A gimnázium mint polisz...

...és a világ állandósága. Pályi Márk írása. Elhangzott január 23-án a Városmajori Gimnáziumban, a „Művészek a Majorból” tablóavató ünnepség rendezvényén

„Mit óhajt itt tenni, fiatalember? – futott hozzá Kaufman a temetkezési egylettől. – Beszédet akarok tartani – válaszolta Benya Krik. És beszédet tartott.”
(Iszaak Babel: Odesszában ezt így csinálták)

A beszédem azzal kezdődik, hogy október első hetében, az utolsó meleg őszi estén ültünk Hegedűs Barbival egy belső-óbudai romkocsmában a rádióműsorom felvétele után, amelyben ő Gregory Corso-verseket olvasott a hallgatók örömére, és valahogy arra terelődött a szó, hogy az érettségi óta, utoljára talán a majoros írásaimat tartalmazó kötetem megjelenése után, sokáig vártam, hogy visszahívjanak az iskolába és beszélgetést rendezzenek velem a tanulók részére, ahol én elmondom, hogyan vannak a dolgok valójában, hogy ezzel adjanak intézményes kereteket a hajdani tevékenységem számára. – De hiszen te nagyon központi szereplő voltál az iskolában – mondta Barbi. – Igen – tettem hozzá –, de az intézményesedés mindig elmaradt. A szerepemet, amiben nem a létrehozott termékek voltak a döntők (írás, iskolaújságok, diákigazgató-választások levezénylése, beszéd a politikai megbékélés és az egymás közötti közérthetőség érdekében, szendvics-szépségverseny stb.), hanem az ezeket övező vagy az ezektől teljesen független, úgymond céltalan és fölösleges cselekvésem, két esetben intézményesíthették volna: vagy a ballagáson, amikor az általam készített irodalmi iskolaújság-különszámért Porogi Dorka kapta a kitüntetést, akivel akkor is és azóta is bensőségesen becsüljük egymást... – ezt azonban, mint ebből is látható, az igazgató tehette volna meg, aki mindig is a legfőbb ellenzője volt annak, hogy intézményesítsék, amit én képviselek. A másik lehetőség, ha később visszahívnak az iskolába, hogy beszéljek a dolgok állásáról. S persze, mert mi másról lenne szó: ez a gimnázium jelentőségének a tapasztalatát foglalja magában.

Amikor aznap hazaértem, a Facebookon megláttam, hogy pont azokban a percekben kaptam levelet a tervezett „művésztablóról”, amikor Barbival erről beszélgettünk. Nehéz néha mit kezdeni az ilyen egybeesésekkel, amikor valami egyszerre válik a lehető legkézenfekvőbbé, és egyúttal meghökkentő a beteljesülése. A következő gondolatom azonban már az volt, amire az előbb is utaltam: nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy – a bevett humanista presztízshierarchia hétköznapi szempontjain túl – az indokolja, hogy ezt a tablót az úgynevezett „művészek” emlékére (az iskolába járásuk emlékére!) állítják föl, hogy ők azok, akik tárggyá szilárdítják és ekként a világba bocsátva láthatóvá teszik annak állandóságát. Azt az állandóságot, amely azonban nem a tárgyaknak és így a műalkotásoknak, hanem a mulandó cselekvésnek – a céltalan és fölösleges cselekvésnek – köszönheti létezését.

Jóllehet megítélésem szerint például ugyanilyen helye lenne egy ilyen tablón Plankó Gergőnek, a hajdani padszomszédomnak, aki újságíróként éppen úgy a gondolatból építkezik, mint a „művészek”, és azt, ahogy ő egy cikkét fogalmilag és elemenként strukturálja, bármelyik alkotó vagy gondolkodó megirigyelhetné. Érthetőbb már, hogy nem kap helyet egy másik padtársam és közeli barátom, Tibér, aki a gazdaság területén alkotott nagyot már mostanra is – noha ebben fontos szerep jut az ő polgári ethoszának, amivel nem csak a tiszta összegben méri a hasznot, hanem az értékek fönntartásában. És van olyan is, akiről egyáltalán nem gondolnánk, hogy helyet kaphatna ezen a tablón, mivel nem tett le azóta semmi kézzelfoghatót az asztalra, mégis kevesektől tanulhatunk annyit, mint tőle, kevesen tanúskodnak ugyanis olyan kitörölhetetlenül a viselkedés analógiáival szemben a pluralizmust idéző cselekvés lehetséges jelentéséről és maradandóságáról, mint ő. Ilyen Kangiszer Dóri, aki az akkori kérdésekben társam volt. Ők is mind hozzájárulnak a világ állandóságához.

