak bizonyos mértékben igaz, hiszen a kérdés az, hogy fontos ismerőseink, barátaink mennyire vannak jelen a Facebookon. Ez pedig jelentős mértékben generációs kérdés. Az aktív internetes életet élő barátokkal nem rendelkező pedagógus pillanatokon belül egy olyan ismerősi kör közepén találja magát, amely alapvetően a tanítványaiból áll. Hogy ez mennyire elviselhető, az nagy mértékben függ attól a kulturális szakadéktól, amely a pedagógust a tanítványaitól elválasztja. Ez nyilván kisebb az egyetemi oktató és a hallgatók, vagy az elitgimnáziumi tanár és tanítványai között, mint egy erősen kontraszelektált szakiskola vagy – az életkori különbség miatt – egy általános iskola esetében. Az a pedagógus, aki nem a „saját jogán”, nem a saját társas életét élve akar Facebook-felhasználó lenni, vagy ez nem sikerül neki, könnyen kedvét veszti, unalmasnak és károsnak találhatja a közösségi oldalt, és egy idő után abbahagyja a próbálkozást. És nem is nagyon lehet ezzel mit kezdeni.
Hagyjam-e magam beszippantani?
Ha a pedagógus mégis jelen van a Facebookon – és sokan vannak jelen –, annak a hátterében általában az van, hogy megtalálta a saját társaságát, és erről a bázisról alakít ki kapcsolatokat a tanítványi körrel. Ám hamarosan újabb dilemmával találja szembe magát. Megismerni ugyanis csak úgy lehet ezt a világot – bármilyen világot –, ha megpróbáljuk otthon érezni magunkat benne, ha komolyan vesszük, ha felfedezzük számunkra élvezetes oldalait, azaz ha érezzük, hogy van értelme a jelenlétnek. Ha azonban így teszünk, hamarosan érezni fogjuk, ahogy magába szippant ez a világ. A „függőség” – idézőjelben és nem addiktológiai értelemben értem – azzal jár, hogy – nála is, mint a gyerekeknél – csökken a hagyományos olvasásra fordított idő, és ennek a helyét a kommunikáció és mások olvasmányainak átvétele, a megosztások követése veszi át. (A követés twitteres fogalom, de szintén nagyon jól kifejezi a mozgó célpontokra való fókuszálás jelenségét, ami talán ennek az egész kultúrának a leglényegesebb eleme.) Ez azonban durván erodálja a pedagógusidentitást. Az értékekre fókuszáló, olvasással töltekező és a tanítványait orientáló tanári önmeghatározás nehezen egyeztethető össze az elsősorban másokra figyelő, lájkokra és kommentekre hajtó, ezek elmaradása miatt megbántódó, a kis piros értesítésektől izgalomba jövő Facebook-polgár identitásával. Ismét azt kell mondani, hogy mélyen meg lehet érteni a közösségi oldalaktól mereven elzárkózó tanárt, miközben az is nyilvánvaló, hogy ennek a közegnek az ismerete nélkül nem képzelhető el hatékony nevelés.
Szerepkonfúzió
A tanár a Facebookon is tanár. Vagy mégsem? Aki az iskolában normák és értékek képviselője, mit tegyen, ha a neten a normák folyamatos megszegését és az értékek megtagadását tapasztalja? Ha kifogásolja pl. a tanulók trágár beszédét vagy a beszélgetések során előkerülő kisebb-nagyobb stikliket, könnyen elveszítheti a hitelét, sőt előbb-utóbb letiltják, kizárják a kommunikációból. Ha viszont nem teszi szóvá a normaszegést, cinkossá válik, hallgatólagosan elfogadja mindezt. És fordítva: ha a tanulók elolvashatják a tanár nem nekik szóló bejegyzéseit, magánjellegű képeit vagy éppen mások róla szóló posztjait, ez mennyiben kezdi ki a tanári imázst? Ezeken a problémákon persze segíthetünk azzal, ha ügyesen adagoljuk a jogosultságokat, és nem mindenkinek mutatunk meg mindent magunkból. De vajon nem azért vagyunk-e a Facebookon – egyebek mellett –, hogy megmutassuk magunkat tanítványainknak.
*
Mert mindezen dilemmák ellenére a Facebook nevelési lehetőség. Sokan megfogalmazták már különféle szavakkal, hogy a nevelés voltaképpen csak két dolgot jelent: tanítványaink őszinte és aktív elfogadását egyfelől, saját magunk megmutatását másfelől. A Facebook mással nem pótolható lehetőséget nyújt mindkettőre. Alkalmat arra, hogy legalább virtuálisan együtt legyünk diákjainkkal a tanítási időn kívül is, azaz jobban megismerjük őket, ami megalapozhat egy elfogadó attitűdöt. És alkalmat ad arra is, hogy posztjainkkal és megosztásainkkal megmutassunk valamit magunkból, ami talán mégis értékeket közvetíthet. Lehetséges ez? Azt hiszem, a hálóból csak akkor gabalyodhatunk ki, ha egyszer – a távoli jövőben – sikerül radikálisan újragondolnunk az iskolát.