Interjú Vekerdy Tamással

"Az Alternatív Pedagógiák Igazgatóságának elsődleges feladata és célja az volt, hogy az alternatív pedagógiák módszertani eredményeivel infiltrálja, hassa át a magyar közoktatást. Számunkra minden alternatíva egyformán fontos volt, az én Waldorf-orientációm ellenére."

Nem tudom, hogy alakult volna a munkám, ha nem hoz össze a sors velük. Vidéki pedagógusként, egyedül, alternatív módszereket alkalmazva, hosszú távon nem ment volna. Hogy meddig tudtam volna önerőből tartani magam, olyan közegben, ahol a másképp gondolkodás eleinte megtűrt, később már nemkívánatos dolog volt, nem tudom. Gyanítom, ha akkor nem segítenek, nem nyúlnak utánam, nem erősítik bennem az értéktudatot, minden másképp alakul.

Jó volt hozzájuk kapcsolódni. Olyan csapathoz, akikkel végre félszavakból értettük egymást, akiknek egyetlen fontos dolog volt a munkájukban, az, ami máshol a sor végére kerül: a gyermek. Azok a szakemberek, akiket általuk megismerhettem, ma is sokat jelentenek nekem. Láthatatlan hálóként szövik át az országot, bár ez talán egyre gyengébben, halványabban érzékelhető. Sokan feladják. Mert alternatívnak lenni, a jól bevált, megszokott úttól eltérni sosem volt egyszerű. Most meg végképp nem az.

Amikor egy döntés megszületik, mindig elgondolkodom annak üzenetértékén is. Mert azzal, hogy egy területen mi kap létjogosultságot, támogatást, lehetőséget, annak mindig üzenete van. 

Sajnos egyre kevésbé értem a döntéshozók üzeneteit.

A Pedagógiai Alternatívák Irodája megszűnik önálló irodaként működni.

Ezzel kapcsolatban kérdezem Vekerdy Tamást.

Hozzád kötődik az iroda alapítása, munkája. Az a hír röppent fel, hogy a létszámleépítésbe a te személyed is belekerül. Igaz ez?

A hír igaz. De vigyázat! Réges-rég nyugdíjas vagyok, és a sors különös kegyelme folytán lehetőségem nyílt rá, hogy nyugdíjas éveimben még egy ilyen szívemnek kedves részleget – kezdetben igazgatóságot, később központot, majd irodát – vezessek. Ha egyszer létszámleépítés van egy nagy intézménynél, mint az Educatio és száznál is több embert küldenek el, akkor nagyon is méltányos, hogy a leépítés elsősorban a nyugdíjasokat érintse. Ezt felajánlottam már néhány hónappal ezelőtt, amikor kedves munkatársunkat, Kernusz Mayát „építették le”, de akkor nem fogadták el, mondván, hogy a leépítés egyelőre csak a munkatársakra vonatkozik, vezetőkre nem. (Igaz, Maya is nyugdíjas volt.)

Milyen történeti visszatekintést tudnál adni az iroda munkájával kapcsolatban? 

