L. Ritók Nóra írása

Nem tudom, össze lehet-e valaha egyeztetni ezt a két fogalmat. Nem abba az irányba haladunk. A demokrácia egyik vívmánya csapdahelyzetet teremtett.

Amikor az állami fenntartón túl mások is megjelentek a közoktatás területén, még nem volt gond. Mert ekkor még nem volt tömeges. Többnyire a nagyobb városokban volt néhány egyházi iskola, melyek túlélve a történelem viharait nagy múltra tekintettek vissza, magas szintű képzéssel, és pár olyan iskola is, amelyek másképp akarták szervezni az oktatást, mint az állam, olyan személyiség-központú pedagógiák szerint, melyek Európában már rég fellelhetők voltak. Ez utóbbiakat alapítványi fenntartású, alternatív iskolaként jellemezték.

Mindenki tudomásul vette, hogy ez egyféle különleges, vagy ha tetszik, elitképzés annak, aki meg tudja fizetni. Nem merült fel az ezekhez való hozzáférés kérdése, akkor még nem érezte senki, hogy csorbul az esélyegyenlőség. Mint lehetőség volt csupán ez az egész jelen azok számára, akiknek a plusz hozzájárulás nem jelentett gondot, és az utaztatás sem, ha kellett, akár nagyobb távolságból is.

Aztán változott a helyzet. Sok dolog másként alakult, mint ahogy a rendszerváltás után vártuk, nőtt és nő tovább az elszegényedés, vele fokozatosan veszett el az érdekérvényesítés képessége, de a bajt talán leginkább az okozta, hogy nagyságrendileg több településen teremtődött lehetőség a szabad iskolaválasztás gyakorlására azzal, hogy az állami intézmények mellett egyháziak is megjelentek.

Így, miközben a demokrácia egyik természetes vívmányát élvezzük, hiszen mindenki szabadon dönthet, hova íratja a gyerekét, ezzel egyidejűleg szegregáló hatásokat is elindítottunk, ami már távol áll a demokráciától, és úgy tűnik, ebből a kelepcéből nincs kiút.

Ebből a szempontból az alapítványi iskolákat most nem érdemes elemezni. Részben azért, mert az elitképzést folytatóknak nem nőtt a számuk, létszámilag nem képviselnek továbbra sem meghatározó arányt, részben pedig, mert többen közülük esélyteremtő iskolák, amelyek éppen a leghátrányosabb helyzetűeket karolják fel, azokat, akik senkinek sem kellenek. Nincsenek sokan ők sem. És talán nem tesz hozzá a probléma megoldásához az sem, ha azt a nem túl sok egyházi iskolát vesszük, amelyek szándékoltan mentek a szegregátumokba, hogy az állami rendszertől eltérő módon próbálják kezelni a mélyszegénységben élők oktatását, életesélyeit. Ők azok, akik az egyház tanait az oktatásra is kiterjesztik, nemcsak a missziók feladatainak tartják azok megvalósítását.

Sokkal lényegesebb a felvetett probléma szempontjából azon egyházi iskolák helyzete, helyzetbe hozása, amelyek létükkel, működésükkel szegregáló hatást váltanak ki a településeken. Amelyek egyre rosszabb állapotba hozzák az állami iskolákat. Amelyek ellenére dolgoznak az integrációnak pusztán abból az önös érdekből, hogy válogatott gyerekekkel problémamentesebb, magasabb szintű képzés nyújtsanak, így teremtve vonzerőt és hírnevet az iskolának, egyháznak. Méltatlan versenyhelyzetet, egyre mélyülő hátrányokat termelve, állami segédlettel.

Érthetetlen, hogy az állam hogyan asszisztálhat ehhez. Sőt, hogyan támogathat ilyet. Mert semmi nyoma annak, hogy valami elindulna, ami egyenlő feltételeket teremt. 2010-ben írtam először erről a problémáról, és azóta sem tudok mást hozzátenni ehhez, csak azt, hogy a helyzet tovább romlik.

Persze most, a választások után reménykedek, hogy talán olyan pillanatok jönnek, amikor lehetőség nyílik a rendszer új szabályozására, hiszen most senkit sem nyomaszt a választópolgárok szavazatainak mindenáron való megszerzése, és az újabb választások sikerének bebiztosítása előtt nyerünk kis időt… és talán lesz valaki, aki ezt a folyamatosan gennyedő sebet kitisztítja.

