L. Ritók Nóra az elmúlt évről

Kétségbeesetten néz, várja, hogy legalább abban megerősítsem, hogy valaha jó pedagógus volt, jó ember. Mit mondhatnék neki? 

Nem is tudom, mi zavart legerősebben ebben az évben az oktatásban. A torkunkon ledugott változásokhoz tulajdonképpen hozzászokhattam, az állandó bizonytalansághoz is, a keresztény szellemben történő visszafele mutató tendenciákhoz, ahhoz, hogy a szakmai kritika rögtön politikai elköteleződést jelentett. Hiszen az, ami most volt, 2014-ben, az egy folyamat eredménye, egy folyamaté, ami nem ebben az évben kezdődött.

Az, ami kicsúcsosodott az idén, és a leginkább érthetetlen volt számomra, az a kétféle kép, kétféle nézőpont, ami talán sosem volt még egymástól ennyire eltérő. Az egyik oldalon a rózsaszín világ, a töretlen fejlődés, a boldog pedagógusok, igazgatók, a sikerek, a másikon a kiégés, a szervezetlenség, az eszköztelenség, a folyamatosan szürkülő, egyre sötétebbé váló kép. És még az sincs már, ami eddig valamennyire megvolt, valami indoklásféle, magyarázat. Már nincs párbeszéd, csak elbeszélés egymás mellett. Két különféle világ. Mintha nem egy országban élnénk.

Mindenben ez látszik. Szerintük nincs szegregáció, a szakma szerint van. A KLIK szerintük csodásan működik, a szakma szerint téboly. A tankönyvellátás tökéletes, hazudik, aki azt mondja, nem. Az egész napos iskola sikere már mérhető, a szakma szerint meg kínlódnak délután a gyerekekkel. A középiskolák átszervezése indokolt zsenialitás, a szakma szerint zsákutca, ellene megy mindennek. A központosítás szerintük esélyt teremt, a szakma szerint épp növeli az esélytelenséget. Hosszan sorolhatnám még, az oktatásnak szinte minden területén.

Persze lehet, az a baj, hogy ezt a „szakma szerint” fogalmat kellene értelmezni. Korábban az volt, hogy „nem mértékadó szakmai körök” azok, akik nem értenek egyet. Mert a többség, legalábbis a kommunikált többség egyetértett, helyeselt, sőt, tapsolt. Kíváncsi lennék, most milyen az arány?

Én nem nagyon találkozom olyan pedagógussal, aki legalább csendben ne mondaná, hogy elege van. Persze a többség most is fél, félti az állását, egzisztenciáját, és inkább hallgat. Aki idősebb, nagyon várja a nyugdíjat. Persze vannak még biztosan olyanok is, akik elhiszik, elfogadják, akik asszisztálnak. De vajon hányan? És vajon ők miért?

Most, hogy az utolsó utáni napok valamelyikén még bent voltam a suliban, pakoltam kicsit az asztalomon, kezembe került egy folyóirat, az intézményvezetők és pedagógusok magazinjának tanév eleji száma. Belelapoztam. A vezetésről szóló fejezetben ilyeneket olvastam gyakorló igazgatóktól:

A pedagógusok felkészülten, a gyerekek és a szülők érdeklődve várják a tanévet… A nyári időszakban 7 kolléga vett részt továbbképzésen, ezzel is biztosítva a pedagógusok elkötelezettségét és szakmai felelősségvállalását is… Azon dolgozom, hogy a gyermekek jól érezzék magukat, tudásban, emberi értékekben, viselkedésben egyaránt gyarapodjanak… Kollégáimmal közös akarattal azon munkálkodunk, hogy tovább növeljük iskolánk jó hírnevét…. Olyan hagyományokat ápolunk, teremtünk, melyeken keresztül megvalósulhat tanulóink sokoldalú személyiségformálása: testi, lelki, szellemi, hitbéli növekedése… Reménykedünk abban, hogy egy szintén nagyszerűnek ígérkező programot, a Családi életre nevelés tantárgyközi komplex programját elkezdhetjük megvalósítani…

Nos, ez az egyik kép. Ők is a szakma, nyilván. És azt sem vitatom, hogy vannak iskolák, ahol így érez egy vezető. Mert ez most a Vezető mintája.

Helyesebben inkább úgy mondom, most megint ez. Mert én nem bírom elhessegetni koromnál fogva a déja vu érzést, amint ezeket a mondatokat olvasom. A közös akarattal való munkálkodás az iskola jó hírnevéért különösen ismerősen cseng… egy másik ideológia is ugyanezeket a frázisokat használta, egy másik központosításban.