A Pedagógiai Alternatívák Igazgatósága 1998 tavaszán jött létre a Pedagógus-továbbképző Módszertani és Információs Központ alapításával, annak egyik igazgatóságaként. Ez az akkor kitűnően kiépített központ Pilisborosjenőn nyílt meg – mondjuk így, Pilisborosjenő és Üröm között félúton – és egy fantasztikusan jól kigondolt hely volt, kellemes szállodai szobákkal, nagyszerű étteremmel és a hozzá tartozó, Kele János vezette remekül főző konyhával. Jöttek a pedagógusok, mondjuk, háromnapos továbbképzésre, utálkozva, mert addigi tapasztalataik alapján évek, évtizedek óta gyűlölték a kötelező továbbképzéseket, és néhány óra alatt jókedvre derültek, tömegesen lelkesedtek, és azt mondták, hogy az ő életükben ilyen még nem volt. Az irodánk abszolút önálló volt, azt csinálta, amit helyesnek látott, négy-öt fős szakmai tanácsadó testületet is működtetett, és az irodában kezdetben hárman, majd négyen, illetve öten dolgoztunk, mígnem hozzánk került az akkori OKI-ból Loránd Ferenc komprehenzív iskolai csoportja, két állandó és három külsős munkatárssal. A pilisborosjenői intézet létszáma, ha jól emlékszem, negyvenegynéhány fő körül mozgott, az intézményben pezsgő élet folyt, és lényegében az vetett véget ennek, hogy ráfércelték az újonnan alakult kb. kétszáz fős Sulinovát, mivel kiderült, hogy a Sulinova nem veheti fel az európai pénzeket, mert megalakítása óta még nem telt el három év. Viszont a pedagógus-továbbképző erre alkalmas volt. És bár lett volna lehetőség tovább építkezni a telken, a vezetők úgy döntöttek, hogy a belvárosba akarnak menni. Akkor költöztünk be a Váci útra, és körülbelül akkor szűnt meg igazán intenzív tevékenységünk, például 18 jól kiépített képzésünk, melyekre mindig túljelentkezés volt, kezdett elsorvadni, mert a szervezést egy szervezőiroda vette ki a kezünkből, majd pedig kiderült, hogy mi csak úgynevezett multiplikátorokat képezhetünk, tehát nem a gyerekek közt dolgozó, az életből érkező pedagógusokat, csak „szakértőket”, akik majd aztán helyben a pedagógust továbbképzik. Képzeljük el: Winkler Márta leülteti a pedagógusokat a földre a képzés során – mert azt csinálja velük, amit majd a gyerekekkel kell csinálni – leveteti a cipőjüket, a zoknijukat és arra kéri őket, hogy lábujjukkal fogdossák össze a szétgurított golyókat… Na mármost akkor nem a pedagógus ül le, hanem a szakértő, aki 30 órás továbbképzés után multiplikáltan továbbadja Winkler Márta 40 éves tapasztalatát…

Mit jelentett az Alternatív Pedagógiák Igazgatóságának létrejötte és működése a  magyarországi alternatív pedagógiák, intézmények szempontjából?

Az Alternatív Pedagógiák Igazgatóságának elsődleges feladata és célja az volt, hogy az alternatív pedagógiák módszertani eredményeivel infiltrálja, hassa át a magyar közoktatást. Számunkra minden alternatíva egyformán fontos volt, az én Waldorf-orientációm ellenére. Freinet, Montessori, a magyar innovációk, Lányi Mariettáék iskolájától, a Gyermekek Házától Horn Gyuriékig, az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumig és a Vendel utcai Politechnikumig ugyanúgy képzőink között voltak, ahogy Te, az Igazgyöngy tapasztalataival vagy Winkler Márta vagy a Waldorf vagy a zseniális Sári László a zenei improvizációkkal… Kiadványaink is megjelenítették a magyarországi alternatív palettát, vagy legalábbis törekedtek erre ugyanúgy, ahogy igyekeztünk támogatni más kiadókat alternatív pedagógiai könyvek megjelentetésében, lett légyen szó akár Kagan kooperatív könyvéről, vagy Klein Sándorék Rogers-kötetéről, vagy a Neill iskoláját bemutató Summerhillről, nem is beszélve az Igazgyöngy, illetve Ritók Nóra pedagógiáját ismertető kiadványokról. A saját könyveink közül most kettőt emelnék ki, az egyik a Gyerekek, iskolák, nevelők, a másik a Van más megoldás is. Mind a kettő – mondjuk így – modulokba rendezve mutat be alternatív módszereket, az első az óvodától az általános iskola végéig, a második a középiskolában. Ezek a modulok úgy vannak felépítve, hogy használhatóak legyenek az óvónő-, tanító- és tanárképzésben, illetve továbbképzésben. Bemutatják a legkülönbözőbb alternatív módszereket az Óvodai nevelés játékkal, mesével programtól a drámapedagógiai lehetőségeken át a középiskolák projekt- és témahetéig, vagy éppenséggel patrónus- és mentorrendszeréig.

Milyen fontosabb eredmények fémjelezték még a munkátokat?

Itt talán meg kellene említenem a konferenciáinkat. Ezek között voltak egynaposak és háromnaposak is. Az egynaposak 100-120 szakembert, a háromnaposak 4-600 pedagógust szólítottak meg. Nagyon fontos alapelvünk volt, hogy ha egy előadó 45 percig beszél, akkor ezt újabb, legalább 45 percnek kell követnie szünet nélkül, ami a kérdésekre, válaszokra, vitákra stb. ad lehetőséget. Megvolt a módszerünk arra, hogy ezeket mindig pergő és őszinte megbeszélésekké változtassuk. Nemcsak Budapesten tartottunk ilyeneket, és nem is csak Miskolcon, hanem például – többször egymás után – Szatmárnémetiben is, ahol az egyik alkalommal a színházban voltunk, amelyik úgy telt meg roskadásig, hogy a páholyok ajtajait nyitva kellet hagyni, mert a folyosón is álltak; a másik alkalommal már a színháznál is több embert – ezernél is több kollegát befogadó – „láncos” templomban. 

