Trencsényi László írása

Döntsd el, olvasó: komoly-e vagy mégiscsak játék és mégis komoly volt az Árvaház törvényei közt a „Szutyok napja”, amikor az aznap mosakodáson kapott lakónak egy zlotyt kellett fizetnie – Korczak orvos volt, nem hiszem, hogy a higiéné ellen akart fellépni.

Kedves beszélgetésen vettem részt a minap egy jó nevű és szabad kulturális intézményben. A téma kedvemre való volt: a játék és szabadság lehetőségei, eszközei a mai iskolában. Fiatal kollégáim sok jót nem tudtak mondani. Igaz, nem sokkal vagyunk a korszakváltó, reményekkel, ünneppel teli napok után, ám ez a beszélgetés alaphangulatán még nem érződött. A szokásos panaszok a NAT-ra, a pedagógus szabadságának korlátaira, a gyerekek még kevesebb szabadidejére, a követelmények (mármint a „kimenetiek” – a tanult fiatal kollégák jól ismerik a korszerű szakzsargont) teljesítési feladatainak nagy nyomására. Megoldások, próbálkozások, eszközök? Szinte semmi. Szinte tehetetlenség. Mert akárhogy is lesz, majd lesz kötelezően teljesítendő – a diákok torkán lenyomandó – alap- (vagy keret-), de mindenesetre tanterv a nyakunkon. A gyermeki jogok gyakorlása, a „részvételi demokrácia” megtanulása nem megy.

Többször kértem szót, mint szerettem volna.

Ültem és meséltem.

Hiszen játék, önkormányzás és történelemtanítás – szólt az első elbeszélés – már a protestáns kollégiumokban is megfért egymással, amikor a diáktisztviselők a Római Köztársaság szerepeit öltötték magukra funkcióik gyakorlása során. S még különös kivétel is akadt: Kövy professzor Pánczél vármegyéje Sárospatakon, ahol nem a nemes latin elődök, hanem a vármegye szereposztását gyakorolták a diákéletben (tán nem eléggé köztudott, itt volt főispán egy Monokról származó K. Lajos nevű diák is).

Hogy a gyerekek nem szeretik az írott szabályokat, ezért nincs házirend az adott iskolában. De hiszen az alkotmányozás, az alkotmányírás halálosan komoly játék, akár Korczak varsói Árvaházában egykor még a náci megszállás alatt is. Döntsd el, olvasó: komoly-e vagy mégiscsak játék és mégis komoly volt az Árvaház törvényei közt a „Szutyok napja”, amikor az aznap mosakodáson kapott lakónak egy zlotyt kellett fizetnie – Korczak orvos volt, nem hiszem, hogy a higiéné ellen akart fellépni. Vagy játék-e vagy komoly ugyanitt az „Üst napja”, amikor két nagyfiú engedetlenségére emlékeztetve e napon minden évben nem lifttel, hanem gyalog viszik fel a naposok a meleg vizet az emeletre. Hasonló példákat találni ugyanezekben a nehéz időkben Sztehlónál vagy az ebesi Fiúkfalván. Játék vagy komoly demokráciatanulás volt-e a pécsi Apáczai Nevelési Központban már a nyolcvanas években az „Osztályalkotmányok” írása? S mi az értéke Csáky László híres dombóvári iskola-köztársaságának?

Szabadság? Kereszty Zsuzsa és Eperjessy Gézáné klubnapközijében a hetvenes években a csoport minden héten önértékelést tartott. Egymást sorolták be „vezetésre szoruló”, „segítséggel önálló” vagy „önálló” kategóriákba – a névsor nyilván változott minden alkalommal. Nos az „önálló” tanulók a napközis játékidőben egyedül, felnőtt felügyelete nélkül mehettek az udvarra játszani. Ha „zűr” volt, ennek szimbolikus jele kúszott fel – mint egy zászlófelvonásnál – az emeleti ablakig, s a pedagógus tudta: intézkednie kell.

Önállóság? Nyolcvanas évek. Szolnok, Varga Katalin Gimnázium. Fakultáció a végtelenségig. Ha egy diák választotta, igényelte a „színház” fakultációt, amikor ennek eljött az ideje, vette kabátját s átballagott a Szigligeti Színházba, ahol már mestere várta. Óra után visszaballagott.

Emlékeztettem arra is a résztvevőket, hogy szóhasználatuk szabálytalan, amikor „óvodai foglalkozásokról” beszélnek. „Kezdeményezésnek” nevezi az ÓNOAP is, amikor az óvónő félrehúzódik a mesesarokba követőivel s mondjuk, Zöld Péterről mesél. Aki a fodrászműhelyben játszott, maradhatott, folytathatta… (Az már a gyermeki lélek különlegessége, hogy ezek a gyerekek is másnap pontosan el tudták mesélni a hallottakat.)

Ha már az óvoda szóba jött. Szabad-e megfeledkeznünk arról a sikeres kísérletről, mely az iskolázás első éveit az óvodai világhoz hasonlította? A pécsi Apáczai Nevelési Központban az óvónők „feltanítottak”, személyükkel és módszereikkel a második osztály végéig kísérték a nebulókat garantálva az első iskolai évek bensőséges, játékos környezetét.

Azért arról is kellett szólnom, hogy a Gyermekjogi Egyezmény megalkotói a szabadidőhöz, pihenéshez való jogok hangsúlyozásakor nem elsősorban az európai gyermekélet veszélyei miatt aggódtak, hanem az ún. fejlődő országok, Afrika és Ázsia napi több órán át nehéz fizikai munkára kényszerített gyerekeire gondoltak – mondjuk, a Sierra Leone-i bányák apró, családfenntartó munkásaira. Igaz, ehhez csaknem hasonló védelem jár a Bács megyei tanyavilág megannyi gyerekrabszolgájának is!

A konferenciaterem hátterében az egykori német (DDR – NDK) gyerekvilág történetéből voltak tablók. Szó esett az ifjú pionírokról, akiket ebben az időben az osztályellenség elleni harcra neveltek. Boldog lehettem, zártam hozzászólásaimat. Én ugyanebben az időben – 1976-ban – a csillebérci úttörőtáborban Sebő Ferenc barátaival, a fiatal népművészek segítségével játszóteret építettem a táborozó úttörőkkel. Szabadon.

De ki emlékszik már erre?!