…egyre nagyobb társadalmi különbségek mentén. L. Ritók Nóra írása

A társadalmi leszakadásban, generációs szegénységben élő családok számára az iskolaválasztás egészen más kérdés. Sokszor nincs valódi választási lehetőségük, vagy nem rendelkeznek azokkal az információkkal, kapcsolatokkal és erőforrásokkal, amelyek a tudatos döntéshez szükségesek. 

Az iskolába készülő gyerekek szülei a beiskolázás idején sokat töprengenek azon, milyen iskolát válasszanak a gyermeküknek.

Ezt persze nem lehet általánosítva kezelni, hiszen a kérdés nem azonos módon vetődik fel a különböző társadalmi csoportokban, és a lakóhely is jelentősen befolyásolja a lehetőségeket. Kicsit visszagondoltam arra, milyen változásokat érzékeltem ezen a területen az elmúlt évtizedekben.

Korábban, a szocializmus időszakában az iskolaválasztást alapvetően a lakóhely és a beiskolázási körzet határozta meg. Voltak ugyan lehetőségek a körzeten kívüli iskolaválasztásra, például más lakcím bejelentésével, de ez nem volt általános gyakorlat. A nagyobb iskolákban azért már akkor is megjelent a belső rétegződés: sok helyen az „A” osztályba kerültek a jobb érdekérvényesítő képességű családok gyermekei, a „B” osztályba az átlagosnak tekintettek, a „C” osztályokba pedig gyakran a problémásabbnak tartott tanulók.

A rendszerváltás körüli jogszabályi változásokkal, majd az 1993-as közoktatási törvénnyel egyértelműen megerősödött a szülők szabad iskolaválasztási joga. Ezt a demokrácia vívmányaként éltük meg. A szülők maguk dönthettek arról, melyik iskolát választják. Az iskolák is idejében lobbizni kezdtek, hiszen a csökkenő gyereklétszám és a választási lehetőségek a nagyobb településeken versenyhelyzetet teremtettek. Ebbe belefért akár a másik iskola hitelrontása is. Ahol azonban csak egy iskola volt, ott ez nem jelentett kérdést.

Persze itt is voltak szabályok. A körzetes gyermekek felvétele kötelező volt, a körzeten kívülieket pedig a fennmaradó férőhelyek függvényében vehették fel. A népszerű iskolákban nagy létszámú osztályok alakultak, és a szülők azon törhették a fejüket, vállalják-e a nagyobb létszámú osztályt, vagy inkább a kevésbé népszerű, esetleg nem „olyan jó”, de kisebb létszámú iskola első osztályát válasszák.

Az, hogy a szülők jó iskolát, jó pedagógust akarnak a gyerekeiknek, természetes. Ez azonban egyre inkább elvárássá is vált, amelynek az iskolák meg akartak felelni. A nagyobb településeken presztízsértéke lett annak, ha többszörös túljelentkezés volt. Ehhez azonban az iskoláknak különleges szolgáltatásokat, vonzó programokat is fel kellett mutatniuk. Ez pedig különbségeket eredményezett az iskolák között, de az iskolákon belül, az osztályok között is. Lettek „tagozatos” osztályok, „tehetséggondozók” és „felzárkóztatók” is, amelyek magukban hordozták a szegregáció lehetőségét. Ez a folyamat sok helyen fokozatosan általánossá vált.

Az elmúlt tizenhat évben az egyházi iskolarendszer megerősödése tovább bonyolította a helyzetet. Az egyházi intézmények eltérő finanszírozási és fenntartói feltételei, valamint az, hogy nem minden iskola vállalta a plusz pedagógiai munkát igénylő, hátrányos vagy halmozottan hátrányos helyzetű, illetve sajátos nevelési igényű gyerekek oktatását, tovább erősítették a településeken belüli iskolai különbségeket. A folyamat sok helyen a hátrányos helyzetű tanulók állami iskolákba koncentrálódásához, és ezzel a szegregáció fokozódásához vezetett.

