Achs Károly írása az iskolák sorrendjéről

Ahogy a gömb tanulmányozásához már régen nincs szükségünk görögdinnyék darabolgatására, ugyanúgy a pedagógiai elmélet vígan virágozhat akár akkor is, amikor az utolsó iskolának is rég bezárták az ajtaját.

A pedagógia tudománya egyre inkább a matematikára emlékeztet. És nem feltétlenül azért, mert elviselhetetlen mértékben akar mindent számszerűsíteni, mérni, hanem azért, mert egyre absztraktabbá válik. Ahogy a gömb tanulmányozásához már régen nincs szükségünk görögdinnyék darabolgatására, ugyanúgy a pedagógiai elmélet vígan virágozhat akár akkor is, amikor az utolsó iskolának is rég bezárták az ajtaját.

Kicsit ez az érzésem Nahalka István iskolasorrendjének megjelenése után is. Mert hiába tesz újabb szempontot a sokunk által kárhoztatott régi mérések mellé, attól még éppúgy nem veszi figyelembe az iskolai élet végtelen sok másik összetevőjét, nem veszi figyelembe az iskolai élet, iskolapolitika anomáliáit, sőt, céljaival ellentétesen a sorrend megállapítása akár még erősítheti is az anomáliákat.

Eleve vannak területek, amelyek nehezen viselik a sorrendiséget. Az intimitás nem verseny. A művészet nem verseny. Az ízlés nem verseny. Mi pedig állandóan versenyzünk: egy kisváros, falu főzőversenyt hirdet, ha kis energiával akarja letudni városnapját, falunapját. Miért kell versenyeztetni a pörköltöket? A költészet napja elképzelhetetlen szavalóverseny nélkül, már óvodásoknak is szerveznek. Minek? Ahol zsűrizni szoktam, és nem felmenő a rendszer, mindig javaslom, hogy ne adjunk helyezéseket, csak szakmai tanácsokat – általában értetlen tekintetekkel találkozom felvetésemkor. Amikor David Davis a fóti drámatáborban elmondta, hogy gyakran generál versenyhelyzetet, de sose hirdet sorrendet, valaki megkérdezte: az elsőket se mondja meg? Nem, mert a gyerekek akkor egyből továbbgondolják, hányadik helyre kerülhetnének. Helyette mindegyiket megdicséri valamiért…

Bachot és Paul Klee-t nem rangsoroljuk. Értékeljük, elemezzük, de nem pontozzuk. Házasságunkat értékelhetjük néha, de nem készítünk lajstromot az utcabeli házasságok pontszámaival összevetve. A pedagógia művészet. És a pedagógia intimitás. Az iskolai munka komplex folyamat: egy-két-ötven-ötszáz elem kiemelése esetleges. Az iskola elejtett mondatok sokasága. Gesztusok sokasága. Folyosói köszönések sokasága. Mentalitás. A tanár által titokban kifizetett gyógyszerek világa. A tanár „elvtelen” kamuigazolása néha, ha a gyerek éppen a családjára keres. „Szülés közben eszembe jutott, hogy Gizi néni azt mondta órán: ezek voltak a legboldogabb pillanatai – máris könnyebb lett nekem is.” „Te hoztál be egy felhívást, hogy legyek fogtechnikus, nem emlékszel?” „Tanár úr, még sose ültem villamoson, nem fogok hányni?” Meg persze a másik oldal is: „Ha nem tanulsz, mehetsz vissza a gettóba!” „Ha nem tanulsz, mehetsz a lenézendő középiskolába!” Másik iskolát blamáló telefon szülőknek. Másik kollégát blamáló telefon kollégáknak. Kirakatba kitett gyerek. Gúnyos megjegyzések gyerekekről. Osztálykirándulás másnapján csak azért is megíratott nagydolgozat. „Következetes” tanárok átgázolása másokon. Folytassam? Igényes műsorok. Igénytelen műsorok. Káros műsorok.

