Csak azt érzem, minden, amit álmodtam, sikerrel megvalósítottam, itt nem kell. Pedig jönnek hozzánk Japánból, Finnországból, Portugáliából, Olaszországból a szomszédos országok mindegyikéből, hogy nézzék, tanulják, mit, hogyan teszünk. Mert problémás gyerek mindenütt van, akikhez más módszerek kellenek. És hívnak külföldre, konferenciákra, mert nemzetközi kitekintésben is értékesnek találják.

Csak itt nem kell ez sem. Magyarországon. 

Most így érzem magam. Halmozottan hátrányos helyzetben. Egy zömében szegény gyerekeket oktató, alapítványi fenntartású művészeti iskola igazgatójaként.

Egyrészt, mert a művészetoktatás kiszorulóban van a közoktatás rendszeréből, bár ezt már az utóbbi 6-7-évben érezni lehetett, hiszen a normatívacsökkentések folyamatosan jelezték: a döntéshozók súlypontozásába ez a terület nem fér be. Másrészt, mert alapítványi fenntartású az iskolám, ami ugye most enyhén szólva nem egy fix jövőképben való gondolkodást vetít előre. Harmadrészt pedig azért, mert nálunk túl sok a szegénységben élő gyerek. Ráadásul sok közöttük a mélyszegénységben élő is. És most az esélyegyenlőség sem tartozik a közoktatásban a preferált területek közé.

Próbálom megérteni a szándékokat. 

A sikeres alternatív iskolák többek között abban is különböznek a normál iskoláktól, hogy mindegyikben hangsúlyozott a művészeti nevelés. A fejlesztésnek kiemelt része az érzelmi intelligencia fejlesztése, ami a művészetek eszközeivel a leghatékonyabb, és köztudottan ez segít hozzá bennünket az életben való boldoguláshoz. De valahogy napjaink magyar oktatásban ez fokozatosan fölösleges, mellékes területté vált, a tantervátrendezések mind azt hozták, hogy a vizuális nevelés, az ének-zene óraszáma csökkent, a tánc meg sem jelent, és az idegen nyelv, informatika, matematika vitte el a szabadon tervezhető keretet is. Nyilván elgondolkodtató ez is, az elvárásokhoz való igazodást, a felvételik lexikális elvárásait jelzi. Míg a bemenetelnél, első osztályban talán még fontos a gyermek lelke, érzelmi biztonsága, a kimenetelnél már senkit sem érdekel, boldog e a kikerülő nyolcadikos, képes e társaival együttműködni, mennyre toleráns, milyen az énképe?

Ám a gyerekek szerették, igényelték a művészeti tevékenységeket, szaporodtak is gombamód az országban a művészeti iskolák. Túl sokan lettünk. És a döntéshozók ebből nem azt a következtetést vonták le, hogy a tevékenység szükséges, és hiányzik a közoktatásból, hanem megpróbálták a normatíva csökkentésével, minősítésekkel csökkenteni a számukat. Próbáltuk ezt is túlélni.

Először kötelezővé tették a térítési díjakat. Hogy fizessen a szülő, ha effélét akar a gyermekének. De ekkor már benne volt a törvényben, hogy a közoktatási szolgáltatások egyenlő hozzáférését mindenkinek biztosítani kell, megszületett hát az öszvér megoldás: hátrányos helyzetűektől nem szedhető térítési díj. (Persze nem is tudnánk… de a normatíva mellé a fenntartásba a szülői támogatást bekalkulálta a döntéshozó.) Ez azonban ellehetetlenítette azokat az iskolákat, ahol a hátrányos helyzetűek aránya meghaladta az 50%-ot. Mert nem volt, aki a hiányt fedezze. Nem lehet ugyanis ráterhelni azokra, akik nem hátrányos helyzetűek, nem lenne fair. Igen ám, de akkor ki teszi be az intézmények költségvetésébe a hiányzó összegeket?

Öt éve ezek az iskolák közoktatási megállapodást köthettek (egy pályázat keretében) a minisztériummal. Igaz, ez is több sebből vérzett, de adott egy kiszámítható támogatást, és fenn lehetett tartani ezzel és a normatívával az intézményt, ha szűkösen is.

Most ez az időszak is véget ért. Sokszoros megkeresésre is nemleges a döntéshozók válasza. Nem hosszabbítják meg, és nem írnak ki újabb pályázatot sem. Az indok csupán ennyi: a támogatás nem tervezett.

Így, ha a művészetoktatás normatív támogatása meg is marad, azok, akik hátrányos helyzetűeket oktatnak, bezárhatják a kaput. Ennyit az esélyegyenlőségről.

És ott az alapítványi fenntartás is. Talán a közoktatási törvénytervezet készítői úgy értelmezik, ez valamiféle úri passzió? Igen, vannak iskolák, ahová a jómódúak járnak. Akik fizetni is képesek. De ott vagyunk, nem is kevesen, akik éppen azért vállaltuk a nem önkormányzati iskolákban az oktatást, mert azokkal kívántunk foglalkozni, akikkel az a rendszer nem tud mit kezdeni: a deviánsakkal, a mindenhonnan kiesőkkel, a nyomorból jövőkkel, a cigányokkal. És másképp akartuk, mint ott, tudva, keresve új megoldásokat, sikeresen.

Mi lesz ezekkel a gyerekekkel, ha az iskoláink bezárnak? 

Talán adjuk le az iskoláinkat az önkormányzatoknak? Hisz éppen onnan esnek ki ezek a gyerekek…, ott nem megy velük a munka. Vagy az egyházaknak? Lehet ezt a problémát még vallási megkötésekkel is nehezíteni?

Nem tudom, mi lesz. Csak azt érzem, minden, amit álmodtam, sikerrel megvalósítottam, itt nem kell. Pedig jönnek hozzánk Japánból, Finnországból, Portugáliából, Olaszországból a szomszédos országok mindegyikéből, hogy nézzék, tanulják, mit, hogyan teszünk. Mert problémás gyerek mindenütt van, akikhez más módszerek kellenek. És hívnak külföldre, konferenciákra, mert nemzetközi kitekintésben is értékesnek találják.

Csak itt nem kell ez sem. Magyarországon.