Még szeptemberben elmegyek Londonba, egy nemzetközi konferenciára, ahová hívtak, hogy beszámoljak a módszereink sikeréről. Mint magyar vizuális nevelési módszerről. Aztán feladom. Maradunk (talán), mint ahogy korábban írtam, egy lábjegyzet a szakirodalomban. Mint az integrációt a művészeti neveléssel sikeresen ötvöző művészeti iskola.

Bevégeztetett. 

Az ember néha visszatekint. Vagy a kora miatt, vagy azért összegez, mert a körülmények változtatásra kényszerítik.

Pont 33 éve annak, hogy úgy döntöttem, rajztanár leszek. Akkor, középiskolásként még nem érzékeltem semmit, jobban tetszett, mint a többi tantárgy, hát így döntöttem. Mikor a főiskolát elvégeztem, már tudtam, nemhogy jó, de sokkal jobb a rajztanítás, mint amire számítottam. 

Aztán a tantestületeken belül már éreztem: a rajz fontossága a magyar oktatásban elenyészik a többi tantárgy mellett. De nem törődtem vele, hittem, ha jól csinálom, ez is ér majd annyit, mint a matematika vagy a történelem. Persze akkor még lehetett csinálni. Volt óraszám, volt lehetőség, ha az ember akarta. És én akartam. Mindennél jobban.

Ma már tudom: rossz döntés volt. A rajz szak is, és az állandó fejlődni akarás is. A művészeti iskola alapítása pedig talán a legrosszabb ötlet volt. Pláne, hogy még a hátrányos helyzetűek integrációjával is összekötöttem.

Mert ennyi év alatt a szakunk elvérzett. Az általános iskolában is, és lassan a művészetoktatásban is. És azt hiszem, mutatja ez azt is, mennyire játékszer vagyunk csupán egy olyan játszmában, amelyben a szakmaiságot felülírja valami más. Ami négyévente még lejjebb rúgott bennünket. 

Amikor elkezdtem, még sok mindent nem láttam, nem értettem. Ma úgy vélem, ha már a pedagógus pályát választottam, jobb lett volna ott maradnom a tantermen belül, nem beszélve szakmai kérdésekről, nem hallva és nem látva, csak kizárólag arra a 45 perre koncentrálva, amíg az óra tart, szó nélkül követve a mindig változó utasításokat, élvezve a szüneteket. Kizárólag munkának tekinteni és nem hivatásnak azt, amit tanultam. Letudni. Nem morogni. És főleg nem gondolkodni.

Akkor most bizonyára jobban érezném magam. És lehet, tíz évvel tovább is élnék.

Csak magamat hibáztathatom.

Kezdődött a tanórák számának csökkentésével. Amikor már csak egy volt egy héten. Volt iskola, ahol évente váltogatták, egyszer a technika, egyszer a rajz volt jelen. És akkor már nem voltak rajzszakkörök sem, mert nem telt rá.

De még voltak rajz szakos pedagógusok az iskolákban. Alsóban sok helyen időtöltés volt csupán a rajzóra (most is az), ez maradt el leggyakrabban a matek, vagy az olvasás javára, a kutyát nem érdekelte sosem, mennyit fejlődött az alsósok vizuális kultúrája. De felsőben mégis volt valami, ami szakos pedagógushoz kötődött, aminek volt látszatja, ha máshol nem, legalább a tanterem falán vagy a folyosón. 

Aztán újabb váltás, újabb döntés: az alsós pedagógus feltaníthat 6. osztályig. Ez önmagában nem lenne baj, inkább az, hogy ők nem voltak erre felkészültek. Nem lehettek. Mert azt, amit a rajztanár tanult 4 évig, azt nehéz egy továbbképzéssel elsajátítani. Főleg annak, aki alsóban sem igazán érezte fontosnak ezt a területet. És nem bántom őket: az elvárások kényszere hozta ezt is. Mert a fő tárgyakban való teljesítés mint egyetlen mérce értékelte a tanítót, akár másodikban, akár negyedikben engedte el az osztályát.