Sok szülő választotta az egyházi iskolát, nem vallási okokból, hanem az ott biztosítottnak vagy magasabb színvonalúnak tartott szolgáltatások miatt. Inkább bevállalták az egyházi kötelezettségeket akkor is, ha nem voltak vallásosak. Nagyon nehéz lesz visszafordítani ezeket a folyamatokat az új oktatáspolitikának

Régen, amikor valaki tanácsot kért tőlem, hogy melyik iskolába írassa a gyermekét, mindig azt mondtam: a tanítót válaszd! Mert ha ő jó, és meg tudja szerettetni a gyerekkel az iskolát, akkor később már sokkal könnyebb lesz. És persze mindig átbeszéltük azt is, melyik iskola milyen erősségekkel, profillal bír.

Ma is tartom, hogy az elsős tanítók kulcstényezők az iskolaválasztásban. De bejött még egy szempont, amivel a tudatosabb szülők már szintén számolnak. Ma már azt is nézik, milyen a szülői közösség, kik lesznek a gyerekük osztálytársai, és milyen családi attitűdök állnak mögöttük.

Sokat gondolkodtam azon, hogy ez miért lett ilyen fontos szempont. Most nem a hátrányos helyzet vagy az SNI kihívásaira gondolok. Az elmúlt években mindannyian hallhattunk olyan esetekről, amikor egy-egy problémásabb, ám jó társadalmi státuszú gyerek konfliktusai oda vezettek, hogy a pedagógusnak kellett elmennie az iskolából. Akkor is, ha nem ő volt a hibás. A szülő érdekérvényesítő képessége hatott, megmozgatta a kapcsolatait, és végül az történt, amit ő akart.

A szülők egyébként is változtak. Ma már kevésbé fogadják el a paternalista viszonyulást, beleszólnak az iskola életébe, és nemcsak formálisan vannak jelen ebben. Persze még ma is sokan vannak, akik nem szólnak, ha valamivel nem értenek egyet, mert nem akarják a gyereküket kitenni valamiféle kicsinyes bosszúnak. Sajnos erre is volt példa.

A szülők elvárásai erősek, és képesek befolyásolni az iskolai viszonyulásokat. Itt jön be a szülők értékrendje, amelyet sokan szeretnének előre látni, hogy olyan iskolát válasszanak, ahol az övékéhez hasonló értékrendű családok is jelen vannak. Ebben a közegben sokkal inkább biztonságban érezhetik a gyermeküket.

Szóval a lista bővült: fontos az iskola hírneve, szolgáltatásainak sokszínűsége, a tanítók személye és a szülők attitűdje is.

De nem mindenhol és nem mindenkinél. A társadalmi leszakadásban, generációs szegénységben élő családok számára az iskolaválasztás egészen más kérdés. Sokszor nincs valódi választási lehetőségük, vagy nem rendelkeznek azokkal az információkkal, kapcsolatokkal és erőforrásokkal, amelyek a tudatos döntéshez szükségesek. Számukra általában adott az az egy iskola, ahová lakóhelyük szerint tartoznak, ami a legközelebb van, és amelynek a közegét ismerik, ahova ők is jártak.

Hogy ki lesz a tanító? Milyen szolgáltatásokat nyújt az iskola felső tagozaton, milyen tehetséggondozó programjai vannak, milyen típusú középiskolába mennek tovább a tanulók – ezek a kérdések gyakran fel sem merülnek. A szülőtársak személye már inkább: legyenek közöttük ismerősök, rokonok. Mert számukra a biztonságot az ismerős közeg adja. Ha ez egy szegregált iskola, számukra az sem feltétlenül jelent problémát.

Ők sokszor abban az attitűdben maradnak, amely az ő iskolai életüket is meghatározta. A társadalmi leszakadás elleni küzdelem egyik nagy kihívása, hogy ezen tudunk-e változtatni.

Az iskola a gyerekekért van. Az iskolarendszert olyanná kell tenni, amely egyformán esélyt ad mindenkinek. Amely igazodik az egyénhez, és közösséget épít. Amely a szülőkkel partneri együttműködésben fejleszt minden olyan kompetenciát a gyerekek számára, amely egy sikeres életút elindításához szükséges.