Déja vu (Propaganda és valóság, 1949. Forrás: http://www.polhist.hu/

Én általában másféle vezetőkkel találkozom. Olyanokkal például, akik gyűrik még, logikát már nem keresnek benne, de megcsinálják a tőlük elvárt és szerintük teljesen értelmetlen adatgyűjtéseket. Mert meg akarják tartani az állásaikat. És remélik, hogy túlélhetik így. Bíznak abban, hogy így nem kell a székük majd valakinek, akinek politikai nézetei megfelelőbbek, mint az övé. Vagy esetleg azért viszik még tovább, mert féltik, amit eddig felépítettek. Féltik attól, aki utánuk jönne.

Vagy olyanokkal találkozom, akik már feladták. Otthagyták az egészet, vagy készülnek ott hagyni.

Hosszú idő után nemrég találkoztam vele is. Régről ismerjük egymást, mondhatnám azt is, barátok vagyunk. Örültem, mikor igazgató lett, hiszen mindig pozitívan gondolkodó, kreatív, gyermekközpontú pedagógus volt, ráadásul olyan, aki folyamatosan tanult is. Évekkel ezelőtt találkoztunk utoljára. Most alig ismerek rá.

Olyan település állami iskolájában igazgató, amilyenből most elég sok van országszerte. Ott, ahol egyházi iskola is van, ahová nem vesznek fel halmozottan hátrányos helyzetű gyereket. Ők mind ott vannak, az államiban. Kedvezőtlen folyamat, önmagától szegregálódó állami iskola. A rendszer elfogadja, nem tesz ellene.

Hallgatom, nem is vágok a szavába. Sorolja, mennyire képtelen a helyzet. Hogy reggelente a szülőkkel hadakozik. Mert az állandó cirkuszok miatt folyamatosan bejönnek, önbíráskodnak, majd őt fenyegetik, ordibálnak vele, hiszen ő az igazgató. Hogy nem bír tenni a dohányzás ellen, és megjelent már a kábítószer is a gyerekek körében. Hogy közmunkásokkal kell megoldania a gyerekek kíséretét meg a portási, takarítói munkát, és azok képtelenek rá. Folyton lógnak, nem érdekli őket semmi. A tantestülete kiégett pedagógusokból áll, emiatt is állandó a konfliktushelyzet. Már meg sem próbálnak semmit. Csak teljen el a nap.

Döntési joga semmiben nincs. Csak báb, végrehajtó, adminisztráló. Úgy érzi, azért van ott, hogy lehessen rugdosni valakit. Mert őt mindenki megtalálja.

Naponta küzd, mert a gyerekek képtelenek még a közelébe is kerülni a követelményrendszernek, miközben a KLIK hetente kérdezi, miféle tanulmányi versenyen indulnak, milyen tehetséggondozást folytatnak? Nyilván nem jól dolgozik, ha ezt nem tudja produkálni. Naponta 10-12 órát dolgozik, hogy a kért jelentéseket elkészítse. Gyakran még azt is előírják, hány oldal legyen, és milyen üzenetű. Pályázatot írjon, bonyolítson… de mikor? Amit adminisztrációban kérnek, az sem teljesíthető munkaidőben.

„Nem bírom tovább – mondja. – Már olyan mondatok jönnek ki a számon, hogy magam is megrémülök magamtól… szerintem már tanítani sem tudnék… összetörtem belül. Csak ürességet érzek… De te emlékszel, ugye, te emlékszel, hogy én nem ilyen voltam?! Mondd, hogy emlékszel…!”

Kétségbeesetten néz, várja, hogy legalább abban megerősítsem, hogy valaha jó pedagógus volt, jó ember. Mit mondhatnék neki? Hogy szedje össze magát, mert ilyeneket, hogy „Kollégáimmal közös akarattal azon munkálkodunk, hogy tovább növeljük iskolánk jó hírnevét”, ő is tudna mondani? Hogy keresse meg azokat a csúsztatási lehetőségeket, amivel ő is azt igazolja, hogy minden rendben? Hogy lehet ebben a rendszerben, ebben az iskolában, ebben a helyzetben jól csinálni?

Tudom, vannak, akik ezt meg tudják tenni. Akik még el is hiszik, amit mondanak. De nem mindenki alkalmas erre. Van, aki mást tanult és mást gondolt az intézményvezetői szerepről. És naponta belehal a kompromisszumokba. Bár nincs kétségem, hogy sikerül kitermelni ezt az új típusú intézményvezetői réteget. Csak idő kérdése.

Ezt éreztem tehát a legerősebbnek 2014-ben. A kettészakadt világot ebben is. A megosztottságot. Azt, hogy az egyik oldal igazsága távol került a másiktól. Ráadásul nem érzem az esélyét sem, hogy valahogy közeledhetne. A két igazság közötti szakadékban pedig lassan elsüllyed egy újabb generáció.