Így hát már nem harcolnak. Szó nélkül tudomásul veszik a költségvetésük meghúzását, a tanulócsoportok összevonását, a pedagógusok elbocsátását. Nem tudnak mit tenni. Ez már rég nem kompromisszum. Ez feltétlen elfogadás, lázadás nélkül. Sokan azt hiszik, így is jobb, mint ha felállnának, mert tudják, az utánuk jövő még rosszabb lenne.

Igazgatónak lenni nem egyszerű. Nehéz, felelősségteljes, ugyanakkor felemelő, ahogy az ember megpróbál arculatot adni egy iskolának és működtetni azt. Régóta figyelem magam és azokat az iskolaigazgatókat is, akikkel találkozom. Figyelem, hogyan alkalmazkodunk a változásokhoz. És nem tetszik, amit tapasztalok.

Tudom, nem egyszerű ma önkormányzati iskola igazgatójának lenni. Én sok mindent másképp akartam, ami abban a rendszerben nem ment. Ezért lett alapítványi fenntartású az iskolám. Mert egy idő után úgy éreztem, számomra méltatlan kompromisszumokat kellene kötni. Most úgy néz ki, az alapítványi fenntartás nem volt hosszú távú befektetés, de mindenképpen sikeresebbek voltunk ebben a formában.

Nézem a többieket is. Változnak. Egy részük feladja, nem vállalja tovább. De változnak a többiek is.  

Nem is tudom, mivel kezdődött. Talán a pénztelenséggel. Az első megszorításokkal. Amikor a fenntartó elvárásai egyre inkább az anyagiak és egyre kevésbé a szakmaiság felé fordultak.  Amikor az önkormányzatoknál a gazdaságos működés lassan felülírt mindent. 

Eleinte még harcoltak. Mertek szót emelni. Aztán lassan ez is elmúlt. Abban a furcsa hierarchiában a fenntartónak való megfelelés lett a legfontosabb szempont. Mert aki nem így tett, az nem reménykedhetett az újabb igazgatói pályázatának sikerében. Aztán a helyzetet nehezítette a politika. Volt, ahol „maguk között” a települési vezetők ki is mondták: a választásokra minden oktatási intézmény vezetőjének egyféle politikai beállítottságúnak kell lennie. A közös együttgondolkodás miatt. Mert így az igazi. Olyanok legyenek, mint az éppen hatalmon levő párt. Ebben a szakmaiság a sor végére került. Ma már bátran beviszik az efféle támogatottságú iskolaigazgatók a politikát is az iskolákba, ebből sincs gond. Ma a politikai lojalitás sok helyen az egyetlen előnyszerzési lehetőség.  

Emlékszem arra is, amikor az egyik faluban a „mérleg nyelve” a hat osztályt végzett csordás volt. Ő is önkormányzati képviselő volt, és az ő szava döntött az igazgatói pályázat elbírálásában, mert a két párt más-más jelöltet akart. 

A mai igazgatók felé közvetített fenntartói elvárások elég röviden súlypontozhatók:

• jöjjön ki kevéséből a költségvetésük; lehetőleg még kevesebből;
• csendben, probléma nélkül működjön az iskola.

Ennyi szinte elég is. Ja, és a település rendezvényein, ünnepségein szerepeljenek a gyerekek. Persze van fenntartó, aki emellett még a szakmai sikereknek is örül. De legtöbbjüket nem ez érdekli. Visszajelzést erről pedig a legkevesebb esetben kapnak az intézményvezetők.

Aki ennek nem felel meg, az ma nem jó igazgató. Annak adható fegyelmi is, átvilágítva „fenntartóbarát” szakértőkkel az intézményt. Aki olyan hibát talál, amit a fenntartó akar. 

Így hát már nem harcolnak. Szó nélkül tudomásul veszik a költségvetésük meghúzását, a tanulócsoportok összevonását, a pedagógusok elbocsátását. Nem tudnak mit tenni. Ez már rég nem kompromisszum. Ez feltétlen elfogadás, lázadás nélkül. Sokan azt hiszik, így is jobb, mint ha felállnának, mert tudják, az utánuk jövő még rosszabb lenne. Mert mindig akadnak, akik tudás nélkül, a pozícióért szívesen vállalják. A vezető pedig mindig fémjelzi, meghatározza az intézményt is.

Nem egyszerű, tudom. Mindez abból is látszik, hogy kevés iskolában versengenek ma már az igazgatói, igazgatóhelyettesi posztért. Többnyire csak egy jelölt van. 

Valami itt is átalakul, szorosan összefüggve mindennel. 

Csak azt nem tudom, ezek előre visznek-e?