Mert ha nem, nehéz pozitív kimenetelt jósolni. A rendszer ugyanis folyamatosan finomodik, persze egyre arcátlanabbul, hiszen mindent lehet, felelősségre vonás, sőt rákérdezés nélkül. Rejtett csatornákon, vérmérséklettől és intelligenciától függően stabilizálódik a felvétel rendje, nem, oda nem jöhet cigány, az menjen az államiba. Az indokok sora már a rendszerben van: ez túl nehéz nekik, az egyházinak nincs jogosultsága SNI integrált képzésre, a szülők nem tudják befizetni az egyházadót, a többletköltségeket, nem járnak templomba, nem tudják az iskolabusz indulásához igazítani a képzést, stb.

Ha pedig mégis bejut valamelyikük, mert pl. vallásosak, és igyekeznek megfelelni a felvétel előírásainak, két rendbontás után következik egy szülői figyelmeztetés, és mert oda nem kell az ilyen, jön az eltanácsolás, hova máshová, mint az államiba, ahol viszont fel kell venni, hiszen nincs más lehetősége a gyereknek az iskola folytatására.

Kitől várhatnánk megoldást? Ki lenne képes úgy szót emelni, hogy meghallják a döntéshozók is? A cigány szülőtől? Az ő érdekérvényesítési képességük mindig minimális volt, és az is maradt. A nem cigány szülőktől? Ők biztosan nem szólnak, nekik jó a szabad iskolaválasztás, hiszen olyan helyre akarják járatni a gyereküket, ahol nincs rendbontás, nincsenek nehéz gyerekek, és bár sokan közülük elméletben elfogadják az integrációt, a saját gyerekük érdekeit természetes módon előbbre helyezik. Az állami iskolától? Ebben a hierarchiában? Elképzelhetetlen.

A baj az, hogy az állami iskolák lassan belebuknak az eszköztelenségbe, a túl sok problémás, egyéni bánásmódot igénylő gyerek oktatásába, a szakemberhiányba, a kiégésbe, az ezer olyan gondba, amely az iskolában nem kezelhető, és nincs eszköz a megoldásra a rendszerben sem.

Hogy nincs megoldás? Már hogyne lenne. Persze nem úgy, ahogy eddig nem sikerült, és ez, mint fenyegető példa, megakadályozza a további gondolkodást is. Hanem gondosan előkészítve, egyenletesen, felmenő rendszerben elosztani a halmozottan hátrányos helyzetű gyereket az iskolák között, megfelelő szakemberekkel, más, a poroszostól eltérő módszerekkel fejlesztve őket. A felmenő rendszer apránként segítene hozzászoktatni szülőt és pedagógust is a helyzethez, hogy az oktatás integrált. Persze oda kellene tenni az első osztályba mindent, ami kell. Akkor is, ha ez most többletköltség. Kiscsoportos tevékenységeket szakemberekkel, készségfejlesztő játékokat, szociáliskompetencia-fejlesztő pedagógiai munkát, aminek a hatása rövid távon is látszik. Olyan helyzetet teremteni, ahol az iskola ténylegesen betöltheti a célját.

Mert enélkül a jövőben kapunk egy speciális kényszer miatt vallásos nevelésben részesülő réteget, melynek vallásossága kérdéses, hiszen sokan álságosan vállalják csak az egyházi iskolát, hit nélkül, a cigánygyerekek elkerülésére, és egy olyat, akik fölött az oktatás nyom nélkül múlik el, és tudást csak a nyomorúság újratermeléséhez kapnak.

Ez lehet az állam célja? Most úgy tűnik, igen.

Pár éve egy beszélgetésen a nyugati demokráciák egyházi iskoláit hozták fel példaként a döntéshozók. Hogy ott mindenhol természetes részei az oktatásnak. Egy „picinyke” különbség azért van. A nyugati demokráciákban az egyházi iskolákat az egyházak tartják fenn, a hívek támogatásából, és nem az állam, mint nálunk. Igaz, ez a beszélgetés még akkor hangzott el, amikor még úgy tűnt, nyugat felé haladunk.

Most viszont valami sajátos modellt fejleszt az állam. Egy hamis, szegregációt támogató oktatási modellt. Kitartóan, lépésről lépésre.