Lannert Judit írása

Válasz Lencse Máté Tanoda? című írására.

Köszönöm Lencse Máténak, hogy reagált a tanodákról szóló blogbejegyzésemre. Remélem, egy termékeny szakmai vita kezdőpontja ez. Minden elismerésem azoké a tanodáké – mint, ahogy jeleztem a blogban is –, akik az állam nélkül is működnek és megpróbálnak szakmai és pedagógiai tartalmat is belecsempészni a tevékenységeikbe. Az ilyen tanodák létét, amiket a helyi közösség igényei alapján és jobb esetben a helyi közösség erőforrásaiból, vagy ha az nincs, akkor önkéntes felajánlásokból, pályázatokból lehet működtetni, egyáltalán nem vonom kétségbe. Ugyanakkor fel kell tenni azt a kérdést, amit Lencse Máté nem tesz fel. Az adófizetők pénzét tényleg itt tudja az állam legjobban elkölteni, ha a roma gyerekek problémáját meg akarja oldani? Nem reflektál a szerző arra sem, hogy a tanodákkal egyben az iskola válláról levesszük a roma tanulók minőségi oktatásának a terhét, pedig nekik kellene azt megoldaniuk a költségvetés pénzén. 

Nem önmagában a tanodák létét kérdőjelezem meg tehát, hanem azt, hogy az uniós pénzekből ilyen nagy tanodaprogramot vigyen a vállán az állam, olyan céllal, ami az általános iskolák feladata lenne. A tanoda ugyanis, lehet bármilyen jó is, biztosan nem tudja kiváltani a magyar oktatási rendszer hatékony működtetését. A magyar állam viszont leginkább ezt várja el tőle. Persze a tanoda sokkal inkább hatásos lehetne a nem kognitív készségek fejlesztésére, amit fel is vállalnának, de ezek mérése nem könnyű és csak hosszú idő elteltével lehetséges. És itt sem biztos, hogy a tanoda a megoldás, a kontrollcsoportos mérés bizony kimutatta a tanoda szegregáló hatását, a kortársakkal való kapcsolatok és kommunikáció terén a tanodások elmaradtak a kontrollcsoportos társaiktól! 

A temérdek uniós pénz gigaprojekteket kíván, miközben a tanodák esetében éppenséggel a lassan járj, tovább érsz igazsága érvényesül. Én éppen ezért csak kis körben támogattam volna a tanodákat az állam helyében, ráadásul csak azokat, akik már bizonyítottak azzal, hogy akkor is működtek, amikor nem volt erre pénz az államtól. Utána ezekből a tanodákból lehetett volna olyan mintatanodákat létrehozni, amelyek az iskolával való eredményes együttműködés módszereit kidolgozzák (a kognitív képességek mellett nagy hangsúlyt fektetve a nem kognitív skillek mérésére és fejlesztésére) és utána (ha kicsiben már látszik az eredmény) hálózatszerűen lehetett volna hozzájuk csatlakozni. Sajnos ehelyett nagyon más történik, az állam a látványos megoldásokat és a klientúrájának építését előtérbe helyezi a valódi problémamegoldásnak. Ez nem kis részt a feneketlen uniós források hibája, amik rövid idejű túlméretezett és túlfinanszírozott projektekben teljesülnek ki, aminek több a kára, mint a haszna. (Erről Váradi Balázs írt egy nagyon jó cikket a Magyar Narancsban nemrég.)