A lecsökkenő óraszámok azonban ellehetetlenítették a rajztanárokat. De mondhatnám ugyanezt az énekre és a technikára is. Egy részük átkerült a művészetoktatásba, más részük egyszerűen elhagyta a pályát. Ma a vidéki iskolákban, ahol nem többcélú az intézmény (nem művészetoktatási intézmény is) már nincsenek rajztanárok. Az órákat az kapja, akinek nincs ki az óraszáma. Az pedig tejesen mindegy, hogy ezeken az órákon mit csinálnak. Nincs kontroll, csak önkontroll, az pedig sokaknál nem elég a minőségi munkához.

Most, az elmúlt tanév végén az iskolák zömét a kormányhivatal átellenőrizte. Sok iskolában kiderült, hogy nem felelnek meg a törvény által előírt feltételeknek. Mert 7-8.-ban csak rajz szakos pedagógus taníthatna. De már nincs. A környéken sem. Megy hát a vadászat, ki vállalná el azt a heti egy, vagyis a két osztályban összesen két órát. Túl messziről nem találnak vállalkozót. Mert nem vállalja busszal az utazást. A költségvetés pedig szűkös, csak ezt térítik. És ezért az óradíjért nem biztos, hogy megéri bárkinek.

Persze, ott a másik rendszer, a művészeti iskolák hálózata. Amit épp most véreztet ki az oktatásirányítás. No, nem mindegyiket, akik fizetős réteget oktatnak, még talán elhúzzák egy ideig, de akik hátrányos helyzetűeket, azoknak az előttünk álló tanév az utolsó lesz. Elkezdeni már el tudjuk, de végigvinni biztosan nem. Plusztámogatás nélkül, amit eddig a közoktatási megállapodásból kaptunk, a fejenkénti évi 34 500 Ft-os normatívából már nem lehet. Mert a hátrányos helyzetűek nem tudnak fizetni (és lám milyen odafigyelő a rendszer: tőlük nem is szedhető térítési díj…). Most a támogatást meghosszabbították decemberig. A januárról már senki sem beszél. A bennfentesek is csak annyit tudnak, kell a pénz az egyházi iskoláknak, erre már nem marad. Hogy véd a törvény, miszerint tanév közben nem lehet úgy változtatni, hogy az befolyásolja az oktatás alapjait? Ez már rég csak egy jelentéktelen mondat…a költségvetési törvény elfogadásakor már évekkel korábban figyelmen kívül hagyták. Ugyanúgy, mint a mindenki számára elérhető oktatást.

Évek óta csökkenő támogatással, de ugyanolyan, sőt még szigorodó elvárásokkal működtünk, mint az állam által támogatott közoktatási intézmény.  Most már nem lesz tovább. Miközben a tevékenység, a fejlesztési lehetőség legfeljebb csak nyomokban van meg ma a magyar közoktatás rendszerében.

Szóval csak magamat hibáztathatom. Mert hittem, hogy a művészeti nevelés fontos személyiségfejlesztő tevékenység. Mert hittem, hogy ez nem lehet elitképzés, a gazdagok kiváltsága, és azt akartam, hogy mindenki elérje. Mert hittem a törvényben. 

És bizonyítottam, hogy a hátrányos helyzetűeknél mennyire fontos, és sikeres fejlesztő eszköz lehet. 

Még szeptemberben elmegyek Londonba, egy nemzetközi konferenciára, ahová hívtak, hogy beszámoljak a módszereink sikeréről. Mint magyar vizuális nevelési módszerről. Aztán feladom. Maradunk (talán), mint ahogy korábban írtam, egy lábjegyzet a szakirodalomban. Mint az integrációt a művészeti neveléssel sikeresen ötvöző művészeti iskola.

Bevégeztetett. 

 

Az Igazgyöngy. Gyerekrajzok és és két fénykép

(Kattints a nagyobb képekért!)