Furcsa például, hogy a héten gondolhatnék arra a fiúra, aki Japánban aranyérmet nyert nálunk. Vagy arra a kislányra, aki Ausztráliában első lett. És mégis azon a lányon jár az eszem, aki a héten megszült, 14 évesen. Meg a másikon, aki 12 évesen az orrom előtt prostituálódik. Meg azon a fiún, akinek az anyja pszichiátriai intézetben van, a nevelőanyja külföldre került (vitték), és magántanulóként gondozza öt kisebb testvérét, míg az apja megpróbál pénzt keresni. Hogy legyen cementre is, mert a konyhájukban a patkány felfúrt, és félő, hogy megmarja a kicsiket…

Mióta dolgozom, ez a két fogalom mindig központi helyet foglalt el nálam. Sok dolgot kipróbáltam az iskolán belül is, még azt sem mondhatom, hogy nem sikerrel. Mióta azonban a probléma tágabb értelmezésével próbálkozom, már nem hiszek abban, hogy az oktatás önmagában elé lenne a romák integrációjához. Nélkülözhetetlen feltétel, de messze nem elégséges. Mert a probléma bonyolultabb annál, hogy az iskola megoldja. A szocializáció, a társadalmi környezet, a gazdasági helyzet, a rosszul működő intézményrendszer, a politika és még sok más dolog befolyásol, módosítja a hatásokat, és teszi esélytelenné azt, aki többre érdemes lenne. 

Persze izgat a módszertan is. Keresek én is tovább, hisz a változások gyorsak, és a pedagógiai eszközök nem képesek hatni, ha maradnak a régi, jól bevált gyakorlatnál.  

Talán az is fontos, hogy újraértelmezzünk fogalmakat. Pl. a differenciálást. Mert az új NAT miatt ez is kell majd. Másképp megközelíteni, átértékelni. Van, akinek máris sikerül. Nekem nem.

Olvasom a megyei lapban az oktatási integrációról szóló cikket. Érdekes a megközelítés: „A differenciálás a feladatok kijelölésével eleve szegregál… A differenciált feladatkiadás gyakorlatilag «a hülye gyereknek hülye feladatot, okos gyereknek okos feladatot» módszert jelent, ami növeli a hátrányos helyzetűek leszakadását.” – írja. Szerinte akkor vagyunk demokratikusak, ha a tanórákon azonos feladatsorokat adunk a tanulóknak. 

Én nem így látom. Az egyéni fejlesztés, az osztályon belüli differenciálás szerintem az optimális terhelés, fejlesztés eszköze, épp az a lényege, hogy a feladat testreszabott legyen, kellő erőfeszítést igényeljen, ugyanakkor a sikerélményt is biztosítsa. Az azonos feladatok ideje szerintem lejárt. Azt gondolom, ez nemcsak a rajztanításban van így. Bár kétségtelen, nekünk könnyű erre is figyelni, pl. több szinten, akár „fiús” és „lányos” témákat is ajánlani egy-egy vizuális kifejezőeszköz alkalmazásához, hiszen a képzőművészet egy szabad tantárgy, amiben a készségfejlesztés a fontos, a tematikát is könnyedén igazítjuk a gyerekhez. De talán más tantárgyakban is kivitelezhető lenne….

Emlékszem, pár éve, mikor egy programban alternatív nyelvtanítással próbálkoztunk, még az is belefért, hogy a gyerekek saját maguk által elkészített képes szótára a csoportban különféle legyen. Mert az érdeklődésük különféle volt. És azt szerettem volna, ha mindegyikük megérti, mire való az idegen nyelv. Megérti, hogy jó más nyelvet is érteni, keresgélni pl. a neten angolul is arról a témáról, ami érdekel… annak is, akinek esélye sincs arra, hogy valaha külföldre menjen. Akartam, hogy az angoltanulás nekik is fontos legyen. Hogy miért így próbáltam? Mert emlékszem még jól arra az egységesen kényszerítő nyelvtanulásra, az olvasmányra, amit gyerekkoromban be kellett vágnom oroszból, amit szívből utáltam, mert érdektelen volt számomra. Valami fiúról szólt, aki azt hazudta, fáj a lába, hogy ne kelljen valahova mennie, sajna, már csak oroszul tudok belőle idézni, már leírni sem tudom, akkor sem értettem, csak utáltam, és nem tudok kérni egy pohár vizet sem oroszul, de ez az olvasmány megvan, ugyanúgy, mint a Vörös teres, meg a Lenin születése… Mert így kellett  tanulnom, ezt is, kántálva olvasni, egyszerre a többivel, ugye, ez akkor központilag ki volt adva, akkoriban mindenki ezt tanulta, így egyszerre…

