Gyűlölöm a világot, amiben ilyenek történhetnek, a nyomorúságot, a szülői tudatlanságot, gonoszságot, az egész rohadt rendszert, amiben nem tudtam megakadályozni ezt az egészet.

Most már tudom, az lenne a jó. Nem törődni velük. Vagyis csak annyit, amennyi az én dolgom. Azt a tantárgyat és addig a 45 percig. A tananyagot kellene nézni, azt, hogy jól aláhúzta, bekarikázta, lemásolta és kitöltötte-e. A többire azt mondani, nem az én dolgom. Vagy azt, hogy nem ezért kaptam a diplomát.

Nem megérteni kellene őket, miért ilyenek, hanem meg kellene tanulnom panaszkodni rájuk. Most hallottam bőven ilyet: hogy ez nem jól van így. Mert ezeket nem lehet tanítani. Minek engedték át őket? Ezek miatt viszik el az iskolából a normálisokat. Mert ez mind fogyatékos. És mocskos szájú. Agresszív. Nincs felszerelése. Nem bír megülni. Nem bír figyelni. Semmire sem emlékszik. Koszos a keze. Nagy a körme. Biztosan tetves is. Tegnapelőtt óta ebben a pólóban van. Minek jár ide, ha már elmúlt tizenhat? Úgysem lesz belőle semmi. Úgy néz ki, mint egy kurva. Az is lesz belőle biztosan. Ez meg magántanulónak való. Engem nem érdekel a szakértői vélemény, jöjjön ide, aki azt írta, mehet közösségbe, és próbáljon meg megtanítani neki bármit. Én normálisakra szakosodtam, nem ilyenekre. 

Így kellene. Akkor könnyebb lenne.

Az a baj, hogy nem bírok. Most is ott ülök, a családból a rendőrök által frissen kiemelt három lánnyal a lakásotthonban, ahová átmenetileg elhelyezték őket. Mind zokog, a középsőt ölelem, őt, aki a legközelebb áll hozzám. Tehetetlenül néztem végig, hogy idáig jutottak. Tehetetlenek voltunk mindannyian. Mert bizonyítani nehéz ezt. És bizonyíték nélkül, sejtésekre, mendemondákra alapozva a rendszer nem lép.

Két éve balhéztam velük először. Az anyjával, meg a lánnyal is. A facebook miatt, ahol a lány úgy pózolt, ahogy nem kellene egy tizenegy évesnek. De akkor még azt hittem, mindannyian azt hittük, szerepet játszik. Aztán valahogy megváltozott. A suliban nem érdekelte semmi, állandóan a telefonján lógott, kihívóan öltözködött és viselkedett. Mindenkinek beszólt. Mocskos szavakat használt. Rengeteget hiányzott. Az anyja szidta, panaszkodott, hogy nem bír vele. De ő volt a minta. A lány újabb és újabb facebook oldalakat nyitott, ahol idősebbnek írta magát, és nem is úgy festett, mint aki tizenkettő.

Innen már nem volt megállás. Idősebb és fiatalabb férfiak, botrányos fotók, a végén tizenhárom évesen terhességmegszakítás. A sulit most elkezdte, ezzel az élettapasztalattal, ami nem egy gyereké, bukottként ötödiket kezdett újra. Már az első napokon hazaszökött. 

A faluban történetek keringtek. Hogy már a húga is benne van. Aki most lett tizenkettő. A facebookon tizenhatot írt. Férfiak voltak náluk gyakran, néha hárman is. Egyre többen. Köztük börtönviseltek is. Ha töredéke igaz annak, amit a házban történtekről meséltek, az is sok. Az anyjuk tudtával, jelenlétével, sokak szerint kerítésével történt minden. Hiába figyelmeztették a rokonok, szomszédok, mi is, mindent letagadott. Sőt, még támadott, ha úgy érezte, valaki bele akar szólni. Nagy hangja, támadó fellépése jó fegyver volt nála mindig a hivatalos szereplőkkel szemben. A férfiak pedig, akik bevonódtak, mind őt erősítették, segítették, hogy mehessen tovább a dolog.

Most is azt mondja, a lányok a hibásak. Mert ő mindent megadott nekik. 

Ma reggel kiemelték őket. Mind a három lányt. Ülnek és sírnak. A lakásotthon vezetőjével némán nézünk egymásra. Nincs szó, ami kifejezhetné, amit érzünk. Mi lesz most velük?

A legnagyobb nyilván szökik majd, elviszik, visszafordíthatatlan az élete. A kicsi zavart, sírva kiabálja neki: te vagy az oka, hogy itt vagyunk, mert fiúztál! Elrohan, sírva, fel, a szobába. A középső ül mellettem, folynak a könnyei… próbálom beszéltetni, hogy volt, amikor értük mentek a rendőrök, akik behozták, a nőgyógyászati vizsgálatról, de mindenre csak vállrántás a válasz, értem én, mi ez ahhoz képest, amiben élt.

Kérdezem, mit gondol, el lehet ezt felejteni, lehet még visszahozni valamit abból, ami elveszett? Igen, mondja, és szorít, ölel, zokogva. 

Ordítani tudnék. Gyűlölöm a világot, amiben ilyenek történhetnek, a nyomorúságot, a szülői tudatlanságot, gonoszságot, az egész rohadt rendszert, amiben nem tudtam megakadályozni ezt az egészet. 

Nem így kellene. Hagyni kellene őket a fenébe. Azt mondani, ők akarják így. A személyes döntésük. Meg kellene keményíteni a lelkünket és a tananyagra koncentrálni. A többi nem a mi dolgunk.

Talán ezért fáj most még jobban az egész etikaoktatás. Mert ebben a világban már nem lehet a tankönyvből visszahozni azt, amit elvesztettünk. És ne higgye senki, hogy ez messze van tőle. Mert ő nem látja, az ő osztályában nincs ilyen. Ott van mindenhol. A leszakadó, a rendszerből kivetett, az esélytelen. És mi mindeközben behunyjuk a szemünket, és arról beszélünk, hogy milyen a jó családmodell, meg hogy megfelelnek-e az idézetek az etika oktatásához.