Hogy mi a tanoda, ez valóban jó kérdés, ideje lenne kitalálni. De talán, ha kitaláltuk, utána költsünk rá milliárdokat és ne előtte. A korábbi 2008-as értékelésünk alapján elmondható, hogy minél inkább a helyiek igényére reflektáló és helyiek által vezetett egy tanoda, annál inkább eredményes lehet a helyi közösség által kijelölt célok elérésében. Ugyanakkor, amennyiben az állam a tanodákat iskolapótlóként gigantikus méretben finanszírozza, akkor már eltértünk ettől az iránytól. Igen, a toldi tanodára bizonyára szükség van. De nem gondolom, hogy mintegy 300 tanodát kellene uniós pénzből finanszírozni. Ha az államnak fontos a roma gyerekek jövője, akkor ezt komolyabban kellene vennie, és a költségvetésből (nem uniós forrásokból) évről-évre odatenni az erőforrásokat, de szigorúan oda, ahol a legnagyobb a befektetés megtérülése. Ez szerintem változatlanul a jó minőségű általános iskolát jelenti. Ha valóban mindenki odaállna a jó minőségű integrált általános iskola mellé, akkor lenne elmozdulás. De mint már jeleztem, a felnőtt társadalom inkább a könnyebb megoldást választja, besöpri a problémát a szőnyeg alá, nehogy a nem cigány szülő gyereke cigány gyerekkel üljön egy padban, nehogy a község szavazói ne szavazzanak majd a polgármesterre, nehogy az iskolának magának kelljen valóban megbirkózni a saját feladatával. És igen, a tanodások is érezhetik úgy, hogy akkor az ő munkájuk kevésbé érvényes és érdekes. Azt gondolom, hogy a tanodáknak az iskolával együtt kellene és nem mellettük elkülönülten működniük. A cigány gyerekek problémáját csak együttesen és összefogva, társadalmi szinten lehet megoldani. Lencse Máté is kimondja, hogy egy árnyékiskolarendszer létrehozatala hiba lenne. Ugyanakkor a több száz tanoda, ami most a semmiből kinő, mintha egy ilyen rendszert alkotna. 

A szerzővel szemben van két nagy előnyöm. Az egyik, hogy nem dolgozom sem tanodában, sem az államigazgatásban, így mindkét oldalt tekintve független vagyok. Ez megkönnyíti azt, hogy elfogulatlanul és akár a meglévő keretből kilépve gondolkozzam el dolgokon. Meg kell tudni kérdőjelezni az evidensnek ható dolgokat is, mint az iskola, az uniós források, vagy éppen a tanoda. De ahogy az iskolát nem kérdőjelezi meg az iskolai pedagógus, vagy az uniós forrás hasznosságát a brüsszeli bürokrata, úgy a tanodát sem fogja a tanodában dolgozó. Másrészt a 2008-as tanodaértékelés során az akkori összes tanodát felmértük, 2012-ben pedig 12 tanodát kontrollcsoportos méréssel. Nehéz elhitetni az egyszerű pedagógusokkal, hogy amit ők látnak, az csak egy szelete a valóságnak, és ha abból kiindulva általánosítanak, gyakran statisztikai tévedéseket követnek el. Azt gondolom, hogy ez az oktatáskutatás számára is nehéz terep, a pedagógusok például rendre nem fogadják el, hogy nemzetközi összehasonlításban alacsony az egy pedagógusra jutó tanuló létszám, mert ők nagy létszámú osztályban tanítanak, miközben a kettő nem mond egymásnak ellent. Lencse Máté az általa látott néhány tanoda alapján kétségbe vonja a kutatás eredményeit. A pedagógusok saját élményének felhangosítása majdnem olyan nagy probléma, mint a közgazdasági megközelítés teljes hiánya. Ha valaki az oktatási rendszert érintő kérdésekben akar okosan vitázni, egyaránt rendelkeznie kell a tudományos tények iránti tisztelettel és azok értésével, valamint tisztában kell lennie a célokhoz rendelt eszközök és hatékonyságuk közgazdasági vetületeivel is.

Lencse Máté hasznosabbnak, sőt, bátrabbnak (ezen vajon mit értett?) érezné az olyan szakmai párbeszédet, ami a tanodák minőségéről szól. Igen, de ezzel párhuzamosan arról is beszélni kell, miből finanszírozzuk és tartjuk fenn ezeket. A célokat, eszközöket és az eredményt nem szabad önmagában nézni, szükséges ehhez a meglévő erőforrások és felhasználásuknak a vizsgálata is, nem elfelejtkezve arról, hogy egy adott erőforrást sokféle célra fel lehet használni, ezek hatékonyságát össze kell vetni, mint ahogy az elmaradt hasznot is számszerűsíteni kellene, mint például azt, hogy mi történne, ha egyáltalán nem lenne tanoda. A blogom tulajdonképpen csak arról szólt, hogy sok milliárdot elkölteni nagy felelősség, különösen, ha az az adófizetők pénze. Én pedig nem látom, hogy bárki, de leginkább persze az állam, komolyan venné ezt a felelősséget, vagyis hogy hatásmérésekkel, kimeneti értékelésekkel, közgazdasági elemzésekkel látna neki ennyi pénz elköltésének. Vagy legalább a mások által készített értékelés eredményeit felhasználná. Ez lenne az igazán hasznos és bátor dolog!