És tudtam, mert akkor megtapasztaltam, az az igazi, ha érdekel, ha szeretem, ha látom az értelmét. Így nálunk, a mi angolóránkon az a gyerek, aki az autók iránt érdeklődött, annak efféle szavakból volt több. Aki az állatok iránt, annak abból. Persze ez már a múlt. Ami most jön, abban más lesz majd. A gyerekek érdeklődése, különbözősége, eltérő szociokulturális státusza, neme, sok helyen még a világnézete is, egységesítve lesz. Ehhez nyilván a módszertani egységesítés is szükséges lesz majd, ezért bizonyára újraértelmezünk majd fogalmakat, módszereket.

Nemrég egy beszélgetésen voltam. Hallhattam a módszerről is, újra, arról, ami tutira sikeres. Amiben nincs lemorzsolódó, amiben mindenki szeret tanulni, a cigány is, a HHH is, ami a szülőket is motiválttá teszi. Az igazgatónő magabiztos, mint mindig. Azt mondja, egy magára valamit adó iskolaigazgatónál nincs magántanuló… Elgondolkodom. Nálunk nem teljesíthető az iskolakötelezettség, így a magam elhivatottságával nem jöhetek elő. De a kapcsolatrendszerünkben dolgozó általános iskolák igazgatóit magamban sorba veszem. És nem tudom azt mondani arra az igazgatónőre, aki a kis faluban körömszakadtáig küzdött a nyolcadikos lányért, aki épp most szült meg, hogy ne adna magára… vagy a másikra, aki megfeszül, ahogy a szegregálódó iskolájában (a település egyházi elitiskolája mellett) próbál megoldást keresni a pszichiátriai beteg apuka mellől sérülten jövő gyerek iskolában tartására, akinek dühkitörései a többi testi épségét veszélyeztetik. Nem tudom azt mondani, hogy ő ne lenne elhivatott... De náluk vannak magántanulók. Akikre én sem tudok megoldást. Pedig elhivatottak vagyunk mindannyian. Mert a nyomor hozadékai, ezek a problémák az iskola keretein belül nem megoldhatóak. 

Én nem hiszem, hogy van olyan pedagógiai módszer, ami ma ezt Magyarországon megoldja.

Az igazgatónő még utánam szól a beszélgetés után: „Ne legyél már mindig olyan pesszimista!” 

Nem vagyok az. Szerintem csak reális. És olyan helyen élek, ahol tényleg baj van. Ő pedig valószínűleg ott, ahol kevesebb. De a probléma attól még adott. A megoldás pedig bonyolultabb annál, hogy a nálunk is fellelhető sikerek tükrében magabiztos lehessek. Tele vagyok félelemmel és kétkedéssel. Nem miattam, hanem a gyerekek miatt. És nem bírok jobb képet festeni, mint ami van. Nincs miért. És nem látom értelmét sem.

Furcsa például, hogy a héten gondolhatnék arra a fiúra, aki Japánban aranyérmet nyert nálunk. Vagy arra a kislányra, aki Ausztráliában első lett. És mégis azon a lányon jár az eszem, aki a héten megszült, 14 évesen. Meg a másikon, aki 12 évesen az orrom előtt prostituálódik. Meg azon a fiún, akinek az anyja pszichiátriai intézetben van, a nevelőanyja külföldre került (vitték), és magántanulóként gondozza öt kisebb testvérét, míg az apja megpróbál pénzt keresni. Hogy legyen cementre is, mert a konyhájukban a patkány felfúrt, és félő, hogy megmarja a kicsiket…

Velem van a baj? Tényleg túl pesszimista vagyok? És kérem szépen, megmondaná valaki nekem, hogy kell ma optimistának lenni? Talán nekem is menne…