Nem tudom, miért nem érzik. Mert hogy nem értik, az nyilvánvaló. Talán, mert nem voltak még megalázott, kitaszított helyzetben? Nem tudják elképzelni annak a lelkiállapotát, aki meleg ételre szorul?

Biztosan nem akartak rosszat. Karácsonykor nekik is mutatni kell az odafordulást, a politikusoknak. Mert csak ciki, ha egy olyan országban, ahol ennyi gyerek él a létminimum alatt, karácsonykor a döntéshozók nem foglalkoznak velük. Akkor hivatalból is kell ajándékozni, segíteni, élelmet osztani. Pláne, ha még a vallásosság is felvállalt szerep a politika mellé. Meg egyébként is, a karácsony üzenetéhez ez hozzá tartozik.

Tehát meghívják őket, magukhoz. Jó, a régi, a hagyományos parlamenti is megy, de mellette újakkal szeretnék igazolni azt, hogy ők jobbak, mint az elődök közül bárki.

Csak az a baj, hogy ezt így nem lehet. Először is, mert nem lehet a karácsony idejére pár, reflektorfénybe helyezett akcióval elfeledtetni sem a szegregáló oktatáspolitikát, sem a több sebből vérző szociálpolitikát. Nem lehet elhitetni a kitüntető figyelmet a szegények iránt, mikor az oktatási rendszer 16 évesen kilöki magából azokat, akikkel gond van. Amikor épp a tudásukat minimalizálják, a lehetőségeikkel együtt, stabil rendszerbe állítva. Szóval, ez így nagyon álságosnak tűnik.

Pláne ha még a körítés sem jó. Mert épp a Nyírségből meghívni cigány gyereket a miniszterelnöki dolgozószobába, onnan, ahol épp visszaállították a cigányiskolát, annak nincs az ünnephez illő, tiszta üzenete. Még akkor sem, ha a mosolyalbumba feltöltött fotókat sokan lenyűgözőnek találják. (Most láttam először leírva így egy kommentben a fan klubból: Kedves Vezérünk).

Ez a hiltonos, ez meg aztán teljesen balul sült el. Nem lett volna szabad így. Mert így épp az ellentettjére fordult. Nem lehet szerető, a szegényekre, cigányokra áldást osztó és bíróságon a szegregáció mellett érvelő szerepben lenni egyszerre. Ez a felállás nem tiszta, és a körítés meg egyenesen morbiddá tette ezt az egészet. És ennek a megítéléshez nem kell ellenzéki sajtó… ehhez csak normális, jó érzésű emberek véleménye kell, akik úgy érzik, ez megalázó. Hogy gyerekkel tenni ilyet nem szabad.

Nem tudom, miért nem érzik. Mert hogy nem értik, az nyilvánvaló. Talán, mert nem voltak még megalázott, kitaszított helyzetben? Nem tudják elképzelni annak a lelkiállapotát, aki meleg ételre szorul? Hogy gondot jelenthet ennek felvállalása a közösség előtt? Akinek mindennapi gondja van a megélhetéssel, annak is van önérzete. Arra különösen vigyázni kell, hogy ne sérüljön még jobban. Az meg, hogy ez gyerekekkel történik, akik még nem értik, nem érthetik, az csak tovább ront a helyzeten.

Persze az ember, igazgatóként belegondol: mi lenne, ha engem érne ez a „megtiszteltetés”? Hiszen nekem is engedelmeskednem kell, mert ők adják a béremet… Mit lehetne tenni? Nyilván jobb elmenni és úgy tenni, ahogy elvárják. Nem nézni, hogy a gyerekben ez hogyan csapódik le. Nem mondani, hogy bocsánat, de nem értem, akkor most mi van? Egyszerűbb asszisztálni tovább ehhez az egészhez, forgó gyomorral, kényszeres mosollyal, csak észre ne vegyék, hogy esetleg másképp gondolnánk? Mert lemondani ilyet nyilván nem lehet… hogy adná az ki magát… és a gyerek is egyszer az életben járhat ott… és egyszer találkozhat ilyen nagy emberekkel… ekkora sajtóval. Meg aztán, ki tudja, ha jól viselkedünk, az elvárásoknak megfelelően, nem biztosabb-e a helyünk, pozíciónk, intézményünk? Ezek mind a kompromisszumkészséget növelő tényezők ma. És nem tudni, hol lesz a vége.

Engem most nem ért ez a megtiszteltetés. Azt hiszem, nem is fenyeget a veszély, hogy a kiválasztottak közé kerüljünk. Mondjuk, nem vagyunk abban a körben, akikből választanak. De ha így lett volna, én biztosan elmondom, hogy nem jó így. Hogy ezt nem szabad így. A gyerekek, a szegények érdekében szót emeltem volna.

Hasonlót tettem már, tavaly, mikor egy integrációval foglalkozó rendezvényen, ahol mi adtuk a háttérkiállítást, a szervezők úgy gondolták, jól jönne, ha egy hátrányos helyzetű gyerek szavalná Wass Albert versét. Tőlünk. Casting típusúan képzelték el, úgy, hogy több gyerek tanulja be, és majd ők leutaznak, és kiválasztják, ki lesz a szerencsés, aki elmondhatja a szaktárca konferenciáján. Nemet mondtam. Nemcsak a vers szerzője miatt, hanem mert rossz íze volt így. Mert nyilván nem a szakmai szempontok szerepeltek volna a kiválasztásban. (Bár a mostani központosítással még ez is összefér, hogy nekik kell meghallgatni ezt is.) Úgy éreztem, méltatlan eszközként dobom oda a tanítványainkat egy olyan célnak, amit nem tudok vállalni. És felelős vagyok értük. Mindegyikért. 

Nem hiszem, hogy a negyven, Hiltonban megvendégelt gyerek körül nem volt egyetlen jóérzésű pedagógus, szakember, aki ne érezte volna ennek az egésznek a kifordított, rossz üzenetét. Akik szervezték, közülük senkiben nem volt egy fikarcnyi erkölcsi dilemma sem? Az országos felháborodást látva, ami a közösségi oldalakon nyilvánvalóan követhető, nem hiszem el, hogy ott csak akkora mértékben elkötelezettek voltak, akik szintén nem értik… nem akarják érteni. 

Persze lehet azt mondani, hogy ők jót akartak. És ezt kell nézni. De nem tudom ezt nézni. Mert azokból a székekből ekkora hibákat nem lenne szabad elkövetni. És van sok segítő civil szervezet az országban. Bármelyikük szívesen adott volna tanácsokat, ötleteket, ha megkérdezik. 

Igaz, ők nem kérdeznek. Ők tudnak. És lassan mindenki elfelejti már, hogy az egyéni döntés képességével még rendelkezik. Hogy szabad nemet mondani. Nekik viszont, a döntéshozóknak egy demokráciában meg kellene hallania ezt. Nem ellenségnek kiáltani ki azokat, akik mást gondolnak. Elfogadni, hogy nekik is lehet igazuk. Legalább egy picit kételkedni abban a megingathatatlan elgondolásban, amit építenek.

Eszembe jutott egy történet. Egy hirtelen meggazdagodott vállalkozó alázta porig az egyik alkalmazottját a jelenlétemben. Látva elképedésemet, utána ezt mondta: „Ezekkel így kell. Jobb, ha te is megtanulod.”

Hát, én nem akarom megtanulni.