Milyen konkrét hatással volt a tevékenységetek az alternatív iskolákra és a hagyományos oktatási módszereket alkalmazókra?

Igen, azt még nem említettem, hogy kezdettől fogva küzdöttünk azért, hogy elismertessük és felismertessük az illetékesekkel, hogy Magyarországon 20-40 éve (most a még régebbiekről nem is beszélek, Nagy Lászlótól az Új iskoláig) él és működik eredményesen, önmagát a tapasztalatban mindig újra tökéletesítve és korrigálva az a fajta alternativitás, amelyik a boldogabb nyugati és északi államokban számtalan részletében már a „hivatalos” közoktatás része, és ha igazán szeretnénk a magyar közoktatást megújítani, ezeket a műhelyeket kellene megerősíteni, példaként állítani, továbbképző központtá fejleszteni, kiadványozási és egyéb megjelenési lehetőségeiket növelni stb. Ez a küzdelmünk süket fülekre talált, a Sulinova úgy gondolta, hogy az egész magyar közoktatást állítja át az alternativitásra, jelentős részben utcáról behívott pályázókkal és szakértőkkel. Ez számomra tökéletesen érthetetlen volt. Kasszandrai jóslatokba bocsátkoztam a vezetőséggel tárgyalva – de hát a kasszandrai jóslatoknak már csak az a természetük, hogy nem hiszik el őket. A Sulinova működésének legvégén vagy már azon is túl sikerült kivívni, hogy az alternatív jó gyakorlatok „megvehetők” legyenek, és ezek a műhelyek valamiféle minimális támogatásban részesüljenek, valamint filmeken dokumentálhatók legyenek. Igen, filmjeinkről és kiállításainkról még nem beszéltem, amelyek szintén igyekeztek az egész alternatív világot átfogni és bemutatni, nem feledkezve meg Zsolnai Józsefék alternatívájáról vagy a cigánytehetségek támogatására létrejött alternatív lehetőségekről és egyebekről sem.

Milyen jövőképet lehet most felvázolni az iroda munkájában, és az alternatív intézmények vonatkozásában?

Nagyszerű munkatársaim nevét itt most feltétlenül el kell mondanom, most és itt csak azokét, akik a szűkebben vett alternatív igazgatóságon dolgoztak, állományában voltak, illetve vannak még a legutolsó időkben is. Papp Laci, Füle Mónika, Horváth Kriszta. Pillanatnyilag Papp Laci dolgozik – és júliusig még én is – az utolsó köteteinken, amelyek még a TÁMOP adta lehetőségekből kerülnek ki. Jó gyakorlatok, módszerek bemutatása… Füle Mónika szülési szabadságra ment, Horváth Kriszta második gyermekével van otthon. Az iroda legbiztatóbb jövőképe pillanatnyilag: a már megszületett vagy születőben lévő gyerekek… Nem tudjuk, hogy az új közoktatási koncepció mennyiben akar modernizálni. Hosszan beszélhetnék arról, hogy a képességfejlesztéstől az idegen nyelvekig hogyan van és volt jelen minden modernizációs törekvés az alternatívákban már hosszú évtizedek óta. És akkor még nem is beszéltünk az érzelmi nevelés, a művészetek, a legalább nyolcféle intelligencia fontosságáról, egy olyan közoktatási rendszerben, amelyik kizárólag az intellektuális verbalitást ismeri el és osztályozza. Vajon az alternatív intézmények megmaradnak? Vagy a spórolás az esztelenségig fokozódik és a normatívák csökkenése elsősorban őket fogja sújtani? (Ha az önkormányzatok sok iskolát átadnak az egyháznak a támogatási költség a duplájára nő és ezt valahonnan el kell venni. Ha ez az alternatívokat érintené, ez azt jelentené, hogy a gyerekek elemi érdeke megint számon kívül maradt…)

A cikk nem ér itt véget. Olvassa el a Szebényi Csillával készített interjút is!