A lejátszódó történetek és a benne szereplők tanulságát azonban kétségtelenül az alkotó örökíti meg és teszi megfoghatóvá, neki köszönhetően marad fönt a világban. A világ állandósága tehát talán elsősorban neki, tartóssága mégsem csupán a szűken vett alkotás létrehozóinak tulajdonítható. Az iskola intézménye, magyarán a kereteit adó intézményrendszer, valamint az iskola épülete is alkotás: ezek biztosítják a teret azokhoz a cselekvésekhez, amelyek kiválóságra tehetnek szert, és emlékezetesek maradhatnak. Valaha talán ilyen volt a világ, ma azonban az emberek közös életében nem a cselekvésé a főszerep: hanem a munkáé, legjobb esetben az alkotásé, valamint a szűken értett magánéleté, az otthoni intimitásé. A jelen állás szerint úgy látszik, hogy tényleges cselekvésre egyedül a gimnázium falain belül nyílik lehetőség, és ebben is különleges helyet foglal el a Városmajori Gimnázium – elsősorban épülete révén, amelyet szervesen megtámogat a benne dolgozók és a benne élők beállítódása.

A grafika Nagy Eszter munkája

Közhely, hogy az iskola csupán látszólag szól a szó szoros értelmében vett tanulásról. Nem csak Ladányi János szociológus professzortól tudhatjuk, hogy az iskolában a gyerekek egymástól tanulnak a legtöbbet, ennél ugyanis jóval többről van szó. A Majorban tényleg megvalósul az ókori polisz fölfogása, ahol mindenki lát mindenkit, az egy a sokat és a sok az egyet is, Hannah Arendttel szólva „ahol úgy jelenek meg mások számára, ahogy mások az én számomra, ahol az emberek nem csupán mint más élő vagy élettelen tárgyak léteznek, hanem határozottan elősegítik egymás megjelenését”. A polisz körülményeinek egyik feltételét éppen az adja meg, hogy – legalábbis itt, Budán – a gimnazistáknak nem kell dolgozniuk; a szülők töltik be azt a szerepet, amit az antik Athénban a rabszolgák: napi erőfeszítésükkel megkeresik a kenyeret, s a diákok túlnyomórészt csak a háztartás sötétjében találkoznak velük. A politikai életük viszont (amely egyedül valós politikai élet, az országé ezt távolról se közelíti) az iskolában zajlik, és csak az ilyen öncélú, nem a kiszámítható érdek mentén zajló cselekvés ruházhatja föl igazából nagysággal az embereket és bontakoztathatja ki bennük azt, ami az állattól igazán megkülönbözteti őket. Itt mindenkinek lehetősége van belépni a nyilvános térbe, ez azonban, a „tág nyilvánosságtól” eltérően, nem távolítja el őt azoktól, akik nézik, és nem mediatizálja a jelenlétét; ellenkezőleg, láthatóbbá teszi és közelebb hozza a többiek számára. Ez a szabadság feltétele, ami csak az előbb vázolt gimnáziumi keretek között válhat intézményesen lehetségessé.

A hangsúly itt az intézményesen van – életünket persze sokféleképpen alakíthatjuk, és időről időre beemelhetjük a keretei közé a cselekvést, a kötelezettségeink azonban ezt nem teszik tartósan lehetővé. Ugyanígy kerül a hangsúly a szabadságra is – a lakosság tagjaként eltöltött életünkben, amit tévesen „világnak” nevezünk, lehetőség van a boldogságra, a szabadságra azonban már sokkal kevésbé. A boldogság ugyanis nem azonos a szabadsággal, hanem azt a morális mintáknak és egyéb elvárásoknak való megfelelés adja meg – legyenek azok külső értékek vagy belső szükségleteink. Boldogok lehetünk tartósan, pont annyira, amennyire sérültek is lehetünk tartósan; a szabadság kereteivel ennyire permanensen azonban nem rendelkezhetünk.

Persze, az iskolában is megkötésekkel áll rendelkezésünkre ez a szabadság: az intézmény nem csak teret ad a cselekvésnek, hanem szerződésben is állunk vele, ez biztosítja a cselekvésünk értelmezhetőségét (keretek nélkül ugyanis, bármit csinálunk, értelmetlenné válna), de ez is korlátozza. Az iskola kereteinek való megfelelés pedig ugyanúgy boldogsághoz vezet, mint a felnőtt életünk szabályainak betartása. Mint minden boldogság, ez is tulajdonképpen a fogság boldogsága, vagy ahogy Kertész Imre mondaná, „a koncentrációs táboroké”. Ami igazán akkor válik láthatóvá, amikor az érettségi után egyedül a hiánya marad. Az iskola ezzel a kettősségével ugyanúgy a halálra tanít bennünket, ahogy annak idején Kertészt is – saját megfogalmazása szerint – a koncentrációs táborra készítette föl. De itt a halott időben a gondolkodók és az alkotók utólag megörökíthetik a cselekvés élő pillanatait.

Ezért nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy ezt a tablót, ahol a részvétel kritériuma az, hogy valaki ide járt, valójában nem a „művészeknek”, hanem az iskolában töltött cselekvések megörökítésének szánják, és ezzel a gimnázium jelentőségének a világ állandóságában betöltött szerepét mutatják föl. Vivat Academia, vivant professores!

A Művészek a Majorból 2016-ban készült videóját ezen a linken érhetik el. A videót Keszthelyi Kristóf készítette.