Persze nyilván kell valami mérés. Csak ne cserélődjön fel a cél és az eszköz. A mérés ne legyen cél! És kezeljük a helyén. Mert a kompetenciamérés sem ad tökéletes képet. Nem feltétlenül a legendákra gondolok: a „gáz” gyerekek távoltartására, a hetekig gyakorolt típusfeladatokra, a tanári segítségre, hanem a motiváltság hiányára. Ugyan miért tenné oda magát száz százalékig az a mindennapokban is ösztönözhetetlen gyerek, aki eleve minden órán leszívja a tanár erejét? Aki alig várja, hogy beadhassa az utolsó óra tizedik percében, hogy végre cigarettázhasson, simogathassa telefonját?

Még egyszer: mérés lehet, sorrend viszont végképp ne legyen!

Ne legyen sorrend, mert egy ilyen demográfiai katasztrófában az iskolák a létükért küzdenek, ebben a helyzetben minden hevenyészett, részleges eredményekre alapuló sorrend véghelyzetbe hozhat alapjában jó iskolákat, megszállott tanárokat.

Ne legyen sorrend, mert nem azonosak a feltételek. Hogy lehet közös listában említeni a hatalomkedvenc-fenntartójú iskolákat és az összevonásokkal, ide-odaráncigálásokkal meggyötört, eleve másodrendűként kezelt iskolákat? Hogy lehet sorrendeket megállapítani a málhazsákkal, gázálarcban, bakancsban, sárban futók és a csodacipőben futópályán haladók viszonylatában?

Ne legyen sorrend, mert nincs erkölcsi tartás: abban az iskolarendszerben, amely eleve hazugságra készteti a benne levőket papírközpontú túlpapíroztatással, életidegen portfólióztatással; abban az iskolarendszerben, ahol műsorokat hivatkozás nélkül lemásolhatnak más iskolák, ahol reklámfilmben, portfólióban nyugodtan szerepelhet más munkája, ahol levelet szabad küldeni más iskolákba jelentkezetteknek, hogy gondolják meg – ott nem érvényes semmiféle sorrend.

Ne legyen sorrend, mert a sorrend az elöl állókat melldöngetésre készteti, a leghátsókban a reménytelenséget és a fenntartótól való kiszolgáltatottságot növeli, márpedig a melldöngetés is, a reménytelenség is esküdt ellensége a pedagógiai munkának. De a középen állóknak se jó. Van-e egyáltalán olyan pontja az egész iskolarendszernek, ahol ezek a listák pozitív hatást fejtenének ki?

Ne legyen sorrend, mert minden iskolában lehetnek sorsok, életutak, amelyek teljesen más logika alapján működnek, amelyeket ez a betegségekkel terhes iskolaügy tör ketté, lehetetlenít el – nem kellene újabb elemekkel terhelni ezeket az embereket.

És így tovább. A baj az, hogy Nahalka István sem gondolt bele saját felelősségébe. Maga is ezt írja: „A tanulmányt nem azért írtam, hogy azt mondjam, rangsor kell, és az csakis a pedagógiai hozzáadott érték alapján készülhet. Sokkal inkább azt gondolom, hogy rangsorokra nincs szükség.” Akkor meg miért szórakozik? Nem gondolja, hogy egy-egy meglepő eredményét a saját dicsőségüket mindennél fontosabbnak tartó rideg iskolák évekig fogják igazi eredményként emlegetni?

Az abszurd vadkapitalista iskolai világba beilleszkedni képtelenek közül lesznek jó néhányan, akik hiába tudnak már rengeteget a szakmáról, a lényegről, mégis a KLIK által kirendelten távoli városokba utazgatnak, hogy az ebédeltetésnél felügyeljenek, miközben a középszerűek kezébe kerül az ifjúság. És ez ugyanúgy lesz a lista elején és végén levő iskolák nyomulásra képtelen drága kollégáival: a sorrend megléte esetén sehol sem kellenek a sorból kilógó fazonok.

Néha még matektanárként is azt mondom, jobb a görögdinnyét darabolgatni, mint absztrakt gömbökről elmélkedni.